hirdetés

Belépés

2008. május 28.

Mi kerül a bolondok helyére?

Schein Gábor: Bolondok tornya, Jelenkor, 2008

Schein Gábor élettel tölti meg művét, bolondok és piacok, tévéközvetítések és villamosozások, kísértetek és filozófusok kavarognak a nagyvonalú korképben, ami nem akar kórképpé is válni, csak regisztrál, épp olyan pontossággal, mint Canaletto, a mű egyik hőse.
Schein Gábornak már rég legendának kéne lennie a magyar irodalomban. Nem mintha nem lenne elismert, szakmailag magasan jegyzett szerző. A nagy szenzációk mégse hozzá kötődnek. Pedig munkássága alapján rászolgált volna. Csakhogy a szenzáció nem csupán az érdemnek szól, hanem annak is, hogy az illető meghallja-e a kor szavát és el kezd-e beszélni azon a nyelven. A legerősebb személyiség persze maga formálja meg ezeket a szavakat, ilyen volt Nietzsche, de ő is hiába formálgatta őket. Schein habitusa más, hangütése szerény, tudós ő, kitűnő germanista és irodalomtörténész, műfordító, poeta doctus, ami többé-kevésbé mindig szitokszó volt a magyar irodalomban, Babits leradírozására pl. kiválóan funkcionált. Ám baj-e az, ha egy költő okos? Az íratlan hiedelem szerint igen. De fordítsuk meg: buta ember volt-e Petőfi? Csokonai? Füst Milán? Tudna-e bárki is jelentős költőt mondani, aki nyilvánvalóan buta? A költészet nemcsak művészet, hanem mesterség, amit tudni kell, a tudás az ész állandó pallérozásához vezet, egy buta vagy annak tűnő ember, ha komolyan költővé akar válni, akkor akarata ellenére is okos lesz, mint Hrabal papírpréselője. Schein Gábor nagyon is jól gazdálkodik kiemelkedő intellektusával, és ez nem akadályozza meg, hogy az élet, a saját élete és a körülötte levő élet teljességét megmutassa. Csakhogy sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, hogysem mélységeit egy buta ember az önnön butaságáról való lemondás nélkül észrevehetné. Vagyis nagyon komoly áldozatot követel az olvasóktól. (Amennyiben manapság még lehet számolni a buta olvasóval. Pedig jó lenne, ha lehetne. Külön föl kéne mérni a buta emberek olvasási szokásait egyszer.)
         Schein Gábornak ez a nyolcadik verseskönyve és a harmadik kisregénye. Egyetlen műben. Mert erről van szó. A magyar irodalom újra elért európai nagykorúságát bizonyítja, hogy már nem ő az első, és remélhetőleg nem is az utolsó, aki nagy, összefoglaló verskompozícióban összegzi eddigi poétikai eredményeit. És nemcsak azokat, hanem amit a kisregényben megcsinált, azt is. Hogy számára az epikus mozgás lehetséges időben távol eső pontok, egymás mellett futtatott történetdarabok között is (Mordecháj könyve). Persze a minél nagyobb távolságok közt létrejövő kapcsolat alapvetően a líra tulajdonsága, ez az a hiány, ami a metafora belsejében van. Míg kisregényében bekezdésről bekezdésre ugrál egymás mellett futó történeteiben és párhuzamos kapcsolással dolgozik, itt soros kapcsolásra vált, és nem is érhet máshová, mint a verses elbeszéléshez. Ahogy korábban a szonett légiesített formáját művelte gyakran Schein, most Dante nagy költeményének építkezését és tercináit idézi fel, és légiesíti el, ha nem lenne olyan unalmas e kifejezés, azt is mondhatnánk, hogy dekonstruálja, de ezt inkább hagyjuk. Hiszen nagyon is konstruál a szerző, nagyon okosan és finom eszközökkel, a 3X33+1 ének helyett itt 7 ének sorakozik, szerényebb a terjedelem, nagyobb az elolvasás reménye. Az ábrázolt világ, a bécsi és pirnai bolondok tornya alakjában fölidézi a dantei Pokol és Menny konstrukcióját, de korántsem olyan kitervelt, olyan spekulatív az egész, mint a dantei remekműben. Ez a verses szöveg egy este alatt elolvasható, élvezettel és szinte az álom logikájában járva, ami nem azt jelenti, hogy el kell aludni rajta. Schein Gábor élettel tölti meg művét, bolondok és piacok, tévéközvetítések és villamosozások, kísértetek és filozófusok kavarognak a nagyvonalú korképben, ami nem akar kórképpé is válni, csak regisztrál, épp olyan pontossággal, mint Canaletto, a mű egyik hőse. Canaletto Pirnai tér című festménye a Batthyány-család körmendi kastélyéban volt a második világháborúig, állítja az egyik lábjegyzet, egy korábbiból megtudhatjuk, hogy ezt a képet 4,2 millió dollárért árverezték el 2005. december 9-én, New Yorkban, nem a család és nem is Körmend város javára. Ha a 21. század 2001. szept. 11-én kezdődött New Yorkban, akkor a magyar 21. század bő négy évvel később kezdődik ugyanott. Ez még akkor is igaz, ha ez egész történet a lábjegyzetek író Schein Gábor misztifikációja. Valami olyan szellemi értékkel, ami európai, valódi, a miénk volt, és úgy lesz belőle nagy pénz, hogy minket (de ki az a mi?) meg se említenek, nem is tudják, hogy becsapnak, kisemmiznek. Újra kell gondolunk saját magunkhoz, saját értékeinkhez való viszonyunkat. Új, működő javaslatokkal kell előállnunk a tegnapi, és már akkor is működésképtelen javaslatok helyett. Különben még saját történetünknek is a perifériájára kerülünk, lábjegyzetekbe.
         Mért pont Canaletto? Nyilván mindenki szívesen álldogál a nagy múzeumokban az ő képei előtt, akár tíz percre is belefeledkezik a részletgazdag, de érzelemmentes művek nézegetésébe, aztán ha egy ismerőst vesz észre, átrohan, mondjuk Tiziano elé, vagy ha van a közelben egy Van Gogh, akkor oda. Van valami elképesztő objektivitás ebben a festőben, más szóval okosság, ami illetlen. Van valami elképesztő profizmus abban, ahogy a legnagyobb magától értetődőséggel a legjobb valamiben, anélkül hogy másokat ki akarna szorítani. Ez Európa. Persze nem a szabad versenyes Európa, hanem a kulturális Európa, ha tetszik, vagy ha nem teszik a keresztény-zsidó alapú Európa. Ami elképesztő mélységekbe leérő tradícióján úgy áll, mint Velence, az ebben a könyvben többet emlegetett városok mögül is kiragyogó Velence a maga cölöpjein. Melyek nem pusztán a sós mocsárba nehezednek, hanem a tartósító anyagokkal teli kulturális tradícióba is. Európát alighanem tényleg a keresztény hagyomány teszi tartóssá. A keresztényt pedig a görög és a zsidó.
         Egy olyan utazást mond el Schein, mely ebben a kulturális térben játszódik le, két, időben egymástól elválasztott ember, Robert Nador és Canaletto közös utazását, melynek eszköze leginkább a képzelet, ami néha léghajó alakját veszi föl, de csak a gyengébbek kedvéért. Robert Nador Magyarországról elszakadt család fia, aki visszajön Európába, utazgat, ő írja ezt a könyvet, mint arra többször is utal az enyhén és megtévesztően önreflexív szöveg. Nador 1969-ben született, akárcsak a szerző, aki saját nevével csak a lábjegyzeteket jegyzi, ilyen módon azokat betudhatjuk a közreadó és tudós Schein Gábornak, akit tekinthetünk azonosnak a magánemberrel (a tudósoknál nem használatos a magánember és a szöveg szerzőjének kötelező és iskolás elválasztása), vagyis a Nador név többé-kevésbe a költői én művészneve itt. De Canaletto is sokban hasonlít a költői én világban vándorló, vegyes identitású figurájához. Beutazza a fél világot, ami akkoriban persze Európát jelenti, és mindenhol otthon van, mert otthont fest maga köré.
         Itt érkezünk el Scheinnek e szövegével, de egész életművével a magyar irodalomnak és önértésnek tett javaslatához. Mitől magyar irodalom ez? Egy ausztrál és egy olasz utazgatása többnyire német nyelvű városokban? Az utolsó ének Budapestről datálódik, levél, de az idegenként itt járó levele. Hát persze: attól magyar, hogy magyarul írják. Egy nép nem létszámától nagy automatikusan, írja Jan Patočka a csehek kapcsán, hanem attól, milyen léptékű feladatokat old meg. Vagyis, hogy kifelé néz vagy befelé. Schein Gábor kísérlete nem önző, nem arra irányul, hogy ő nagy költő legyen (de nem is megy ez ellen!), hanem, hogy a magyar irodalom nagy irodalom legyen. Sőt, mintha az európai irodalom léptékéről is beszélne. Európa a bolondok tornya, ahol az elmegyógyintézet helyén lassan valami mást kéne nyitni. Bécsben, 1971-ben a Narrenturmban Patológia Múzeumot nyitottak, ugyanabban az évben Pirnában a Sonnestein-ban replőgép-turbina összeszerelőt. Az ötletek nem annyira jók, legyen inkább fegyverbontó és hülyeségbontó, a fontos a változás és megújulás igénye. Schein megújította és továbbvitte művészetét e könyvben. Nekünk meg kell újítanunk, és tovább kell vinnünk olvasási szokásainkat. Schein Gábor olvasni tanít nagyon magas szinten. Ne féljünk tanulni tőle, és ne féljünk tanulni tanulás közbeni önmagunktól.
         Ugyanezt majd valaki más elmondja pontosabban is.
 
 
Schein Gábor: Bolondok tornya, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008. 62  o. 1200 Ft
 
Vörös István
hirdetés