Ma este 7 órakor különös kiállítás nyílik a Nyitott Műhelyben Petri György - Berlini söralátétek címmel. Egy eddig "rejtőző" söralátét-gyűjtemény került elő, melynek példányai berlini kocsmák asztalairól valók, 1986-ból, rajtuk Petri feljegyzéseivel, verskezdeményeivel, ötleteivel. A megnyitón Réz Pál - hangfelvételről hallható - beszéde mellett a kiállítás rendezője, Forgách András mond bevezetőt. Az  ő bevezető előadását közöljük. (A kiállítás március 16-ig látható.)
 
 

„Csillagok fent és csillagok lent,
Minden fent és minden lent”

Zsilka János volt az, 1972-ben, aki a Bölcsészkar lépcsőházában ezeket a sorokat elszavalta nekem, miközben mentünk fölfelé, és akkor azt hittem, hogy értem – valamilyen orfikus himnuszból lehetett, sajnos nem írtam föl rögtön, görögül is elmondta, emlékszem a hangzására (hozzá Zsilka János gondosan fésült ősz haja, barna öltönye, nyakkendőtlen, mindig begombolt gallérú inge, puha kezének mozdulatai, arcán valamilyen álmodozó, huncut, és icipicit rosszmájú mosoly, a méregerős tea a szobájában, rengeteg kockacukorral, és a ragyogó felvágottak és saláták, amiket a Mézes Mackóból hozott föl ebéd gyanánt): „Panto kato, panto ano, sztereisz kato, sztereisz ano” – úgy él bennem, mint egy gyerekkori mondóka, és az élmény hasonló erejével üt szíven, mint nagyapám gyerekkori versikéje, amit a rozsdás vaskapun hintázva gajdolt 1908-ban: „Oroszországban mindenki zsidó, mindenki zsidó, mert így kívánja gróf Karácsony Guidó, gróf Karácsony Guidó” – és így bukkantak föl most ezek a söralátétek is Maja hagyatékából, egy sokáig zárva maradt koffer mélyéről, 1986-ból, rajtuk bevásárlás-listák, regénytervek, versek, és kósza ötletek: egyszerre tárgyak, konkrétak, kézbevehetők, sörfoltosak, forgathatók, színes kép az egyik oldalukon, a másikon a költő gondos, rendezett írása, vagy kósza, odavetett szavai, hogy úgy mondjam, az ihlet hevében, és mondanak arról is valamit, hogy abban az időben, negyed évszázaddal ezelőtt, milyen márkanevű folyadékokat engedett le a nagy költő a torkán, baráti társaságban, vagy egyedül, kedvelt berlini kocsmáiban – a rajtuk látható tollvonások, írás, kis rajzok kiemelik őket az időből, és mint egy elmosódott, sokáig elkallódott fényképen, újra előhívják a költő alakját, aki, krimijét vagy aktuális olvasmányát félretéve, a kocsmazajban, mely zene volt fülének, írni kezd, újabb söröket rendel, hogy újabb alátéthez jusson, esetleg elemel egyet a szomszéd asztalról, ha hosszabb gondolatmenet ötlik föl benne: dolgozik.

Mint egy ismeretlen fénykép, ami éppen azért hat ránk elementárisan, mert semmi sem éles rajta, semmi sem túl meghatározott, ellenben a fénnyel átsejlik rajta egy eddig még sohasem látott mosoly vagy nézés vagy mozdulat. Vannak költők, akik gondosan elrejtik, eldugják, megsemmisítik verskezdeményeiket, semmi töredékeset nem hajlandók megmutatni önmagukból. Petri, ez köztudott, nem ilyen volt, annyira nem, hogy a verseivel kapcsolatos ítéletet is kívül helyezte saját magán, és hol Réz Pálra, de leginkább Várady Szabolcsra bízta, hogy eldöntse, melyik verse méltó arra, hogy fennmaradjon, hogy kötetbe kerüljön. És versei, jelentős részben nem is álcázzák töredék-voltukat, nem is álcázzák kósza ötlet voltukat, miközben persze ezáltal válnak egésszé, teljessé, örökérvényűvé. Ezek a koffermélyből felbukkant söralátétek nem egy ismeretlen Petrit mutatnak, de persze megmutatják az alapos, dolgokba belegondoló Petrit, aki úgy ül a berlini lakásához legközelebb eső törzshelyein, az Amtsschimmel (azaz Hivatalpenész), vagy Hornklause (Hornmenedék), vagy Bierexpressz (Sörexpressz) vagy Yorkschlösschen (Yorkkiskastély) nevű kocsmákban, mint más a British Museum könyvtárában vagy egy ásatáson valahol Egyiptomban: abban a zajos magányban egyszerre tudott oldottan és lazán csevegni, és ugyanakkor feszülten figyelni befelé, ott számára ideálisak voltak a feltételek a koncentrációhoz, és szerencsére nem volt nála mindig füzet, vagy könyv, amelynek a hátsó oldalára felirhatott volna valamit, és így előkerültek ezek a régészeti leletek, amelyek egy magyar ajkú költőről tudósítanak valahol száműzetésben, és még valakiről, aki 86 májusában együtt üldögélt vele, és időnként egy puha anyagú söralátétbe szántott a tollával vagy a ceruzájával – mindez feltehetővé teszi a kérdést, mi lenne, ha ahhoz a vershez hasonlóan, amelynek szerzőjét nem ismerjük, és amelyet talán pontatlanul idéztem, csak ennyi maradt volna fönt egy magyar költőből és a barátjából?