Érdekes-e számunkra, magyar olvasók számára, amikor elolvasunk egy német, olasz vagy francia nyelven írott irodalmi művet, hogy szerzője mely ország határai között élt? Vagy csak német, olasz, francia nyelvű irodalom az, amelyet olvasunk, az adott nyelvterület irodalmának része? Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Hermann Hesse: német írók, vagy svájciak? Másképpen olvassuk-e Hessét, miután megtudjuk, hogy Németországban született ugyan, de élete nagy részét Svájcban élte le, és Baselt, Bernt tekintette igazi otthonának? Másfelől Svájcban nemcsak németül írnak az írók; és mivel a legtöbb világhírűvé vált svájci szerző írói nyelve a német, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy bármikor elénk toppanhat egy olasz vagy francia nyelvű szerző, aki történetesen svájci, s így az olasz irodalomról alkotott képünket is át kell formálnunk. Agota Kristof nemcsak magyar származású volt, nemcsak franciául írt, de Svájcban is élt.
Talán csak nekünk, magyarországi magyar olvasóknak probléma ez: egynyelvű, egykultúrájú országban élünk, nekünk ami magyarországi, az magyar – és fordítva. Ha közbejön egy országhatár, vagy ha szembetalálkozunk egy másik kultúrával itt, a magyar államhatáron belül, legalábbis zavarba jövünk.

Ha így van, biztosan nem véletlen, hogy a Bookart, a Svájci írók című most induló, kortárs svájci regényeket bemutató sorozat kiadója a soknyelvű, sokkultúrájú Erdélyben található, irodalmi szerkesztője pedig Heidelbergben él. Hajdú Farkas-Zoltán író, műfordító két évvel ezelőtt, egy fordításkötethez végzett anyaggyűjtés és Werner Morlang svájci irodalomtörténésszel, kritikussal folytatott beszélgetés közben ébredt rá a mély rokonságra Svájc és Erdély, a kulturális értelemben vett „erdélyiség” között. Lehet keserű iróniával beszélni arról, hogy mit számít pár száz kilométer és pár évszázad demokrácia(-deficit), ha a kultúrák egymás mellett élésének lehetőségéről vagy lehetetlenségéről van szó. És lehet könyvsorozatot indítani azzal a céllal, hogy inkább nyugat és kelet szellemi kapcsolódásának lehetőségeire mutassunk rá. Hajdú Farkas-Zoltán ez utóbbi mellett döntött. Werner Morlangot kérte fel arra, hogy legyen a sorozat mentora, és Morlang kiválasztott kilenc kötetet: kilenc kortárs svájci – német, olasz, francia – író prózai munkáját. Zömmel regényekről van szó, de akad köztük tárcanovella-gyűjtemény is. Morlang szempontja egyedül a minőség volt, és az, hogy a svájci irodalom német nyelvű hegemóniáját megtörje kissé, szem előtt tartva, hogy a jelentős svájci alkotók között a német nyelvűek vannak többségben. Így született  meg a Svájci írók című sorozat.
Werner Morlang nevét egyébként a svájci irodalom ismerői Robert Walser révén hallhatták: ő a Mikrogrammok híres megfejtője, nagy Walser-kutató, egy darabig a Walser-archívum vezetője volt. Affinitása a különös, zárt írói világok iránt műfordítói munkásságában is tetten érhető: ő fordította németre John Cowper Powys műveit.
A Svájci írók kilenc részesre tervezett sorozatából három kötet jelenik meg idén tavasszal. Három szerző, közülük kettő német, egy olasz – megint csak nem véletlen a gesztus és a súlyozás: olyan többnyelvű irodalommal ismerkedünk a Svájci írók révén, amelyet statisztikailag több jelentős német nyelvű író képvisel, mint olasz és francia nyelvű.

1977. november 11-én, Márton napján Baur és Bindschädler, a két régi barát szokásos szombati sétájára indul a svájci Oltenben. Ez alkotja a keretét Gerhard Meier Holtak szigete című regényének, amelyet Bán Zoltán András fordított. A könyvben szinte végig Baur viszi a szót, felidézve emlékeit szülőfalujáról, Amrainról. A mesélés során múltból származó képek bukkannak elő és ékelődnek a történet szövedékébe, behatolnak a már felidézett képek közé, létrehozván a lélek kiállítótermét. Egyes kitüntetett elemek, motívumok ismétlődése, néhány alapjelenet révén a regény végére aztán összeáll a teljes kép, amely mégis átmeneti és hiányos csupán. És az olvasóra vár, hogy kiegészítse.  

Pero Bianconi Családfa című regényéről, pontosabban a fordítás és egy ticinói műhelymunka tapasztalatairól így ír Lukácsi Margit, a regény fordítója:
„Valójában nem is regény ez, hanem inkább dokumentum- és visszaemlékezés-gyűjtemény: a szerző a padláson talált régi iratok, családi levelezés alapján meséli el a családja történetét a XVIII. század végétől kezdve, amikor olyan szegénység volt Svájc déli részén, hogy tömegesen emigráltak az emberek, előbb Franciaországba, aztán Ausztráliába, végül Kaliforniába. Tanoncszerződések, végrendeletek, félanalfabéta földművesek által írt vagy nevükben a pap által megfogamazott levelek szövedékéből áll össze a mű svájci olasz, félrehallott francia és torzított 'kaliforniai' nyelven.”
Urs Widmer neve ismerős itthon is. Ő a szerzője a Katona József Színházban évek óta fergeteges sikerrel játszott Top Dogs-nak, és Anyám szeretője című regénye is megjelent már magyarul. Ezúttal A kék szifon című regényt olvashatjuk tőle, Kurdi Imre fordításában. A regény főhőse és elbeszélője felül a baseli vonatra, hogy hazautazzék, s egyszerre csak a múltban, saját gyerekkori otthonában találja magát. A házban minden a régi, még a kék színű szódásszifon is ott van a polcon. Épp csak a betoppanó idegent nem ismerik föl az eltűnt gyermekükért aggódó szülők.
Urs Widmer egyszerre precíz és merész, és a történet kezelésén meglátszik a színpadi szerző rutinja is. Miközben az időutazással egy álomszerű, mágikus világba röpít bennünket, gondosan ügyel az idősíkok, a helyszínek és a szereplők mikrorealista ábrázolására. Kurdi Imre fordítói alkatához nagyon közel áll ez az írói nyelv és látásmód, az elegáns és lendületes, mégis részletgazdag, szerteágazó narráció.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a sorozat külön erénye a fordítóknak szentelt figyelem. Mindhárom kötetnek a fordító által jegyzett utószava van, ennek köszönhetően nemcsak a szerzőhöz és a műhöz, de a fordító észjárásához is közelebb kerülhetünk. A sorozat – és általában a kiadó – másik nagy erénye a könyvtárggyal szembeni szeretetteljes gondosság, ami meglátszik a borítóterven, a nyomdai minőségen éppúgy, mint a szövegek állapotán. A Svájci írók-sorozat arculatát Részegh Botond tervezte.

Nádori Lídia