Michka Assayas: Bono Bonóról
Az Európa Kiadó ajánlata
Szerző: Assayas, Michka / francia
Cím: Bono Bonóról. Beszélgetések Michka Assayas-szal (Bono on Bono. Conversations with Michka Assayas)
Fordította: Megyeri Zsuzsa
Oldal kb.: 372
Formátum: 155x235
Kötés: kötve, védőborítóval
Bolti ár kb.: 3400 Ft
ISBN 963 07 7981 1
- 2006. április 18.
„Egy firkálgató, szivarozó, borivó, Biblia-olvasó tagja egy zenészbandának – így jellemzi magát Bono Michka Assayas könyvében. – Egy nagy dumás, aki imád freskót mázolni azokról a dolgokról is, melyeket nem lát.
Michka Assayas, a magyar származású francia író az 1980-as évek eleje óta kíséri figyelemmel az ír U2 együttest; lassanként összebarátkozott Bonóval, az együttes frontemberével és a mai rockzene egyik legszínesebb egyéniségével, s beszélgetéseikből született ez a könyv, amely, ahogy Bono írja a bevezetőben, „bőbeszédű, hatásvadász, szerénytelen – és sokatmondó”.
Az interjúkötetből egy többnyire sztárallűröktől mentes, mélyen gondolkodó művészt ismerünk meg, olyan embert, aki globális rocksztárként is megőrizte közvetlenségét. A beszélgetések a U2 pályáját, az együttes tagjainak megismerkedését, nagyszerű lemezeik és hatalmas koncertjeik történetét éppúgy érintik, mint Bono fiatalkorát, különös viszonyát az apjával, a vallással kapcsolatos gondolatait, elmélkedéseit a művészi alkotómunka természetéről, a rockzene szerepéről, történetéről és nagy alakjairól… és természetesen politikai szerepvállalásának mozgatórugóit is.
MICHKA ASSAYAS: Bono Bonóról (részlet)
11. „VEGYÜK HOZZÁ AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT”
A következő beszélgetésre telefonon került sor egy héttel a 2004. március 11-i madridi merénylet után, melynek százkilencvenegy halottja és több mint ezernyolcszáz sebesültje volt. Nem láttam embert, akit ne sokkolt volna a terrortámadás híre. A VSD francia magazinban megjelenő heti rovatomban, úgy éreztem, el kell mondanom, mit gondolok erről a cselekedetről. Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor azt kívántam, bárcsak dalszövegíró lennék.
Kíváncsi voltam, Bonóból milyen érzelmeket váltott ki a hír – nem a DATA szóvivője vagy követe érdekelt, hanem az ember, akit jó ideje személyesen is ismerek. Vajon mit kezd az idealizmus és a jóindulat egy ilyen eseménnyel? Ez volt az a cikk:
A dalszövegek néha talán butácskán hangzanak, de igazat beszélnek. A párizsi Olympia Theâtre-ben a Beach Boys egyik legendás szerzője, Brian Wilson a spanyoloknak ajánlotta a „Love and Mercy” című csodálatos dalát:
I was lyin’ in my room and the news came on TV / A lotta people there hurtin’ and it really scares me / Love and mercy, that’s what you need tonight / Love and mercy to you and your friends tonight…*
Egyszerű, hétköznapi szavak, mondhatni, semmi eredetivé nem állnak össze. De abban sincs semmi eredeti, ha ártatlanokat mészárolnak le. Másokhoz hasonlóan én is a döbbent, néma düh és a sírás közt vergődtem, amikor a televízió beszámolt róla. Létezik ember, aki részvétlen tud maradni, amikor egy gimnázium halottasházzá változik, és hordágyak hevernek szanaszét? Aznap reggel ugyanis egy csapat ember tömött hátizsákokkal felszállt egy elővárosi vonatra. Képtelenség felfogni. Nézz bele egy őrült fejébe, és nagyon hamar rájössz, hogy te magad is pillanatok alatt őrültté válhatsz. Mi több, pontosan ez a célja azoknak az eszelős politikai és vallásos szektáknak: hogy a világot egy kollektív őrültség felé tereljék, és a végén természetesen győz az igazság, csakhogy az igazság fogalmát ezek az emberek már nem ismerik.
Szeretet és irgalom… A Courier International magazin nemrég közzétett egy cikket Zaremáról, egy huszonhárom éves csecsen lányról. Zarema a legutolsó pillanatban adta fel magát a rendőrségen. Robbanószerekkel felfegyverezve darabokra akarta szaggatni magát egy moszkvai kocsma vendégei között. Egy orosz újságíró interjút készített vele a zárkában. Zarema meg elkezdett mesélni megdöbbentő sorsáról: tíz hónapos csecsemő volt, amikor az anyja magára hagyta, kislány volt, amikor az apját megölték egy szibériai építkezésen. Nem indult ígéretesen az élete. Egyáltalán nem. A nagyszülei nevelték fel, majd, ahogy mondja, a „régi hagyományaik szerint” feleségül kényszerítették egy helyi kábítószer-kereskedőhöz. Nem tartott hosszú ideig a házasságuk, a férjét meggyilkolta egy konkurens banda, miközben Zarema babát várt. De nem volt pénze, hogy felneveljen egy gyereket, így a kábítószermaffia egy másik családnál helyezte el a csecsemőt. Zaremától egyszerűen elvették a gyermekét, őt meg visszaküldték a nagyszüleihez, akik az ország legtávolabbi csücskében laktak. Zarema beleőrült a bánatba. Hogy mihez kezdett? Ellopta a családi ékszereket, árulni kezdte a piacon, hogy repülőre üljön, és megszöktesse a lányát. De a nagynénikék résen voltak és elcsípték. Megalázták, és többször meg is verték, a fejéhez vágták, hogy ő család szégyene. Zarema egyetlen kiutat látott. Hogy végül „tisztességes ember” legyen – az ő szavait idézem –, úgy érezte, muszáj feláldoznia magát Allahnak és a Dzsihádnak. Ily módon megszabadul a szégyentől, és törleszti az adósságát, hiszen a lázadók ezer dollárt fizetnek a mártír családjának. A rejtekhelyre vitték, ahol találkozott a többi öngyilkosjelölttel. Egyikük, egy tizenkilenc éves lány nem sokkal később egy rockkoncert közben robbantotta fel magát Moszkvában: tizennégyen haltak meg. Zarema látta a tévében a halottakat, de legjobban a fiatal lányt sajnálta, aki meghalt a robbantásban, azt, akit nap mint nap látott, aki a társa volt. „Őt sajnálom a legjobban” – mondja. Kinyitja a szemét, és abban a pillanatban kitisztul az elméje. Csoda történt.
Szeretet és irgalom: nem csak a túlélőknek fontosak e szavak. Ha hatékonyan akarunk harcolni az esztelen terrorizmus ellen, e két szó a leghatásosabb fegyver. Hatásosabb, mint közéjük beépülni, falvakat ágyúzni, vagy megindítani, úgymond, a terror elleni háborút. A terror épp annyira erkölcsi és vallási, mint amennyire politikai természetű. Volt rá eset, hogy a szeretet és irgalom bevált.
(mormogva) Bono-jour!
Bocsánat, de nem „Bono-jour”-nak mondjuk, hanem bonjour-nak!
„Bono-jour”!
Jó reggelt! Nagyon örülök, hogy hallom a hangod!
(flegmán) Miért, mi a jó abban?
Rég beszéltünk.
Kicsit magam alatt vagyok, nem tudom, mennyire tudod ma hasznomat venni. De végül is nyomhatjuk! Hogy vagy?
A madridi bombázás hatása alatt állok. Úgy gondoltam, felolvasok neked egy cikket, melyet tegnap írtam. (beváltottam a fenyegetésemet) Hol voltál, amikor a televízió beszámolt róla?
(sóhajtás) A tévében most már óránként mutatják. A rádióban hallottam, de a képeket csak akkor láttam, amikor ebédidőben bementem a stúdióba. Szívszorító.
Ugye ismered a „Love and Mercy”-t?
A „Love and Mercy” a világ egyik leggyönyörűbb dala. A ritmus és a dallam segítségével sokkal jobban fel lehet fogni egy dalt, mint a legkifejezőbb dalszöveggel. Ezt mindenki tudja, aki nem ért angolul. Amikor egy-egy U2-dal megszületik, nem is angolul írom, hanem „Bongelese” nyelven, ahogy a többiek a bandában mondják. (nevet) Dúdolom a dallamot, a szavak formálódnak a számban, végül leírom őket. Emlékszem, Brian Eno egyszer meg is kérdezte: „Miért épp angolul írsz, Bono? A dalok önmagukban is sokatmondóak!” Volt benne valami. A popdalok szövegei inkább vázlatosak, sokszor a hallgatónak kell továbbgondolnia. Mintha a többi rajta múlna. Ezért lehet a popzene egy következő korszak népzenéje. Az érzéseket jobban lehet közvetíteni, mint a gondolatokat. Mi sem természetesebb, minthogy Brian Wilson elénekli a „Love and Mercy”-t, mert a terroristák ezt a két érzést próbálták elpusztítani.
Te melyik dalt énekelted volna a merénylet napján?
A „When Will I See You Again?”-t a Three Degreestől.
Az hogy is szól?
(énekel) When will I see you again? De-de-de-de-de… / When will we share precious moments?* Ez a dal a veszteségről szól, és könnyekre fakaszt. Néha felettébb különösen alakulnak a dolgok. 1997 augusztusában Nürnbergben játszottunk a PopMart-turnén. A stadionhoz tartozó területen temették el Hitlert és tábornokait. A Zeppelinfeld stadionról így a Harmadik Birodalom jut az eszedbe. A birodalmi építész, Albert Speer tervezte. Volt köztünk némi vita, hogy fellépjünk-e ott. Emlékszem, arra gondoltam: „Ne féljünk ettől az épülettől! S ha az emberek tényleg úgy viszolyognak tőle, vonjunk be mindent rózsaszínnel, vagy valami vidám színnel!” Howie B jó barátom, fantasztikus DJ és producer, velünk tartott a turnéra. Zsidó. Nagyon elkedvetlenítette, hogy ott játszunk. Azt mondta: „Nem vagyok biztos benne, hogy ott leszek.” „Nem kell ott lenned, ha nem akarsz” – feleltem. Mégis eljött, és a blokkot a „When Will I See You Again?”-nel kezdte. Hihetetlen élmény volt látni ezt az életvidám dzsesszzenészt, amint potyognak a könnyek a szeméből, és évtizedekkel később megsiratja az etnikumához tartozó embereket, akikkel sosem találkozott, de mindig is ott voltak a szívében. Szabályosan éreztem, ahogy ez a dal elűzi az ördögöt (sóhajt). Ilyenkor nem a nagyvilágra gondolunk, hanem családokra: gyerekekre, nővérekre, bátyjakra és nagybácsikra.
Pontosan ezt éreztem a merénylet után.
Az első zenekarok közt voltunk, melyek szeptember 11-e után New Yorkba mentek, és koncertet adtak.
Nem is tudtam.
Így volt. Megint azt éreztük, fontos, hogy állást foglaljunk. Ezek az emberek nem statisztikai adatok. Óriáskivetítőkön olvastuk együtt az áldozatok nevét. Ha megfordultam, és felnéztem a kivetítőre, ilyeneket láttam: „Elvin Romero, Efrain Romero, Monica Hoffman, Stephen Hoffman” – apák és fiúk, feleségek… A Madison Square Gardenben mindenki látott egy ismerős nevet, vagy ismert valakit, aki látott, és mindenki sírt. És nemcsak a saját bánatuk – mások szomorúsága miatt is sírtak. Amikor mindenki táncol és ugrándozik egy koncerten, valójában a pátosz mély forrása körül gyűlnek össze az emberek.
Hátborzongató egyszerre említeni szeptember 11-ét és a Madison Square Garden-i U2-koncertet. Mintha egy nagyváros lakói mindössze kétszer érezhetnék, hogy összetartoznak: ha egy szörnyű katasztrófa történik, meg ha egy rockkoncerten jönnek össze. A legboldogabb és a legszörnyűbb esemény hasonló hatást válthat ki: az egység érzését. Azon az estén e két dolog furcsa, szokatlan elegyéről volt szó.
Bizony, egy nagyszerű rockkoncert fantasztikus, az egekig emelő érzés. Viszont egy szar fellépés olyan, mintha a saját temetéseden lennél. Hihetetlen, hogy hetvenezer vagy hétezer ember egyet tud érteni és érezni valamiben. Mindnyájan voltunk már olyan rendezvényen, ahol úgy bánnak veled, mint egy kutyával (nevet): beleharapnak a seggedbe, neked van a legrosszabb jegyed, mindenhol tök jól lehet hallani, kivéve ahol te vagy, és valaki még húgyozik is a kerítésnél. De egy szórakozóhelyen is éppilyen távolinak érezheted magad az énekestől, mint egy stadionban – az előadó hozzáállásán, teljesítményén múlik, nem a fizikai közelségen. Ha minden klappol, az élmény felejthetetlen!
Mi az, hogy közösség? Erre mit mondanál?
A kérdés jelen pillanatban a levegőben lóg. A média áldásos közreműködésével megjelent jó néhány furcsa fazon a hátsó udvarunkban, akiket egészen mostanáig nem tartottunk családtagnak. Most se nagyon akarjuk annak tekinteni őket. Ha például örülsz annak, hogy van tornacipőd és farmernadrágod, melyeket a fejlődő országokban készítettek, akkor máris kapcsolatba kerültél az ottani emberekkel. Épp ezért nem hunyhatsz szemet az őket érintő problémák felett. Akkor már a te utcádban élnek: régebben azt tekintették jólelkűségnek, ha a gazdag gondoskodott az utcájában élő szegényről. Hát, tudod mit? (nevet) Az az utca már körbeér a földgolyón!
Tehát azt állítod, hogy az utca egyik végén sem láthatatlan senki.
Nem véletlen, hogy Los Angelesszel ellentétben New Yorknak a kilencvenes években sosem kellett faji lázadásoktól tartania. Gazdagok és szegények mindennap találkoznak, egymásra néznek az utcán, a földalattin. Van kapcsolat, szemkontaktus. Los Angelesben az egyes városrészek gazdaságilag és kulturálisan elkülönültek – szétszórt mozaikkockák. Csak a nyolcsávos autópályán fordulhat elő, hogy összetalálkoznak a szabad ég alatt. Ez a bizalmatlanság és a gyűlölet melegágya lehet, s ez bizonyosodott be a Rodney King-féle incidens után.
Az egyik első párizsi látogatásod során, több mint húsz évvel ezelőtt, azt mondtad, hogy tervezel egy forgatókönyvet arról, mi játszódik le egy terrorista agyában. Emlékszel?
Nagyon is. Meg akartam fejteni, hogyan tudja az egyik ír ilyen hidegvérrel kioltani egy másik ír életét. Megfogott az a gondolat, hogy azt az egyetlenegy dolgot kivéve hétköznapi életet élnek: tejesemberek, taxisofőrök, tanárok. Dolgoztam néhány emberrel ezen a forgatókönyvön. A „gonosz banalitása” érdekelt, Hannah Arendt így jellemezte Adolf Eichmann tárgyalását meg azt, hogy Auschwitz közelében sétáltatta a kutyáját. Kedves ember volt – talán a legrokonszenvesebb ember, akivel kutyasétáltatás közben találkozhatsz –, csak épp ő volt a felelős ezért a gaztettért. Ezzel a tudattal éltünk. Nem tudom, meséltem-e neked, hogy jártam az egyik legsúlyosabb robbantáskor Írország déli részén. Épp hogy megmenekültem.
Nem emlékszem, hogy említetted volna.
Nem hagyott olyan mély nyomot bennem. Ugye át kellett mennem a városközponton, ahogy hazafelé buszoztam. Aztán át kellett szállnom egy másik buszra. Azt is említettem, hogy be-benéztem a lemezboltba. Volt egy Graham Southern’s nevű kávézó a buszmegálló közelében, oda is gyakran betértem. Ha volt pénzem, megvettem egy zenei magazint, vagy ittam egy kávét. Egyik nap tizenöt perccel azután, hogy kiléptem a kávézóból, az utcán minden darabokban hevert. Bomba robbant. Egy hajszálon múlt az életem – a Marlborough Streeten.*
Most már értem, miért foglalkoztat annyira a terrorizmus.
De mindenkiben nyomot hagyott, függetlenül attól, hogy épp hol volt – közelben vagy távolban. És épp ez a terroristák célja.
Azt hiszem, kétfajta terroristáról beszélhetünk. Egyik csoportba tartozik az IRA, vagy az ETA robbantói Baszkföldön: egyikük sem a vértanúhalálért teszi, hanem háborúznak. A másik az öngyilkos merénylők csoportja, ők a mártírságot tartják üdvözítőnek, mint a csecsen lány, Zarema. Napjainkban egy terrorista úgy gondolkodik, neki kell először meghalnia, hogy aztán a népének és az egész világnak jobb legyen. S mindezt azzal akarja elérni, hogy halomra gyilkol másokat. Szerintem napjaink terrorizmusa sokkal inkább az önutálatról szól, mintsem a gyűlöletről. Lényegileg öngyilkos természetű.
Valóban. Azt hiszem, pszichológiai igazság, hogy ha nem szereted magad, mást sem vagy képes szeretni. Így ha nem utálod önmagad, másokat sem utálsz… De a perverzión és a beteg elmén kívül foglalkoznunk kell azokkal a valóságos problémákkal, melyek arra ösztönzik a tisztességes embereket, hogy tisztességtelen cselekedeteket hajtsanak végre. Van néhány olyan probléma, mellyel Írországban, Izraelben vagy a Közel-Keleten nagyon régóta nem foglalkoznak. És emiatt nincs mentség a szörnyű következményekre. Oda kell figyelnünk az életre. És hát ugye, szeretet és irgalom… Az irgalom a szeretet megnyilvánulása, de a szeretet megkívánja, hogy a dolgokat a másik szemszögéből is megvizsgáljunk.
A terroristák a nagy eszmékre összpontosítanak. Te is tudod, hogy nincs nagyobb idealista a terroristánál. Többségük féli Istent, és tiszteletben tartja a szent igazságot. Lefogadom, egy mélyen vallásos és idealista embert ez nagyon irritál.
Azért még sok más is jellemző rám. Tudod, Michka, akik szellemben, lélekben nyitottak, azokat sok esetben könnyebb is befolyásolni, és így elég sebezhetőek. A vallásos meggyőződés szerintem túlontúl vegytiszta. Ha nincs benne bizonyos szigor, akkor nehéz a helyes csapáson maradni.
Egyetértek. De még nem volt rá példa, hogy egy szkeptikus vagy egy ateista felrobbantotta volna magát, azért, hogy annyi embert öljön meg, amennyit csak bír. Igen, lehet, hogy az ateisták koncentrációs táborokat állítanak fel, vagy tömeges éheztetéssel próbálkoznak, de az a fajta terror, amivel most van dolgunk, a lelket kezdi ki. Nem lehet elbújni előle.
Igaz. Az, hogy darabokra szakítsunk embereket, valami egészen más meggyőződést kíván. A terroristák többsége az anyagias világot akarja elpusztítani. Vegyük hozzá az örökkévalóságot, és az emberek még ennél is messzebbre elmennek céljuk elérése érdekében. Az örökkévalóság… az aztán a nagy jutalom, nem? Nem két vagy három elnöki terminus. (nevet) S persze minden esetben visszaélés valamely szent igazsággal, akár a Koránnal, akár a Bibliával. Az én Szentírás-értelmezésem Krisztus személye által vált tisztává, egyszerűvé. Krisztus azt tanítja, hogy Isten szeretet. Mit is jelent ez? Számomra Krisztus életének tanulmányozását. A szeretet úgy ábrázolja, úgy mutatja meg magát, mint egy szalmában, szegénységben született gyermek: nincs ennél védtelenebb helyzet, minden rangot nélkülöz… Nem hagyom, hogy a vallásos világom túl bonyolulttá váljon. Azt hiszem, tudom, mi Isten. Isten a szeretet, és amennyire (sóhajt) készen állok, hogy átformáljon ez a szeretet, és hogy e szeretet szerint cselekedjek, az az én vallásom. A helyzet akkor válik bonyolulttá, amikor megpróbálom megélni ezt a szeretetet. Mert ez nem is olyan könnyű.
Mi a helyzet az Ószövetség Istenével? Nem mondanám, hogy „béke és szeretet” jellemezte.
Nincs semmi hippi elem a Krisztus-képemben. Az evangéliumok nagyon sokat követelnek, olykor megosztó szeretetképet festenek, de ez akkor is szeretet. Az Ószövetséget az akciófilmekhez tudnám hasonlítani: vér, hosszan tartó hajsza és üldözés, evakuálás, rengeteg filmes trükk, tengerek szétválasztása, tömeggyilkosság, házasságtörés. Isten gyermekei fejvesztve menekülnek. Talán ezért olyan szeretnivalók. De azok, akik újra és újra a kereszténység titkát fürkészik, úgy látják, hogy az Ótestamentum Istene olyan, mint egy utazás a zord apától egy barátig. Gyerekként konkrét iránymutatásra és néhány szigorú szabályra van szükség. Krisztus eljövetelével azonban belépünk egy egyenrangú kapcsolatba – az Ótestamentumra inkább az imádat és rettegés a jellemző, a hierarchikus viszony, a függőleges jellel. Az Újszövetség Jézusa viszont családias, ez a mellérendelt kapcsolat, a vízszintessel. A kettő együtt alkotja a keresztet.
Ismered azt a részt az Ószövetségben, amikor Isten megszólítja Mózest? Elmondja neki, hogy próbálja tanítani a zsidókat, de azok csak nem értik. Képtelenek megszabadulni a rossz szokásaiktól. Isten a következőt mondja: „Látom ezt a népet, bizony keménynyakú nép” (Mózes második könyve, 32:9). Tudod, ezt naponta tapasztalom a gyerekeimnél! Néha annyira elfog a méreg, hogy legszívesebben kitenném őket az utcára.
(nagyot nevet) Naná, hogy vannak ilyen pillanatok, és tudom, hogy néha ők is ezt csinálnák velem.
A véres akciófilmeket emlegetted, és múltkor Latin-Amerikáról is beszélgettünk. A jezsuita szerzetesek egyik kezükben az evangéliummal, másik kezükben fegyverrel érkeztek oda.
Tudom, tudom… A vallás Isten ellen fordulhat. Előadódhat, hogy Isten úgy Elvis-módra elhagyja az épületet. (nevet) Parancs lép a hit, majd a dogma a szabad emberi cselekvés helyébe – aztán megjelenik valamelyik földi halandó az egyházközösség élén, melyet korábban a Szentlélek vezetett. A tanítványok baráti beszélgetés helyett vasfegyelemmel találkoznak. Miért csuklasz?
Azon tűnődöm, vajon elmondtad-e mindezt a pápának, amikor találkoztál vele.
Tudod, hogy mennyire imádta a futballt?
Csak most az egyszer kímélj meg a Monty Pythonéktól!
Nagyon jó kapus volt. Na hallod, erre szüksége is van ebben a pozícióban!
És mit gondolsz, egy-egy ilyen megjegyzésed neki is a fülébe jutott?
Ne bíráljuk most a római katolikus egyházat. Vannak persze hibái, de minél idősebb leszek, annál nagyobb vigaszt nyújt. A puszta fizikai élmény, hogy jobbára alázatos emberek közt lehetek, lehajtott fejjel imát mormolhatok, elmerenghetek a színes üvegablakok történetein, és közben elárasztanak a katolikus vallás színei – a lila, a mályva, a sárga, a piros –, és a meggyújtott füstölő… (félbehagyja a mondatot) A barátom, Gavin Friday szerint a katolicizmus a vallások glamrockja.
Tehát semmi fenntartás és kritika?
Hozzászólás