hirdetés

Milbacher Róbert: A „nemzeti v. egyetemes” kérdés fölvetése mint csapdahelyzet

2017. július 29.

Kozmopolitavita című, új sorozatunk az Arany-emlékévben Arany János verséből és az egykori vitából kiindulva kozmopolita és nemzeti eszme viszonyát kutatja. Elsőként Milbacher Róbert esszéjét olvashatják.

hirdetés

Valamelyik aktuális olimpia idején egy kedves barátom, mondván, hogy elege van ebből az infantilis, nacionalista ál-lelkesedésből, úgy döntött, hogy a továbbiakban az észak-koreai műugró-válogatottnak fog szurkolni. Jómagam józannak ható okfejtéssel amellett érveltem, hogy ha már egyszer nézi az olimpiát, és ráadásul szurkolni is akar valakinek, akkor nem racionálisabb-e olyan csapatot választani, amelyiknek a tagjai ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ő, amelyiknek a tagjai vélhetően az övéhez hasonló kulturális háttérrel rendelkeznek (utalván itt a Kis kece lányom és a Kockás fülű nyúl feltételezhető közös ismeretére), és végül amelynek a tagjai annak az országnak a szülöttei és/vagy lakói, amelyért már ő maga is tett ezt-azt élete során. Látszólagos racionalitása ellenére érvelésem bizony gyorsan és csúfosan elbukott a vita során. Ugyanis gondolatmenetem három sarkpontja mögül (a nyelvi, a kulturális és a patrióta) olyan metafizikai zárvány sejlett elő, amely nem egyszerűen védhetetlenül érzelmi alapozottságú, hanem ráadásul egyenesen intellektuális csapdába ejti az ezeken az alapokon érvelőt. Ez a metafizikus zárvány pedig nem más, mint valamiféle lelki közösség tételezése tulajdonképpen vadidegenekkel pusztán a nyelv azonossága, a kulturális reflexek hasonlósága és a közösnek vélt lakóhely alapján. Mintha ez már önmagában elegendő volna az individuum számára, hogy eredendő magányát egy olyan közösségben oldja fel, amelyhez viszont csak szimbólumok révén kapcsolódhat. Holott mindennek elégtelenségére talán elég szegény Radnóti Miklós tragikus példájára emlékeztetni, hiszen ahogyan valójában ő sem, úgy mi sem tudhatjuk, „hogy merre mennek, kik mennek az uton", hiába minden összetartozást sugalló szimbolikus illúzió.

A humánetológia alaptételei közé tartozik, hogy az emberre egyetemesen jellemző evolúciósan kialakult, tehát biológiai szükségszerűségként értelmezhető ösztönkésztetés a közösséghez tartozás igénye maga is. Csakhogy ennek az egyetemes érvényű igénynek csupán partikuláris megvalósulásai lehetségesek, vagyis az individuum mindig valamely szűk és ad hoc közösség tagjaként kénytelen megvalósítani közösségi vágyait. Talán nem véletlen, hogy éppen azok a romantikusok, akik fölismerik az individuum egyetemességre törekvése és a realitás partikularitása közötti nyomasztó és feloldhatatlan ellentétet, a nemzetet mint a közösségre való törekvés szimbolikus terét az abszolútum rangjára emelték. Ettől a nagyszabású és nagyvonalú gesztustól azonban még – amely tehát az egyetemes igényt próbálta a partikuláris realitásba gyömöszölni, és ugyanazzal a gesztussal abszolutizálni – a paradoxon, hogy úgy ne mondjam: oximoron, az marad, ami: feloldhatatlan ellentét, és egyben megválaszolhatatlan dilemma. Ebben a formájában pedig választásra kényszerít, és annak nyomán állásfoglalást követel. Amennyiben felvetődik a kérdés, hogy egyetemes vagy nemzeti, a becsületes válaszadó mindenkor egyik vagy másik oldalon találja magát. (Onnantól kezdve pedig csak arra vagyunk alkalmasak és képesek, hogy csapásokat adjunk, és csapásokat kapjunk.) Nem véletlenül vált maga a kérdésfölvetés (persze különféle formákban) különböző politikai irányok, oldalak szűrőjévé, hiszen nem lévén racionális válaszlehetőség, kizárólag hitvallásszerű azonosulásokra ad alkalmat.

Arany verse és Reviczky válasza is egy irodalompolitikai, generációs vita és térfoglalás diskurzusába illeszkedik, mégpedig olyan szituációban, amikor az addigi többé-kevésbé etnicista-kulturális alapú nacionalista diskurzus új elemmel bővült, mégpedig egy vulgárdarwinista szemponttal. Amikor Arany a második versszakban ezt írja „Ám terjessze a hatalmos / Nyelvét, honját, istenit! / Zúgó ár az, mindent elmos, / Rombol és termékenyit: / De kis fajban, amely ép e / Rombolásnak útban áll: / Költő az legyen, mi népe, / Mert kivágyni: kész halál", akkor nem egyszerűen a Szózat „extra hungariam" toposzra épülő, azt átértelmező sorait visszhangozza. Míg ugyanis a Szózat a nagyvilág jóindulatával számol, és a nemzet megmaradását az érte tevők erkölcsi imperatívuszától teszi függővé, addig itt Arany már a fajok fennmaradásáért folyó élethalálharcot vizionálja, ahogyan néhány évvel korábban (1873) azt fia a Hunok harca nagyszabású látomásában már megfogalmazta. Ebből a fajok harcát tételező állásfoglalásból, amely ma a globalizáció fantomjának mindent uniformizáló, pusztító és mindent bekebelező előrenyomulásában ölt testet, csupán az egyetemes és a nemzeti között kibékíthetetlen ellentét kizárólagossága fakadhat, holott korántsem volt ez mindig így a magyar történelemben és irodalomban.

A reformkor civilizációs felzárkózásprogramja mellett (vele összefonódva) ugyanis folyt egy olyan kulturális tökéletesedési (csinosodás vagy pallérozódás) program is, amely az ember kantiánus alapozottságú tökéletesedésének (Ld. pl. Magda Pál 1826-os A' Culturárul című tanulmányát) szükségszerűségét diagnosztizálva, mind az egyének, mind a közösség különféle csoportjai számára a megvalósítható legmagasabb emberi létmód elérését tűzte ki célul. Másképpen mondva: a cél a minden emberben meglévő egyetemes emberi létállapot elérése volt, amelynek nemzeti következményei is adódtak. A nemzetnek – hasonlóan az individuumhoz – önmagából, vagyis eredendő kulturális és karakterológiai hagyományai alapján állva kellett (volna) kifejtenie az egyetemes emberihez mért sajátságait. A nemzeti kultúra nem önmagát állító kultúraként tételeződött tehát, hanem a mindenséggel mért kulturális (és persze civilizatórikus) teljesítmény realizálásaként. Ugyanakkor a felzárkózás nem is puszta átvétel vagy a külföld majmolása, hanem komoly és intenzív alkotómunka eredményeként tételeződött.

Természetesen (ezt pontosan diagnosztizálja Reviczky a válaszversében) Arany már pályakezdésétől fogva maga is szorosan kötődik mind a csinosodás, mind pedig az individuum egyetemes (pl. erkölcsi vagy éppenséggel teológiai) mércével való megmérettetésének programjához. A leginkább nemzetinek tartott (lefordíthatatlan stb.) 1846-os Toldija sem más, mint az önkontrollon alapuló tökéletesedés mintaműve, mégpedig allegorikusan a nép magasabb kultúrfokra emelésének, csinosodásának programszövege. (Emellett persze többek között a bűnbánó és vezeklő, Istennel megbékülő egyén lelki útját bemutató folyamat szövege is, ahogyan arról Szilágyi Márton idevágó nagyszerű tanulmányában olvashatunk.)

Ennek a csinosodási folyamatnak, illetve a nemzetet a mindenség, az egyetemes emberi fényében megmérő kulturális programnak (gondoljunk bele, hogy még Petőfi is az egyetemes szabadság abszolútumával mérte a magyart) nagyjából a szabadságharc bukása, valamint az utána berendezkedő és látványos civilizációs és gazdasági fejlődést eredményező osztrák uralom vetett véget. Innentől kezdve az egyetemes elveszíti vonzerejét, hiszen idegenből jön, a civilizációs javak csupán a nemzeti jellegzetességekkel szemben érvényesülhetnek (ld. pl. Madách 1859-es Civilizátor című vígjátékát), ennek következtében a nemzeti kultúra csupán a nemzeti karakterjegyek felismerésére és tautologikus (a megmaradásban és megőrzésben realizálódó) újramondására korlátozódik.

Amikor Arany 1854-ben kiadja az 1848-ban egyszer már befejezett Toldi estéjét, a szövegen tesz némi korrekciót. A legfeltűnőbb, hogy az 1848-as változathoz képest megpróbálja világossá tenni, hogy mi az oka Toldi és Lajos hároméves mosolyszünetének, vagyis a '48-as szöveghez képest kihangsúlyozza, hogy az öreg Toldi bizony a külföldi módi átvétele, vagyis a kifinomult, külföldi udvari kultúrának az eredeti magyar ösztönösséggel szembeni túlzott pártolása miatt haragudott meg Lajosra már eleve is. Persze a '48-as szövegváltozatnak is része a híres rusztikus ösztönösség versus túlfinomultság dilemma, csakhogy a hangsúlyok áthelyezése miatt az '54-es változatban már nem igazi (egyfajta rousseau-ista) dilemmaként jelenik meg, hanem (nyilván az osztrák erőszakos és diadalmas civilizációs törekvések nyomán) a civilizáció mindent letaroló erejével szemben felmutatható, de vereségre ítélt ábrándként. Ugyanakkor a szöveg kulturális üzenete éppen az, hogy az emberhez méltó erkölcsi és egyéb értelemben is autentikus értékekkel bíró lét az eredeti magyar karakterjegyekhez való ragaszkodásban őrizhető meg a „szeresd a magyart, de ne faragd le" jelszavával. Jól érzékelhető, hogy a reformkor civilizációs és kulturális felzárkózásprogramja itt kettéhasad: a civilizációs fejlődés idegen erők gyarmatosító hadjárataként artikulálódik, míg ezzel szemben a nemzeti kultúra válik az egyetlen ellensúllyá, ami viszont definitíve zárja ki magából az egyetemesnek még a kísértetét is. Ezzel megkezdődik a bezárkózás abba a nemzeti kultúrába, amelynek magasra emelt zászlaja – nagyjából az ötvenes évek közepétől – maga Arany János lett; abba a nemzeti kultúrába, amely máig hatóan termeli újra a fenti dilemmát immár szinte kizárólag a politikai marketing piacán.

Összegzésként még annyit, hogy csak azt akartam szemléltetni a fenti hevenyészett és így nyilván több sebből is vérző gondolatmenettel, hogy azért tartom értelmetlennek az egyetemes versus nemzeti dilemmát, mert már maga a kérdés fölvetése megteremti azt az intellektuális csapdahelyzetet, amelyből még nem láttam szabadulni egyetlen ép lelket sem. Ha valamire, hát erre a problémára igazán érvényes, hogy mindaddig tudom a helyes választ, amíg nem teszi föl senki a kérdést, a többi néma csönd és serény munkálkodás.

Kozmopolitavita című sorozatunkról ITT olvashatnak bővebben. Folytatjuk!

Milbacher Róbert

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.