hirdetés

Milbacher Róbert: Tátiti Tibike, a világ utolsó táviratkihordója gondol egy merészet

2018. december 26.

...amióta az emberiség fölköltözött arra a francos drótpostára, azóta se búja, se baja, se öröme, se boldogsága nincsen neki, vagy legalábbis semmi nyomát nem lelni. – Karácsonyi Magasiskolánkban Milbacher Róbert meséjét olvashatják.

hirdetés

Tátiti Tibike a világ utolsó táviratkihordója és arany okleveles távirásza akkorát sóhajtott, hogy Flambi Sanyi, a rövidlátó postás ijedtében úgy elkezdett kancsalítani, hogy egyszeriben mindenből négyet látott. Azért éppen négyet, mert hát az a helyzet, hogy már eleve is mindenből kettő volt a szeme előtt.
Nem csúfolkodni akarok, de az az igazság, hogy Flambi Sanyi amúgy is kancsal volt egy kicsit. Annak idején a pályaválasztással nem is akadt különösebb gondja, könnyen ment a döntés. A pályaválasztási tanácsadó csak ránézett, és egyből megmondta a kis Sanyinak, hogy az isten is postásnak teremtette. De még az öregapja is, aki pedig olyan régóta benne volt a szakmában, hogy még a Fekete Varjú fokozatot is kiérdemelte a fő-fő postamestertől, úgy mondta, hogy adottsága van a Sanyinak, és biztosan jó postás válik belőle. És tényleg megvolt minden adottsága a postássághoz. Hiszen a postás egyik szemének mindig a borítékon kell lennie, hogy leolvashassa róla a címzettet, meg a pontos irányítószámot – irányítószám hiányában nem kézbesíthető a levél, hiszen ez a szám irányítja a célhoz a küldeményt, mint a neve is mutatja –, a másiknak pedig a házszámot kell folyton vizslatnia, hogy el ne tévessze a postaládát.
Az az igazság, hogy egyenesen úgy mondta Sanyi öregapja, hogy tálentuma van a kis unokájának, de aztán elszégyellte magát, mert azért ilyen szavakkal, hogy tálentum, csak ne nagyon dobálózzon egy nyugállományú postás, még ha ki is érdemelte a Fekete Varjú fokozatot. Ráadásul nem is értette senki, hogy mi takar ezzel kifejezni, így aztán soha többet nem használta azt a szót a nagy nyilvánosság előtt. Csak magában mondogatta, hogy ilyen egy tálentum, meg olyan egy tálentum az ő kis unokája, mert büszke volt arra, hogy a több emberöltőnyi postáshagyomány nem szakad meg a családban. Ezt az emberöltőnyit meg úgy értette, hogy már az ő ük-ükapja is postás volt, akárki utánanézhet az évkönyvekben.
Így aztán Flambi Sanyi eredendő kancsalságán már nem sokat kellett dolgozni postásinas korában, hogy tökéletes kézbesítő váljék belőle. Elégedettek is voltak vele az emberek, mindig pontosan megkapták a levélküldeményüket, képeslapjukat, üdvözlő lapjaikat meg a többit. Csak hát azért azóta fölötte is eljárt az idő, és bizony a kancsalsága mellé társult egy kis rövidlátás is, ami sok kalamajkát okozott Sutyorka község lakosságának körében.
Mostanra azonban Sanyinak alig akadt dolga, mert valahogy se levélküldeményt, se szép képeslapot nem akart küldeni senki senkinek, vagy inkább valaki valakinek. Mert mindenki (köztük a valakik, sőt még a senkik is) folyton csak azon a drótpostán üzengetnek egymásnak, közben meg úgy elszoktak a levélírástól, meg képeslapküldéstől, az üdvölő lapokról nem is szólva, hogy szegény Sanyinak alig-alig akadt kikézbesíteni valója az utóbbi időben.
Hát akkor mit szóljon szegény Tátiti Tibike, aki hiába nyerte meg az országos távirász versenyt, ahol Aranyharkály-díjban részesült. A távirászok totem vagyis szent állata ugyanis a harkály volt, másnéven fakopáncs, hiszen az első távirászok tőlük lesték el a kopogtatás művészetét, és ahogyan a harkályok üzentek az odvas fatörzseken, úgy üzentek az első távirászok is kopogtatós készülékeiken.
Egyszóval azért sóhajtott akkorát Tibike, ahogyan azt történetünk elején említettem volt, mert irtózatosan unatkozott.
Se egy kikézbesítendő távirat, se egy továbbítandó, lepötyögni való üzenet. És ezt még nem is nagyon lehet a drótposta szélvészsebességű terjedésére fogni, ugyanis a távirat utáni igény bizony már a távbeszélők elterjedése óta rohamosan és megállíthatatlanul csökkent, majd a mai napra szinte teljesen elapadt.
Így mondta a Tibike, hogy távbeszélő, pedig hát egyszerűen a telefonról volt szó, de a Tibike szerette szakmailag kifejezni magát, mert hát már más se maradt neki a szeretett szakmájából, csak azok a szép szakkifejezések. Tibike fülében úgy csengtek az olyan szavak, mint morzeábécé, meg távíróoszlop, mint a legszebb szerelmes verssorok.
Tátiti Tibike még tisztán emlékszik az utolsó kikézbesített távirat szövegére, sőt az erre küldött válaszüzenetre is. Ha álmából felriasztaná valaki, hogy például azonnal vigyen ki egy táviratot valahová, még akkor is szó szerint el tudná kopogtatni, vagyis tititázni Magdi mama táviratát és a Bongyorka unokák rá adott válaszát. Akár csukott szemmel is.

Így hangzott:

elkeeszuult a szilvabefoott stop gyertek gyorsan megenni stop foozom maar a lekvaart is stop mire megjoottook lehet kenyeerre kenni stop

A válasz pedig emígyen:

koovetkezoo vonattal eerkezuunk stop hozzuk a Csipi kutyaat is stop oo is szereti a lekvaaros kenyeret stop

Persze Tátiti Tibike emlékszik ennél szomorúbb táviratokra is, mert akkoriban még, amikor az embereknek voltak örömeik, bizony voltak bánataik is, és ezeket is meg azokat is távirati úton közölték egymással, sőt úgy is lehet mondani, hogy az éterbe kopogtatva meg pötyögtetve, az egész emberiséggel megosztották. Így aztán az emberiség tudott róla, hogy kinek milyen bánata vagy öröme van, de amióta az emberiség fölköltözött arra a francos drótpostára, azóta se búja, se baja, se öröme, se boldogsága nincsen neki, vagy legalábbis semmi nyomát nem lelni.
Egyszer például annyira szomorú távirat érkezett Sutyorka község távirdájába, hogy Tátiti Tibike azon gondolkodott, hogy – megszegve a Fő-fő Távirász előtt tett ünnepélyes esküjét – egy élete egy halála, de ezt ő bizony nem kézbesíti ki. Aztán mégis felülkerekedett benne a távirászok és táviratkihordók híres kötelességérzete és szakmai becsülete, és sírva ugyan, de mégis kivitte a táviratot. Ez állt rajta:

megbuggyant a meggybefoott stop nem gumiztam le szorosan a celofaant rajta stop meeg soha nem toorteent ilyen stop nagyon szomoruu vagyok stop gyertek gyorsan stop

Hát bizony boldogtalan idők jártak akkoriban, bár egyáltalán nem annyira boldogtalanok, mint ezek a távírattalan, sóhajtozós és unatkozósok. Nem véletlen, hogy azon a szép napon, amikor mesénk végre elkezdődik, Tibike egyszerre csak azt sóhajtotta maga elé, de jó hangosan ám, hogy ez így tovább nem mehet. Majd odaült a távíró masinája mellé, ujját a régen használt távírógombra helyezte, és belekopogta a nagy üres semmibe (szakszóval: éterbe) a kérdést, ami már régóta a szívét nyomta:

tudja e valaki stop hogy mieert kajabaalnak az iirek stop

Nem tudni, hogy miért pont ez a kérdés nyugtalanította ott, Sutyorka község postahivatalában Tibikét, mindenesetre ez felel meg a történeti hűségnek, és ezt kell elmesélnie a mesélőnek. Persze Tibike nem várt választ a nagy üres semmitől (szakszóval: étertől), mivel úgy tudta, hogy ő maga a világ utolsó még gyakorló távirásza, így aztán nincs a mindenségben senki, aki megérthetné Tibike szívét nyomó, titkos bánatát. Rövid idő után azonban furcsa zajokra lett figyelmes hősünk.
„Hallod te is?"– kérdezte Sanyit.
„Igen, mintha kopogtatna valaki" – válaszolt a kancsal postás, és azzal, ki is szólt, udvariasan, és némi meglepődéssel a hangjában, hogy „Szabad, tessék belépni."
Ám hiába várták, senki sem nyitott ajtót, pedig úgy tudták mindketten, hogy ahol kopogtatnak, ott rendszerint azért teszik, mert be is akar jönni valaki. Erre Tibike felpattant, és szélvész sebesen maga tárta szélesre az ajtót, de abban a pillanatban a várt vendég helyett elárasztotta a hivatalt valami irdatlan hangorkánná fokozódó kopácsolás.
Kopogtattak a bodobácsok a földhöz ütögetve kitinpáncélos potrohukat, kopácsoltak a nagy és kis fakopáncsok az odvas fák kérgén, kopogtattak a patáikat a sziklához ütve a muflonok és kuflonok, sőt Tibike hallani vélte a tűzföldi indiánok tamtamjainak hangját is, a sztepptáncosok cipősarkának ritmusát és az inuit sámánok dobjait. Mintha Tibike válasza egyszerre körbe futotta volna az egész Földet, és mindenkit, aki bármivel, ami a keze ügyébe esik, kopogtatni tud, válaszra késztette volna.
A legcsodálatosabb az volt az egészben, hogy ebből a zűr- és hangzavarból egyetlen kérdés volt kihallható, de egyenes hősünknek címezve ám:

mieert stop kajabaalnak stop

Tibike alig ocsúdott első ámulatából, amikor azonnal a távírógomb mellé telepedett, és izgalomtól kissé remegő ujjal belepötyögte a mindenségbe:

igen stop igen stop de meeg mennyire stop hogy kajabaalnak stop

Szinte még el sem szállt az üzenet a mindenségbe, amikor már jött is a válasz, de most jól felismerhetően a bodobácsoktól:

joo, joo stop de kik azok az iirek stop

És Tátiti Tibikének bizony be kellett látnia, hogy ez egy igazán fogós kérdés, és még mielőtt a kajabálás titkát megfejthetné, bizony tisztázni kell ezt a problémát is. Így hát Tibike, aki őszintén szólva nem tudott volna pontos választ adni a fentiekre, újra kopogtatni kezdett a távíróján, csak most az írek kilétével kapcsolatosan. Nyomban jött is a válasz, pontosabban egyszerre több válasz is érkezett.
A tűzföldi indiánok szerint az ír valami olyan kenőcsféle lehet, amit bizonyos fák kérgéből lehet kivonni, és minden sérülést és sebet gyógyítani lehet vele. Csakhogy a Tűzföldön már réges-régen kiszáradt az utolsó fa is, így nem csoda, hogy a tűzföldi indiánok még saját bevallásuk szerint sem láttak írt a maguk szemével. Ezzel szemben a bodobácsok szerint az írek olyasmik lehetnek, mint az irokézek, sőt lehet, hogy egyenesen rokonok, vagyis valamiféle indián nép, amely bölényre vadászik a végtelen prérin. De Tibikét ezek a válaszok közel sem nyugtatták meg, de akkor a sztepptáncos cipők kopogásából azt olvasta ki, hogy az írek nem mások, mint amolyan valódi szigetlakók, akik miként csodálatos szigetük, mindig zöldben pompáznak. Ez a válasz már tetszett Tibikének. Úgy képzelte, hogy az írek amolyan kis zöld manók lehetnek, fejükön csúcsos sityakkal, amiről már messziről is felismerhetők, úgy is mondhatni, hogy ez a védjegyük, és munkájuk alapvetően a levelek megzöldítésére irányul. Különös tekintettel a tavaszra.
Most hogy megoldódott az írek kilétére vonatkozó kérdés, már csak a kajabálást kellett megnyugtatóan tisztázni, mert bizony azzal sem tudtak mit kezdeni, sem a kuflonok sem muflonok (akik magunk közt szólva nem az eszükről híresek), de még a bölcs inuit sámánok sem.
De erre a jó öreg és mindig megbízható fakopáncsok adták meg a leghelyesebnek tűnő választ, mert ők már hallottak az erdőben kajabálást, amikor egy vidám kiránduló csapat bizony felzavarta hangoskodásával még a nappal többnyire igen mélyen alvó fülesbaglyokat is. Vagyis a kajabálás olyasféle lehet, mint a kiabálás, de sokkal hangosabb és sokkal féktelenebb, legalábbis annyira fékevesztett, hogy a fülesbaglyok se tudjanak tőle pihenni.
Tátiti Tibike az izgalomtól és boldogságtól kipirult arccal föltette hát az utolsó kérdést, hogy jó, jó, de vajon miért hangoskodnak olyan féktelenül ezek a szigetlakó, levélzöldítő emberkék.
Szinte alig telt bele egy ti-ti-nyi idő, már érkezett is a válasz, ha jól vette ki Tibike, éppen a sztepptáncosoktól. A lényege az volt a bonyolult okfejtésnek, mert a sztepptáncosok mindig is szerettek okoskodni, hogy főleg csak akkor kajabálnak, amikor örülnek a tavasznak és a kikeletnek, örülnek az újonnan sarjadt leveleknek és bimbóknak, örülnek a meleg napsütésnek. Egyszóval akkor, amikor határtalanul boldogok. És ilyenkor, hogy a világon mindenki hallja boldogságukat, belekajabálnak a nyugati és a déli szélbe, hogy a keleti pusztákon és az északi tundrákon fagyoskodók is értesüljenek róla. Bele a tengeráramlatokba, hogy még a Mariana-árok mélyén is hallják a marianák és egyéb láthatatlan teremtmények. Bele a föld üregeibe és járataiba, hogy a föld alatt lakók se adják föl a reményt a nagy a sötétségben. Hogy élni csudás, élni jó!
Tátiti Tibike ránézett a nagy megdöbbenésében még a kancsalításról is megfeledkező Flambi Sanyira, és nem kevés izgatottsággal a hangjában csak annyit mondott neki, de hadarva ám, mert túl szaporán vette a levegőt:
„Kérdezz, Sanyi, kérdezz, amennyit csak akarsz! Kérdezd meg, amit mindig is szerettél volna megtudni! Mert mostantól fogva nem vagyunk egyedül!"

Milbacher Róbert

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.