Csak a berlini fal eleste után kezdődött el ismét a közbeszéd Közép-Európa kultúrájáról és irodalmáról. Peter Handke osztrák költő az elsők között volt, aki ironizált erre a témára, mondván, ez egy befejezett múlt idejű fogalom, a Mitteleuropa pusztán meteorológiai kategória. De Handke már csak ilyen, mindig hajlamosabb volt a sokkolásra és a provokálásra, mint a gondolkodásra. Közép-Európa azonban ma már nem kulturális, hanem politikai fogalom – a tárca, a kávéház és az opera világát rég fölváltotta a tévé, a film és az internet. Az angol nyert polgárjogot ott, ahol korábban a latin és a német uralkodott. A magyar nyelv, amely korábban fontos összetevője volt a császárságnak, ma helyi nyelvvé vált, függetlenül attól, hogy még tegnap is beszélték a legjelentősebb délszláv írók, például Krleža és Crnjanski.

Kákánia – ahogy azt Musil írta – a zsenik mennyországa volt, Danilo Kiš pedig a közép-európai írót úgy írta le, mint aki „nyelvi és zenei dallamok iszonyú súlyát vonszolja magával, egy zongorát és egy döglött lovat, az összes dallamot, amit azon a zongorán eljátszottak, és mindazt, amit az a ló cipelt harcokban és vereségekben”. Az egyetlen, ami mára megmaradt ebből a világból, az pont az műveltségen és a szorongatottságon alapuló irodalom.

Az Osztrák-Magyar Monarchia utáni nosztalgia a Balkánon csak a kommunizmus bukása után ütötte föl a fejét, és elsősorban Bécs felé irányult, noha igazán mély nyomot ezen a vidéken éppen a magyarok hagytak. Kállay Benjámin (1839-1903), a modern bosnyák közigazgatás megalapozójának a nevét, vagy Vanczás Józsefét (1859-1932), Szarajevó (és Zágráb) európai városképének kialakítójáét leginkább Bécshez kötik, noha mindketten magyarok voltak. A közép-európai kultúra történetéhez az egész Nyugat-Balkánon jelentős mértékben hozzájárultak a magyar alkotók, építészek és közemberek, zenészek, festők és irodalmárok. De a huszadik századra jellemző örvények, amelyek annyi gonoszságot és megpróbáltatást hoztak, kitörölték többrétegű identitásaink gyökerét is. Die Wüste weckst, figyelmeztetett bennünket már Nietzsche is, a szellemi sivatag terjedése pedig már napjainkra is érvényes, és a végét se látni.

A kommunizmus bukása után ennek az elsüllyedt szigetnek a legnagyobb meglepetését éppen a magyar írók jelentették – a világ ismét nagy tisztelettel kezdett beszélni a magyar irodalomról, mint egyikéről a közép-európai szellemi központoknak. És egyenként léptek be az európai irodalmi színpad nagy kapuján: Kertész Imre, Esterházy Péter, Eörsi István, Nádas Péter… Ez a közép-európaiság az irodalmi hagyományra, mint az ékesszólás egyik hajtására, a különböző kultúrák és nyelvek kereszteződésére vetült át, de egy közép-európai melankóliára is, amelyről a legtöbbet Végel László írt. Amit az említett írók prózában elértek, azt alkotta meg a költészetben Tolnai Ottó. Noha sikeresek voltak prózái és drámái, képzőművészeti kritikái és esszéi is, költészete jelenti a mai magyar nyelv csúcsait.
De, mint a nagy közép-európai elmék többsége, Tolnai is parttalan író. Költészete jórészt a délszláv kulturális hagyományokra épül, amellyel a költő folyamatosan érintkezett, testével és nyelvével. 1940-ben született Kanizsán, az akkori Jugoszlávia egyik határ menti városkájában, Újvidéken és Zágrábban végezte tanulmányait, irodalmi pályafutását is azon az Újvidéken kezdte, amelynek éppen a magyarok határozták meg építészetét és kultúráját. Ő volt a legjelentősebb képviselője annak a nemzedéknek, amely beemelte a modernizmust az akkor még szocrealizmussal hibernált délszláv térségbe és művészeti érzékenységbe. Az Új Symposion irodalmi folyóirat, amelyet Tolnai nemzedéke alapított, és amelyet Tolnai sikeresen szerkesztett hosszú éveken át, annak ellenére, hogy magyarul jelent meg, az egész régi Jugoszlávia alkotói számára kitágította az alkotás tereit, azokért a szabadságokért és művészeti következményekért szállva síkra, amelyekről a reálszocialista Magyarország abban az időben nem is álmodhatott.

Nyugodtan mondhatom, hogy Tolnai Ottó volt a szellemi vezetője ennek a jelentős nemzedéknek, akik közül meg kell említenem Koncz Istvánt, Gion Nándort, Váradi Tibort, Domonkos Istvánt, Brasnyó Istvánt, Végel Lászlót, Gerold Lászlót, Utasi Csabát, Bosnyák Istvánt, Fehér Kálmánt, Ladik Katalint, Deák Ferencet. Ez a nemzedék, ahogy azt már mondtam, Jugoszlávia-szerte fiatal írók tömegének jelentette az avantgárd törekvések forrását, közelharcot vívtunk a szerb és horvát irodalmi lapokban megjelent verseik és esszéik fordításaiért.

Noha egyike volt az Új Symposion alapítóinak, Tolnai mégis valami módon magányos és kívülálló figurája maradt a mozgalomnak. Versei, amelyeket először a hetvenes évek elején olvastam, Danilo Kiš fordításában, és a közép-európai szorongatottságot és lázadást hirdették, de már megjelent bennük a műveltség, „dalolt a tudás”, ahogyan azt Miljković mondta volt. A forma széthullott ezekben a versekben, de az értelem újraszerveződött a hulladékon és forgácson. Mivel barátkozott Danilo Kišsel, és együtt fordították a nagy magyar költőket, Tolnainak szerencséje volt, hogy verseit a nyelvnek ez a nagy mestere ültette át szláv kadenciákba, és a szerbhorvát nyelv mol hangnemeire. Attól a kötettől kezdve én szinte vadásztam a lapokban Tolnai versei után, később pedig, a szarajevói Odjek szerkesztőjeként, az ő verseivel kezdtem írásaimat.
A könyvtáramat szétdúlták a háborúban, nyoma veszett a legtöbb könyvnek, amelyet a barátaimtól kaptam, és amelyekért ma odaadnám a vagyonom felét. Ki tudja, hol vannak most ezek a kötetek, Kaštelan, Marinković, Popa, Ugrinov, Davičo ajánlásával... Egyike azon kevés könyvnek, amelyet nem loptak el (talán azért, mert magyarul íródott), Tolnai Cápácskám: apu! című kötete, amelyet Ottótól kaptam 1990 októberében, amikor meglátogattam újvidéki otthonában, a Virág utcában. Még ma se tudom, mit jelent a címe, de ezt a könyvet féltve őrzöm, legkedvesebb tárgyaim között, az íróasztalom fölött. Tolnaitól akkor egy másik könyvet is kaptam, amelynek megjegyeztem a címét – Világpor, idéztem is egy Ottónak ajánlott versemben –, de ez elveszett a saját címében megnevezett porban.
Érdekes, hogy Tolnai válogatott verseinek első komolyabb szarajevói kiadására ugyanebben az évben, 1990-ben került sor, Rusma ili minijum možda címmel, Sava Babić fordításában, a Zadrugar kiadásában, amely kiadó elsősorban mezőgazdasági szakkönyvekkel foglalkozott, metszési tanácsadókkal, szőlőtőkék téli előkészítésével. Tolnainak ez a könyve egyfajta belépőjegyet jelentett számára a szarajevói pokolba, ahol, a kilencvenes évek elején, részt vett a független írók találkozóján, Kovačcsal, Tišmával, Daviddal, Lovrenovićtyal együtt, ahol őt az Írószövetség elnökévé választották. Egy széthulló szövetség elnökének lenni, ez éppen Tolnainak való feladat, rímel eddigi munkájára. Önéletrajzi regényeiben a Feljegyzések a vég tónusához és a Költő disznózsírból címűekben Tolnai ezt a mi igyekezetünket, hogy – ahogy azt Pekić mondaná – nyugdíjazzuk a vámpírt, keserű iróniával idézi föl, a szarajevói végórákat pedig saját örökös gondjának és fájdalmának érzi. Azokról a szenvedésekről, amelyeket az elmúlt háborúban Bosznia megélt, ez a magyar költő írta a legszebb sorokat, azon a nyelven, amelyet a mai Boszniában alig néhányan olvasnak és ismernek.

Száműzetésem idején, amikor már elveszítettem minden reményemet a visszatérésre vagy távozásra, Bécsben találkoztam Tolnaival. Egy közös ismerősünk, Buda György hozott össze bennünket, aki németről fordít magyarra, és egy nagyszerű, elragadó ember. Együtt utaztunk egy burgenlandi ferences kolostorba (azt hiszem, Mariasdorf volt a falucska neve), egy pompás, késő gótikus templomba, amelyet a XV. század elején építtetett valami gróf. Ebben a kis, festői faluban, a hívők nélküli templomban, a helyi lelkipásztor, aki maga is írt verseket, egy irodalmi fesztivált szervezett. Buda olvasta Ottó verseinek fordítását, én meg az enyéimet mondtam föl, saját silány fordításomban, de szavaink hatása a meghívott harmadrendi szerzetesekre leginkább elhanyagolhatónak volt nevezhető.

Utána a falucskában találtunk egy kocsmát, egy nyomorult lebujt, ahol zárásig pálinkát ittunk sörrel; a száműzött hercegovinai és az exjugoszláv magyar, testvériesen összeborulva a mord hazánkban mindenütt jelen való gonosz fölött. Megállapítottuk, hogy a lelkipásztor közeli ismeretséget ápol a templom háziasszonyával, aki igen szép asszony volt, és Ottóval magyarul beszélgetett. Másnap Ottó visszatért Palicsra, én pedig Bécsben maradtam; még ma is emlékszem, ahogy, távolodva, hosszan integetett az autó szélvédőjén át, Bécs egyik mellékutcájában.

A Balkanski lovor (Balkáni babérkoszorú) című könyv válogatás Tolnai néhány könyvéből, amelyet Ladányi István állított össze, a szerzővel együttműködve. A cím eredete egy anekdota – amikor meghalt Vasko Popa szerb költő, akkor a felesége, Haša (Vasko minden kötetét neki szentelte), szeretett volna a férjének egy kis babérkoszorút fonni, és azt a sírjára tenni. Ekkoriban azonban, a testvérgyilkos háború hajnalán, Milošević kereskedelmi korlátozásokat vezetett be, így az ország hajdani fővárosában nem lehetett egyetlen levél babért se kapni, ami, természetesen, mindig is Dalmáciából érkezett… Ebből az ártatlan anekdotából kiindulva aztán a költő megfesti a téboly ördögi hatalmát, amely annyi vért és szerencsétlenséget hozott. Popa, a legnagyobb modern szerb költő így maradt örök szerelmének koszorúja nélkül, amikor a sötét erők átvették a hatalmat.

Egy újságírói kérdésre, hogy tudniillik mi a különbség a jugoszláviai és magyarországi magyarok között, Tolnai egy régi interjújában azt válaszolta, annyi a különbség, hogy a jugoszláviaiaknak van tengere. Talán paradoxonnak tűnik, de Tolnai a tenger egyik legnagyobb szerelmese, költője. A kötet bevezető verse-imája arról a nihilizmusról szól, amely a végtelen szenvedés eredménye: „ne ments meg engem / soha sem is mentettél senkit / ám félek velem kivételt teszel”.

„Marinizmusai”, a tengerről írt költeményei megélt képek variációi, vagy mesteri tájképeké, mint például A tengerről dalolva című, ahol egymás mellé kerül a közép-európai és a mediterrán, a horvát és a magyar: „verselve valamelyik dalmát faluban / ahol nem értik a nyelvemet / ám én értem az ő nyelvüket /és hát az igazság az hogy ők is sejtenek valamit / a mi királyainkról / amelyek az ő királyaik is voltak”. Trpanj és Tisno poétikus képeslapjai ősi értelmet csempésznek a mediterrán tájba, meglepő ellenpontokat, csodálatos irodalmi effektusokat alkotva.

Dán és holland ciklusai, veszprémi és pécsi képei erőteljesen előrevetítik a jugoszláv háborús drámát, de mindig valamin átképezve; a rengeteg megélt és olvasott tényen átderengenek egyéni és kollektív tragédiánk szörnyű körvonalai, az emberi lény remegése a gonoszság és a megsemmisülés színe előtt. Tolnai mennyiségében is jelentős és szerteágazó opusza egyik részével a bölcsesség és a szépség hídját képezi, amely éppen mifelénk fordul, akik ezt nem is sejtjük. Ezért a kötetet kiadó Sarajevski stećak (Szarajevói sírkő) kiadó csak egy kis útmenti sírkő ebben a pazar építményben. Csak egy zöld levélke a szarajevói babérfán.

2006. szeptember 20-24-ig voltam utoljára Budapesten; ugyanabban az időpontban volt a Budapest Transzfer irodalmi fesztivál, és az ellenzéki tüntetés a parlament előtt. Míg a tiltakozók Gyurcsány miniszterelnök lemondását követelték, durva erőszakot demonstrálva, mi a Petőfi Irodalmi Múzeumban verseket mondtunk. A miniszterelnök elmondta, hogy politikusként hazudott a népnek, és hogy ezt nem akarja folytatni, de az ellenzék belekapaszkodott az első tagmondatba. A vandalizmus átütő erejében ismerősnek tűnt a korábbi rendszer frusztrációja. Arra gondoltam: ha nálunk az emberek hazudozás miatt büntetnék a politikusokat, folyamatosak lennének a tüntetések. Tolnai Ottó vendége voltam, aki a pestieknek saját fordításában és Beszédes Istvánéiban mutatta be verseimet. Nagyszerűen hangzott, noha egy árva szót se ismertem föl. Az est végén olyan emberek léptek oda hozzám, akiknek egy szavát se értettem, de ők csak szorongatták a kezemet, megértően és tisztelettel.
Ezeket az ellenzéki megmozdulásokat mindenki a szovjetellenes forradalom ötvenedik évfordulójával magyarázta – 1956-ban a szerencsétlen kommunista miniszterelnök, a titoista Nagy Imre, a volt jugoszláv nagykövetségen kért menedéket, ahol végül húsz-egynéhány napot töltött. Az oroszok kicsalták, amnesztiát ígérve, majd szavukat megszegve, egy román börtönbe hurcolták, hogy két év múlva alattomosan kivégezzék, mint egy kutyát.

Ottó és én ekkor két éjszakát a Mezőgazdasági Múzeum vendégszobájában töltöttünk, a pesti Hősök terének közvetlen közelében. Körülöttünk, a falakon, kitömött madarak lógtak, amelyek, miután eloltottuk a lámpákat, kísértetiesnek tűntek, mint valami átkozott, magányos lelkek. Tolnai ebben a nagy csöndben egy srebrenicai nő megható történetét mesélte el, amelyet már közzétett valamelyik magyar folyóiratban. A történetnek az Életem legszebb irodalmi estje címet adta. Környékezett a sírás, de a könnyeim végül nem csordultak ki. Sokáig nem tudtam elaludni, mert a fejem fölött szárnyait terjesztő sólyom folyton lecsapott szétszórt és zaklatott gondolataimra, úgy kapta be őket, mint meddő és értelmetlen magokat.