Évtizedek óta divat a világsztárok körében önéletrajzot írni, persze a legtöbb ilyen könyv irodalmi szempontból általában szánalmas minőségű és visszataszító PR-szörnyeteg, amelyeknek nincsen más feladata, mint a rajongótábor pénzének kíméletlen bekebelezése. Nem beszélve arról, hogy a különböző hírességek neve alatt kiadott könyvek szerzősége az esetek többségében erősen megkérdőjelezhető, elég csak azt a kérdést feltennünk magunkban, vajon tényleg Pamela Anderson írta-e a Star című önéletrajzi elemekkel tűzdelt, koncepciótlan szövegtömeget? A sok színes rettenet között azonban nagyritkán egy-egy igazi gyöngyszemre is bukkanhatunk. Ezek közé tartozik ez a három non-fiction könyv is, amelynek megjelentetésével nagy adósságot törlesztettek a vállalkozó kedvű kiadók a hazai könyvpiac és az olvasók örömére.

Ezek közül az első és egyben legvaskosabb a jazz Picassójának is nevezett Miles Davis önéletrajzi könyve. A Miles címet viselő több mint négyszáz oldalas önéletrajz autentikusabbnak tekinthető, mint John Szwed magyarul is megjelent So What című Davis-életrajza, hiszen – Szwed könyvével szemben – a Miles szövegének jelentős része (még ha csak áttételesen is, de) magától a zenésztől származik. A Miles szövegét ugyanis Quincey Troupe jegyezte le a számtalan órányi magnószalagra rögzített Davis- és másokkal készült interjúk alapján.

A Davis által választott Quincey Troupe végül kiválóan birkózott meg a könnyűnek semmiképp sem nevezhető feladattal, amelyet a tengernyi hanganyag jelentett, és jó ritmusérzékkel formálta meg az önéletrajz terjedelmes szövegét. A Miles azonban mégsem tekinthető hagyományos értelemben vett önéletrajznak, mivel a szöveg – létrejöttének sajátos körülményei miatt – sokkal inkább egy húsz fejezetre tagolt monológ benyomását kelti. A könyv legjellemzőbb stilisztikai jegye éppen ezért az állandó élőbeszédszerűség, amelytől a szöveg nem igazán képes elrugaszkodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem volna eléggé szórakoztató, de a stiláris értékeiből mindenképpen sokat levesz. Ezt az érzést pedig csak tovább erősíti Szentgyörgyi József fordítása, mivel a könyv egyéni nyelviségét jelentő szabadszájú „fekete” szleng átültetése – pusztán szociolingvisztikai okokból – véleményem szerint magyarul így is, úgy is erőltetettnek és mesterkéltnek tűnne.

Ezt leszámítva a Miles magával ragadó és szuggesztív vallomás, amely majdnem teljes egészében íveli át a huszadik második felét. A confessio műfaji hagyományának megfelelően Davis mindenféle nárcizmus vagy szemérmesség nélkül vetkőzik meztelenre előttünk és vall életének legfontosabb, legmeghatározóbb eseményeiről. Beszél mindenről és mindenkiről, aki valaha foglalkoztatta, zenei kibontakozásáról például legalább annyit megtudhatunk, mint súlyos drog- és alkoholfüggőségéről, miközben hihetetlen pontossággal dokumentálja a különböző magánéleti vagy zenetörténeti eseményeket. Felbukkannak a könyvben hosszabb-rövidebb időre sokan a jazz legnagyobb úttörői közül, többek között Thelonius Monk, Dizzy Gillespie, Coleman Hawkins, Sonny Rollins és John Coltrane, a legmegindítóbbak mégis azok a részletek, amelyekben a tragikusan fiatalon elhunyt Charlie „Bird” Parker gyönyörű, ám sokszor mégis visszataszító alakját festi meg. De legalább ennyire megrázó az a párizsi jelenet, amelyben a legendás, de már súlyos skrizoféniával küszködő zongorista Bud Powell – a több hetes elektrosokk-kezelés után – hiába próbálja a Nice Work If You Can Get It című dalt a színpadon eljátszani. A Miles tulajdonképpen a modern jazz történetének összefüggő fejezeteit veszi sorra egy szokatlanul kíméletlen és őszinte nézőpontból. Szubjektív memoár és dokumentatív vallomás, megindító és katartikus emléke egy mára már letűnt, eksztatikus kábulatban vonagló hedonista világnak, amelynek kocsmáiban és klubjaiban valamikor istentelen tehetséggel megáldott, rosszéletű spílerek örömzenéltek.

Ezzel szemben Marlon Brando E dalra tanított anyám című könyve sokkal csendesebb és visszafogottabb memoár, mint Miles Davisé, annak ellenére, hogy Brandóra a legtöbben mint szélsőséges különcre és egocentrikus művészre emlékeznek. Ez a könyv azonban sokkal inkább egy vívódó és mindenféle allűröktől mentes, komoly színész és közéleti személyiség alakját rajzolja meg. A sokszor öntörvényűnek és fékezhetetlennek képzelt Brando önéletrajza szöges ellentéte Davis helyenként már-már botrány közeli könyvének, mivel míg Davis semmivel és senkivel sem törődve, szinte élvezettel teregeti ki összes szennyesét (tegyük azért hozzá, hogy a könyv utószavában Troupe megjegyzi, még így is sok, másokra nézve kellemetlen részletet kellett kihagynia), addig Brando igencsak szemérmes és szégyenlős, sőt, még egy kikötése is volt a könyvvel kapcsolatban, méghozzá az, hogy feleségeiről és a házasságairól egyáltalán nem beszél. Aki tehát a kezébe veszi az E dalra tanított anyámat, véletlenül se számítson botránykeltő vagy szenzációhajhász olvasmányra.

Brando életrajza más szempontból azért igencsak hasonlít a Milesra. Hiszen Brandónak is volt jobbkeze a könyv megírása során, a tapasztalt újság- és életrajzíró, Robert Lindsay személyében. Lindsay azonban – Troupe-pal szemben – már sokkal sikeresebben távolítja el a Brando-könyv szövegét a nehézkes és sokszor egysíkú élőbeszédtől, aminek eredményeképpen az E dalra tanított anyám sokkal reflektáltabb írásnak tűnik, mint a Miles. Ettől függetlenül valamiért mégis hiányérzetem támadt a könyv olvasása után. Valamiért többet vártam volna a színész Brandóról, többet a rendezőkről és színészekről, akikkel hosszú pályafutása alatt dolgozott, többet a forgatások körülményeiről, többet a mostanság kreatív válság sújtotta hollywoodi filmiparról. Davis ugyanis saját személyén túl legalább olyan fontosnak tartja legendás pályatársainak megörökítését is, ezért hihetetlen bőséggel és igényességgel rajzolja meg zenésztársai portréit is. Ebben az értelemben pedig a Miles – túllépve az önéletrajz kényszerű határain – a jazz füstös és sötéten izzó világának lehengerlő arcképcsarnoka. Míg Brando könyve esetleg szegényesnek tűnhet, de érdektelennek semmiképp, hiszen az E dalra tanított anyámban Brandót mint hétköznapi embert ismerhetjük meg, akit a színészet és a filmek helyett sokkal inkább a politikai szerepvállalás, az indiánok vagy Tahiti foglalkoztat. A színész tisztázza például egyik fiatalkori csínytevését, amikor is éjszaka titokban ellopta a katonaiskola harangját, amire aztán sosem jött rá senki, de „véletlenül” azt is elárulja, hogy egy ideig Marilyn Monroe szeretője volt, és legalább ugyanilyen szeretettel emlékezik mosómedvéjére, a kis Russellre is. Tehát a Brando-önéletrajzot véletlenül se úgy képzeljük el, mint mondjuk egy John Baxter-féle gigantikus adat- és pletykahalmazt, mert nem az. Elmélyült, alapos, elmélkedő önéletrajz ugyanis az E dalra tanított anyám, amely nagy terjedelme ellenére egy pillanatra sem válik üressé, unalmassá.

A három önéletrajz közül véleményem szerint Bob Dylan Krónikák című – három részesre tervezett – könyvének első kötete a legfeszesebb és a legpontosabb. Mindvégig érezni ugyanis, hogy Dylan jó író, hogy sokkal több köze van az irodalomhoz, mint Davisnek vagy Brandónak együttvéve. Dylannek nem is volt szüksége semmilyen szerzőtársra. Öt fejezetre tagolt önéletrajzában – a többiekkel ellentétben – megbontja a kronológiát, és a gyerekkoráról, illetve családjáról egyelőre csak elvétve beszél. Ehelyett viszont sokat olvashatunk a fiatal Dylan vívódásairól azokból az időkből, amikor még csak készült az énekesi-dalszerzői pályára, illetve a későbbiekből, amikor a sajtó által kényszeresen ráaggatott szerepektől igyekezett megszabadulni.

A regény legjobb fejezetei mégis azok, amelyekben két kevéssé ismert lemezének a munkálatairól ír. Az egyik az 1970-es New Morning  című album megszületésének állít emléket, amelyhez nem kevés köze van a költő Archibald MacLeishnek, eredetileg ugyanis az ő színdarabjához kellett volna Dylannak dalokat írnia. Ez a terv aztán meghiúsult, de a MacLeishnek írt dalok közül több ezen az albumon kapott végül helyet. A másik fejezetben az 1989-es Oh Mercy  című album hosszadalmas és nehézkes felvételeiről olvashatunk. Ezt az albumot New Orleansban rögzítette Dylan a híres producer és dalszerző, Daniel Lanois közreműködésével. A valamikori New Orleans leírása és Lanois alakjának, illetve a közös munkának a megörökítése jelentik a regény talán legszebb pillanatait. Nagyon remélem, hogy Dylan – a terveknek megfelelően – idővel elkészül majd a másik két kötettel is, persze a Krónikák első része még így is a legjobb művészönéletrajzok közé tartozik, méltó párja a Milesnak vagy az E dalra tanított anyámnak.

Végezetül érdemes még a kiadásokról megjegyezni, hogy a Brando-könyvet és a Milest is számos kiadatlan, archív, még sosem látott fekete-fehér fénykép illusztrálja, míg a Krónikákban egyetlen kép sincs. Viszont mind a Krónikák, mind az E dalra tanított anyám méltó formában, igényes védőborítóval és kötve jelent meg, a Miles (borsos ára ellenére) csak fűzve, ami igencsak fájdalmas tény egy ilyen kaliberű könyv esetében.

 

Miles Davis & Quincey Troupe: Miles. Önéletrajz, Park Könyvkiadó, Budapest, 2004. 412 old., 4.950 Ft
Marlon Brando: E dalra tanított anyám, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 556 old., 3.950 Ft
Bob Dylan: Krónikák, Első kötet, Park Könyvkiadó, Budapest, 2005. 276 old., 2.900 Ft