hirdetés

Miljenko Jergović, a Balkán vándora

2017. augusztus 30.

Miljenko Jergovićot a történelem pokoli laboratóriuma érdekli, műveiben a történelemről, a történelem sokkhatásairól olvashatunk. A boszniai horvát író, napjaink horvát irodalmának meghatározó alakja a Dunapest Fesztivál vendége lesz szeptember 1-én.

hirdetés

Miljenko Jergović 1966-ban született Szarajevóban. Író, költő, drámaíró, aki újságíróként is dolgozik. Műveit számos díjjal tűntették ki, magyarul egy novelláskötete és három regénye jelent meg: az 1994-es Szarajevó Marlboro című elbeszéléskötetet Csordás Gábor fordította, Ruta Tannenbaum című regénye 2007-ben elnyerte a Bosznia–Hercegovina, Horvátország, Montenegró és Szerbia legjobb regényének járó Meša Selimović-díjat, a könyv 2010-ben jelent meg magyarul Kollár Árpád fordításban. Idén pedig két regénye is megjelent magyar nyelven, mindkettő Csordás Gábor fordításában: a Diófa-házikó című 2003-as regény a L'Harmattan Kiadónál, a Gloria in excelsis című, 2005-ös könyv pedig a Jelenkor kiadónál látott napvilágot.

Jergovićot néhány évvel ezelőtt az egyik legnépszerűbb napilap, a Jutarnji List olvasói az évtized legjobb horvát írójának választották, 2012-ben pedig elnyerte az Angelus Közép-Európai Irodalmi Díjat. Műveit eddig több mint húsz nyelvre fordították le. Könyveiben furcsán kiszélesedik az idő dimenziója: hónapokig zuhan egy házra ledobott bomba, és félájult állapotban akár századokat is átutazhatunk.


fotó: Valuska Gábor

A boszniai horvát szerző 1-én a Dunapest Fesztivál vendége lesz, a 18 órakor kezdődő irodalmi esten Térey Jánossal és fordítójával, Csordás Gáborral az irodalom határhelyzeteiről, kultúrák egymásra hatásáról beszélgetnek majd. (A program Facebook-eseménye itt található.)

Az irodalom határhelyzeteiről a Literának 2010-ben adott interjújában is beszélt, arra a kérdésre, hogy mennyire oka a közép-európai népek közötti kulturális falak létrejöttének, az hogy nem értjük egymás nyelveit Jergović így válaszolt: „Többféle fal van ezek között az országok között, az első, elementális különbség valóban a nyelv. Szörnyű, hogy nem ismerem azoknak a világoknak a nyelveit, amik érdekelnek. Persze lehet azt mondani, hogy miért nem megy el az ember egy nyelviskolába, miért nem tanul meg magyarul, olaszul, románul, de ez nem megoldás. A kommunikáció nem azon múlik, hogy megtanuljuk az iskolában egymás nyelveit. A délszláv térség népei - a makedónok, a szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok, a montenegróiak - gyakorlatilag mind ugyanazt vagy nagyon hasonló nyelvet beszélnek, ezen újsütetű államok között mégis is léteznek falak. Nagyon nehéz időszakban élünk, ébredő nacionalizmusok, vallási háborúk idejében, egy olyan kiábrándult időszakban, ami csalódást okozott ahhoz képest, ailyen elvárásokkal indultunk a berlini fal leomlása után. Nincs nagyobb képtelenséga kelet-európai skinheadek megjelenésénél! Kétségbeejtő, hogy Magyarországon élnek olyanok, akik megölnék a cigányokat, s hogy Horvátországban élnek olyanok, akik megölnék a feketéket vagy a muzulmánokat. Ezek a fiatalok nincsenek tudatában annak, hogy mi mindannyian, a most itt élő népek, családjaink, szüleink mind el lennének törölve a föld színéről, ha Adolf Hitler győzelemre jutott volna."

A Végel László által a Balkán vándoraként aposztrofált szerzőt a történelem pokoli laboratóriuma érdekli, műveiben a történelemről, a történelem sokkhatásairól olvashatunk. Ahogy azt Végel László a Diófa-házikó című regény utószavában írja: „A sokkhatás érthető, hiszen a háború hatalmas és végzetes törést idézett elő, amely után a múlt sem maradhatott a régi, de a jövő sem. Meg kellett nevezni az elvesztett és a kiárusított múltat, amelyben váltakoztak a politikai rendszerek, az uralkodó eszmék; a Monarchiát felváltotta a királyság, a királyságot a szocializmus, a szocializmust a kapitalizmus, közben volt néhány háború, de kiderült, hogy közben minden kiárusítottak, a nyugati eszméket ugyanúgy, mint a kommunizmust. Ez volt a történelmi vákuum sokkhatása, ezt a vákuumot kellett újra benépesíteni."

Jergović a Diófa-házikó című, számos európai nyelvre lefordított regényével végleg kiérdemelte vezető helyét a horvát irodalomban. „A kritikusok a közép- és a fiatal horvát nemzedék, vagyis a Krleža utáni korszak legjelentősebb írójának tartják. Regénye Ranko Marinković Küklopsza (1965) mellett foglal helyet. A kettő között nagy az időbeli távolság. A második világháború előtti horvát értelmiség dezorientáltságát feltáró Küklopsz a modern horvát próza alapműve, a 20. század természetéről szóló Diófa-házikó pedig immár a modernen is, a posztmodernen is túl van. (...) A Diófa-házikó valójában nagy, százhúsz évet felölelő, 15 fejezetből álló széles, legalább húsz főszereplőt felvonultató regény, a Delavale és a Sikirić család palimpszesztusra emlékeztető története. Epikus tabló, amelyben majdnem minden egyes fontosabb szereplőnek jut egy-egy bekezdés. A novellafüzérre emlékeztető, izgalmas regényt azonban az írói szemlélet fogja egybe" – írja a könyvről Végel László.

Jergović 2005-ös Gloria in excelsis című regényben furcsán kiszélesedik az idő dimenziója: hónapokig zuhan egy házra ledobott bomba, és félájult állapotban akár századokat is átutazhatunk. Távoli történetek mozaikjaiból, kisemberek és családok sorsán keresztül tárul fel előttünk a soknemzetiségű dél-szláv területek rég- és közelmúltja. Željko, a horvát bombázópilóta a második világháború alatt átszökik az angol királyi légerőhöz, majd szülővárosát, Szarajevót kénytelen támadni. A légoltalmi pincében, melyet elpusztít, a fasiszta horvát rezsimhez alkalmazkodni próbáló légófelügyelő monológjából megismerjük a pince foglyainak rejtegetett titkait. A 20. századi történetet a felügyelő szülővárosában, Kreševóban a 18. században élt szerzetes naplója szakítja meg, aki a leégett templom újjáépítésének nehézségeit beszéli el. A regény végéig nem szabadulhatunk a kérdéstől: egy felrobbantott házból vagy az összeomló múltból nehezebb-e kijutni?

A 2006-ban megjelent Ruta Tannenbaum című könyvének központjában egy holokauszt-történet áll. A gyermekszínésznő Ruta Tannenbaum a zágrábi színházi közönség kedvence, tehetségét istentől kapott, kivételes adományként magasztalja a színházi szakma és a zágrábi úri közönség. 1941-ig, az usztasa kormány vezette Független Horvát Állam megalakulásáig, amikor a tegnapi bálványból és mindenki kedvencéből egy lesz a több ezer elpusztítandó zsidóból. Mi történik, mi történhet az egyénnel egy olyan korban, amikor a társadalmi identitás modellje alapjaiban rendül meg?

Jergović módszeresen döntögeti a szokásos irodalmi kánonokat és határokat. „A Diófa-házikó narrátora szerint a Habsburgok racionalizmusa a helyi misztikusok részére visszataszítóbb volt a szultán hatalmánál is. Műveivel kapcsolatban leginkább a Nobel-díjas Ivo Andrićot emlegetik; Jergović Boszniája is tele van gyűlölettel és feszültséggel, ami Andrićra utal, de az író szemléletmódjára legalább annyira hatott Miroslav Krleža is. Prózájában ez az ellentét drámai helyzeteket teremt. Prózavilága különös ötvözetet képvisel: a szerző mediterrán fényben állítja be a balkáni világot, amelyet a közép-európai racionalizmussal értelmez. Jergović horvát író, de művészetében túllép az állami és nemzeti határokon, a régió írója, aki Közép-Európa, a Balkán és a Mediterrán világában egyaránt otthon érzi magát, ellentmondásaik drámájában gondolkodik" – írja róla Végel László.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.