„1920-at írunk, Salamon Tannenbaum az Osztrák Császárhoz címzett fogadóban ücsörög, melynek már vagy két éve nem ez a neve, de Salamon Tannenbaumhoz hasonlóan egy vendég sem hívja Három Szarvasnak, ahogy azt a város elrendelte. Hovatovább, amikor Salamon a terem egyik végéből a másikba hajítja a kalapját, és mindig eltalálja a fogast, felkiált – megjött Moni az osztrák császárhoz!, a jelenlévő korhelyek pedig így felelnek – éltesse őt a Jóisten! Ekkor újabb hosszú délutáni tivornya veszi kezdetét, amilyeneket azóta rendeznek itt, amióta Petar király felszabadította Zágrábot. Nem azért isznak, mert ünnepelnek valamit, hanem csak azért, mert nincs jobb dolguk. Mintha várnának valamire, bár senki se tudja, mire.

Azon a napon nem felelt senki Salamon Tannenbaumnak, amikor elhajította a kalapját és felkiáltott – megjött Moni az osztrák császárhoz!, hanem ki-ki stampedlijébe vagy korsójába meredve hallgatott, mintha Salamon itt se lenne, mintha be se lépett volna a vendéglőbe, mintha nem is ülne most az asztalánál, nem rágcsálna kenyérhéjat, nem inna macedón masztikát, és nem invitálná asztalához őket, süketeket és vakokat.

– Na de emberek, mi van ma veletek? – kiáltotta kétségbeesetten.
Kisvártatva két alak lépett Salamon Tannenbaumhoz, a magasabb és bajszosabb elkérte az igazolványát, az alacsonyabb, szürkébb és valahogy kalaposabb pedig pofon vágta, még mielőtt a zsebéhez nyúlhatott volna. Nem kérdezte meg, hogy miért verik, ahogy később a rendőrség pincéiben sem kérdezett semmit, miközben a két alak szakszerűen és módszeresen püfölte doronggal a talpait, ő pedig teli torokból üvöltött és jajveszékelt. Maradék eszével csak arra gondolt, milyen jó, hogy vastagok a falak, így senki se hallja, nem kell szégyenkeznie az ismerősök előtt, üvölthet és nyüszíthet, amennyit akar. Később nem hitték el neki, hogy nem tudta, miért verték.

Ej, Salamon, Salamon, az Úr annyi észt sem adott néked, amennyi sáfrány van a szegények kásájában!
Egyesek azt állították, hogy öt nap múlva engedték ki, mások szerint ez azért túlzás, Salamon Tannenbaum már másnap kikerült a zrinjevaci pincéből, de tőle hiába kérdezték, mi az igazság, mert semmire sem emlékezett, és még hónapok múlva is kerge birkaként bolyongott Zágráb utcáin, és úgy tett, mintha nem ismerne fel senkit. Mindegy is, hogy öt napig verték vagy csak egy éjszakán át, olyan szakszerű és mesteri munkát végeztek, hogy az összes bőr levált a talpáról. Végre valami hasznát vehette annak, hogy megtanult kézen járni. Különben Salamon Tannenbaum azon a napon nem tudott volna hazamenni a Gundulić utcába.

Miközben ilyen nyomorult és szánalmas állapotban, három életre elég félelemmel feküdt az ágyban, nem láthatta, mi történik a vasútállomáson, már pedig az nem kis szerepet játszott a letartóztatásában. Nem láthatta, hogyan fut be az első vágányra, a három nemzet himnuszának hangjaira egy három kocsiból álló szerelvény, melyen az új királyság trónörököse, Aleksandar és kísérői, adjutánsok, admirálisok, különféle tiszti szolgák, nemzetségfők és a fiatal állam támogatói utaztak. Ezt a tarka, uniformisba bújtatott, parádés társaságot Matko Laginja horvát bán fogadta könnyes szemmel, izzadt kezében előre megírt beszédét szorongatva. Mikor a trónörökös leszállt a vonatról, a megrökönyödött Laginja bán reszketett a tavaszi napsütésben, döbbenten tapasztalva, hogy tenyerében szétfolyt a tinta, a papíron szétfutottak a betűk, és a kéz, amit az ünnepelt trónörökös felé kell nyújtania, szutykos és a kézfogásra alkalmatlan. Mire Aleksandar előtt találta magát, Laginja egy árva szót sem tudott kinyögni. Úgy nézett jövendőbeli királyára, mintha magát a halált látná.

A helyzetet, mely kínosságát tekintve szinte Salamon megveréséhez mérhető, a bán felesége, egy mindig határozott és bátor asszony mentette meg. Félrelökte Laginját és így szólt a trónörököshöz:
– Fenség! Nem kínáljuk kenyérrel és sóval, hiszen hazajött!
Ezzel a mondatával, melyet később az állami protokoll kívánalmai szerint azért kissé felcicomáztak, a bánné bekerült az iskolai olvasókönyvekbe, melyekben persze nem szerepel, milyen kellemetlen helyzetbe keveredett a férje. Az elkövetkező évtizedekben ez a szólás Aleksandar hazajöveteléről a horvát nép és a horvát székesfőváros, Zágráb számára a jugoszláv patriotizmus mértékegységévé vált.

Ami Salamon Tannenbaumot illeti, neki többé eszébe sem jutott fölemlegetni az osztrák császárt, még a vendéglő nevének formájában sem, mely hamarosan amúgy is bezárt, a helyén pedig vaskereskedés nyílt, mivel a többi vendég sehogy sem tudta megszokni az új nevet, és ha Zágrábba fontos ember, valamilyen miniszter, királyi meghatalmazott vagy magas rangú tiszt érkezett, valamelyik korhely mindig kapott a talpára az osztrák császár miatt.
Ettől kezdve Salamon Tannenbaum soha többé nem hősködött, s ha a fogas felé hajította a kalapját, igyekezett a háromból legalább egyszer elvéteni.

Nyolc évvel később, nyáron hosszú menetoszlop kapaszkodott fel a Mirogoj temetőbe, egy koporsót kísértek, melyben a nemzet vezére, Stjepan Radić nyugodott. A környék tele volt csendőrökkel, civil ruhás ügynökökkel és különféle spiclikkel, akiknek ez jó alkalmat kínált arra, hogy előlépjenek a szolgálati rangsorban. Mind azt lesték, hogy előugrik-e a menetből egy forradalmár valami király- és királynéellenes jelszót kiáltva, de nem történt semmi, unalmas volt az egész, legalábbis rendészeti szempontból. Jajgatás hallatszott csak, ezer gumi-, bőr- és fatalp lassú dobogása, ami lehunyt szemmel félelmetesebbnek hathatott a királynői fenség becsmérlésénél és az államrend megdöntésére való felbujtásnál, ugyanis a lehunyt szemű vagy vak ember számára olybá tűnhetett, hogy milliók jöttek el a temetésre, s minden egyes lépésükben kétségbeesés, düh, gyűlölet és bosszúvágy visszhangzik.

Nem tudni, hogyan került pont akkor a Mirogoj temető kapujába Salamon Tannenbaum, mindenestre ott állt és kavargó érzésekkel nézte hol a besúgókat és csendőröket, hol a gyászoló tömeget. Ha a sokaságra pillantott, a talpak ezreinek dobogását hallván megrémült, és szíve a besúgókért meg a csendőrökért dobbant, ám amikor különös gyűlölettel teli szemükbe nézett, melynek hatására csontok roppannak és megfagy a vér az erekben, Salamon Tannenbaum a likai vagy szlavóniai parasztok egyikévé változott, akik a halott vezért gyászolva bátorságot gyűjtenek összeszorított öklükben. Ez a kétség végig megmaradt benne, akár a háborgó lelkiismeret. Salamon Tannenbaum mindig is úgy érezte, hogy a rossz oldalon áll.

Néhány hónappal a nemzet vezérének temetése után Salamon Tannenbaum elhatározta, megkéri Ivka Singer, egy Mesnić utcai gyarmatáru-kereskedő lányának kezét. Ivka csak visszajáró aprópénz volt a nagykereskedésben. Elmúlt már harminc, és pártában maradt volna, ha nem jön Salamon. Pedig nem mondhatni, hogy nem volt vonzó. Törékeny és halovány volt, a haja koromfekete, mint a legsötétebb éjszaka, olyan volt, akár egy spanyol vércsöpp az Ilica kövezetén. Övé volt a legnagyobb szem, mely valaha is Zágrábra pillantott. Azokba a szemekbe azonnal beleszerettek a férfiak, a nők kigúnyolták, a gyerekek pedig valami miatt rettegtek tőlük. Gyermeki rémálmaikban megjelentek előttük, így azoknak, akik a húszas években az Ilica környékén születtek, egy életen át Ivka Singer volt a rettegés és a borzongás mércéje. De a gyermeki félelmek nem magyarázzák, miért ment olyan későn férjhez. Épp ellenkezőleg, Ivka azért nem kelt el, mert azok a szemek annyira vonzották a felnőtt férfihadat, hogy az öreg Abraham Singer túl sokáig várt a legtökéletesebb vőre.

Hosszadalmas lenne felsorolni Ivka Singer minden kérőjét, de némelyiket még sokáig emlegették, egészen addig, míg éltek a Singerek és a Tannenbaumok, meg azok, akik ismerték őket, és kárörvendőn pletykálkodtak róluk.”

Miljenko Jergović: Ruta Tannenbaum Fordította: Kollár Árpád Budapest: JAK–L’Harmattan, 2010. (JAK Világirodalmi sorozat 54. kötet)

A gyermekszínésznő Ruta Tannenbaum a zágrábi színházi közönség kedvence, tehetségét istentől kapott, kivételes adományként magasztalja a színházi szakma és a zágrábi úri közönség. 1941-ig, az usztasa kormány vezette Független Horvát Állam megalakulásáig, amikor a tegnapi bálványból és mindenki kedvencéből egy lesz a több ezer elpusztítandó zsidóból. Mi történik, mi történhet az egyénnel egy olyan korban, amikor a társadalmi identitás modellje alapjaiban rendül meg?

Miljenko Jergović 1966-ban született Szarajevóban. Jelenleg Zágrábban él. Író, költő, drámaíró, aki újságíróként is dolgozik a horvát Jutarnji list, a bosznia-hercegovinai Oslobođenje és a szerb Politika lapoknak. Műveit számos díjjal tűntették ki, ezek között különböző elismerésekben részesült első verseskötete, az 1988-as Opervatorija Varšava  (A varsói csillagvizsgáló), az 1994-es és magyarul is olvasható Sarajevski Marlboro (Szarajevó Marlboro, ford. Csordás Gábor, Jelenkor Kiadó, 1999.) című elbeszéléskötet, valamint két 2003-ban kiadott regénye, a Buick Rivera és a Dvori od oraha (Diófa kastélyok).  A Ruta Tannenbaum 2007-ben elnyerte a Bosznia–Hercegovina, Horvátország, Montenegró és Szerbia legjobb regényének járó Meša Selimović-díjat.