„Olykor / Mindenki éppen „alkot” - / Helyettem ír benn” áll a (Konkrét szonett magamról) című versben. Mitől függ az, hogy éppen Jack Cole dalol, vagy Kavafisz íródik át, vagy éppen Lázáry René Sándor versel? Hogyan fér meg egyetlen alkotóban ennyi alakmás?

Hát hogyne férhetne meg? Megférnek ők, mint a mindenség az Aiónban, mint minden és mindennek az ellentéte a Teremtő és William Shakespeare elhallgatott gondolatában. Ez afféle borgesi mondattá lőn… Pedig még Fernando Pessoának sem kellett sem négybe, sem negyvenbe hasadnia a heteronímiái miatt. Ez is a Gran Teatro del Universo egyik eléggé képtelennek tűnő, de lehetséges változata és színjátszó együttese. Jack Cole, Lázáry, Asztrov, Calvus s a többiek mind, elég sokan, prímán megvannak, elléteznek ők, külön-külön játszódva, mégis együtt, s néha egymásba csapva át…  Csak   én, csak én, vagy legalábbis mindaz, amit énnek hívhatunk még a költészet rimbaud-i pillanatát követően, szóval, csak az a valaki más, csak az  szorong kizártan két zárójel között a (Konkrét szonett magamról) című vers címében, s a verstestben magában. Ám az alakmások eljövetele és megszólalása egyszerre sorsszerű és véletlen, kiszámított és kiszámíthatatlan, szeszélyes, olykor szenvedélyes is, mivel személyesen személytelen, hiszen csak hangok, dallamok, szavak kérdése, mely másrészt a formálhatóságra, a formák titokzatos feltöltődésére és telítettségére utal. Ezt is csak sejtem, nem tudom. De Jack Cole, Lázáry és Calvus alkotói szokásairól, alkotási módozatairól sem tudok semmi lényegeset. Magaméiról sem sokkal többet. Máshogy jön ez, másként megy az, sőt másfelé. Mert másak, sokfélék, különfélék vagyunk, s jó, hogy még lehetünk, miként megírt, megíratlan s megírhatatlan versek is. 

Főszerkesztője vagy a Látó című marosvásárhelyi folyóiratnak, aktívan részt veszel az irodalmi életben. Nagyon termékeny alkotó vagy, nem érzed néha, hogy ez túl sok? Vagy egyszerűen minden szavakká válik benned, és ami megszületett, annak élnie kell?

Szavakban lakozni, szavakkal élni a lehető legtermészetesebb, leghitelesebb módja a létezésnek – író s ember számára egyaránt. Mindnyájan nyelvben, nyelven át és nyelv által vagyunk. Miként megíratott: In principio erat Verbum. Kezdetben vala az Ige. A szó teremtés, mozgás és cselekvés, a szó odaadás, részvét és részvétel a mindenségben. Számomra minden, még a némaság, a hallgatás s elhallgatás is a szót jelenti, hangzást és beszédet, az életet magát. Olvasni, írni, jó sokat beszélni még, s beszélgetést szeretni boldogan – talán csak ezt, ezekhez, ennyit értek én, s kevés, sosem lehet túl sok nekem, mert kész öröm. Különben nem tartom magam túlságosan termékenynek, néha még alkotónak sem – törékeny, sérülékeny szerkezet a lélek, s fura hangszekrény, érzékeny hangszer a lény, aki verseket ír, vagy akár föllép, s a többiekkel játszik a fényben, a színpadon. Mert nem mindig szavakká, hanem olykor mély hallgatássá, vagy még egyszerűbben hanggá, hangzássá válik bennük a minden, s úgy van, ahogy kérded: ami megszületendő, annak élnie is kell. Aztán elmondható Kavafisszal, hogy a legszebb élet az, amit lehetetlen megélni, s mellétehetjük Marcel Prousttal azt, amit A megtalált időben ír, hogy az igazi élet, az egyetlen, a maga teljességében megélt élet márpedig az irodalom. De hát sokféle, sokféleképpen élhető s megélt, több életek vannak égen és földön, mintsem értelmünk fölfogni képes. Példának okáért én legszívesebben kis mosolyokban élek.
  
Apropó: kis mosolyok. A gyerekverseknél másképp kell megszólalnod, vagy ez is csak egy újabb hang, amivel könnyű játszanod? Egyáltalán, mi vezetett a gyerekversekhez?

A gyermekversek esetében is legtöbbször elég volna csak versben megszólalni, versül beszélni a világ csudálatos dolgairól – könnyedén, fölszabadultan, szép lélegzettel, mintha nem is versben szólanánk, telítetten azzal a hangzó princípiummal, játékos lélekkel, szellemmel, dallamló szeretettel, mely Dantéval szólván: mozgat napot és minden csillagot. Mert a gyerekvers is eleve és általában versnek íródik, ugyanazzal az ihletett igénnyel, s lehetőleg nem gügyörészve, sem leereszkedőleg. És csak úgy gyerekjáték, ha lényegünkben gyermekek, nyitottak, ha tiszták, gyermeki pillantásúak tudunk hosszan maradni. Annyira, hogy még a gyermekverseinket sem tekintjük teljesen, igazi gyermekverseknek, mint például Weöres sem. Egyébként engem maga a nyelvi pörgés, a költészet öröme, a vers varázsa, zenéje és szeretete vezetett el, szinte észrevétlenül, de azért Kányádi Sándor kezdeti biztatására, a gyermekeknek (is) szánt versekhez, valamikor a nyolcvanas évek legelején. 

A formabravúrok – a legkötöttebb gondolati és formai alakhoz, a haikuhoz eljutván merre vezethet az út tovább? Az irodalmi példaképek, idézetek, megidézett alakok új életre kapnak a soraidban, legyen szó Kosztolányiról, Basóról. Mégis, kik azok, akik leginkább beépültek az írásaidba, vagy egyszerűen csak a legnagyobb hatással voltak rád?

A haikuhoz és a japán költészet más formáihoz (a tankához, szedókához, csókához) is még a nyolcvanas években jutottam el, s föl-fölbukkantak eddig is, itt-ott a verseim közt, mostanság vagy a kései reneszánszukat, vagy a végjátékukat élik kopárabb változatokban. Más variációk, más nyomatékok, más-más dallamok, árnyak. A haiku tizenhét szótagja azért szerethető, mert eleve töredéknek hat, mégis a fölizzó szót, a teljesség darabkáját mutatja föl a pillanatnyi képben. Úgy épül be az írás érzékeny szövetébe, mint egy idézet az emlékezetbe. Csuang-ce óta sejthető, hogy egyetlen alvó pillangó is idézetté válhat. Minden idézet. A nyelv idézetek rendszere – legalábbis Borges szerint, s meglehet, ezt ő is csak olvashatta valahol. Persze, akarva-akaratlanul magam is rengeteget, sokakat, sokszor idézek, megidézek, fölidézek a versek szövetében, mintegy előidézvén őket a nyelvben, a formálható anyagban, a szavak lüktető terében. Mindnyájan beépülnek a versek folyamatába, megjelenítődnek a rejtett szerkezetekben. Mindnyájan ott vannak valamiképpen: mind régiek és újak, magyar és külhoni költők, más nyelveken megalkotott költészetek, a világlíra külön univerzumai. Mindnyájan csak mind nagyobb és legnagyobb hatással vannak rám. Hogyan is választhatnék közülük – könnyelműség, hálátlan feledés, hamisság volna néhányukat megnevezni, hisz mindet amúgy sem lehetne. A sok csakis titokban gazdagít, s csak úgy, hogy végül boldog nincstelenné tesz. A többi csak név, szó, hang, hallomás. 

Komor hangú, sokszor töredékes versek ezek. Egyben állnak, mégis mintha a széthullás, reménytelenség szöveglenyomatai lennének. Merre tartanak a versek benned?

A vers sokfélesége, formája, egész fölépítése, mondhatni: szervesíthető, szinte élőlényi léte, illetve a költészet folyamatos megléte és ittléte még a világban, az olvasatokban, tán a legkomorabbnak ható szöveglenyomataiban is, egyszerűen a lényegét tekintve eleve tagadása lehet a széthullásnak és a reménytelenségnek is. A vers csupán van: bennünk változik, s mozog, mert mozdulatlan, és semerre sem tart, csak tartozik, mert hozzánk tartozik. 

A nyitó haiku ( „Önarc vagy énarc, / tört vonás – rongyos tusrajz, / hegedt papírkarc.”) rögtön az egész KAF-életműre nyit. A versek írója most mégis azt adta alcímnek, hogy (Vázlatkönyv, 2002-2009). Mit takar ez pontosan? Időközben jó pár köteted megjelent, ez most akkor egy skicc azokhoz, vagy egy önálló életre kelt gyűjtemény?

A kötet alcíme, maga a „vázlatkönyv” elnevezés, amelyhez a megszerkesztődés folyamán mindvégig ragaszkodtam, voltaképpen fölösleges is lehetne, de mégsem az. Valami plusz jelzés a létről. Mint a költészet, mint a világba vetett vers. Fölösleges, de mégsem az. Ott van, mert valahol ott kell lennie. Valamiképpen árnyalja a sötétet, a némát, a tust meg a tintát, az érinthetőt s az érinthetetlent, mindazt, mi észrevétlenül átitatja az áhított, széthullandó egészet, s hirtelen elönti, betölti, befutja a világot, mint szemgolyót vagy tükröt könnyű pára. A közelítés és távolítás egymásba játszásáról beszélek. Arról, hogy a „vázlatkönyv” épphogy nem a beszűkítés, hanem a kitágítás gesztusa – nem takar el semmit, s ha takarna is, csak úgy, hogy eltakar és fölmutat egyszerre, egyidőben. Mert én az eddigi s a még csak eljövendő versesköteteimet is mind, egyszerre, egyidőben írom, átírom, műfordítom és redaktálom, folyton amaz egyetlent, szinte párhuzamosokban, szimultán. Így a versek akár egymás skiccei, lábjegyzetei és kommentárjai is lehetnek. Bár ez nem lényeges, mert számomra (bennem legalábbis) nem létezik „pre”, sem „poszt”, csupán a működő nyelv, pusztán a mozgás és jelenlét. A könyvek aztán össze-összeállnak, és saját, külön, önálló életre kelnek… És járnak, jönnek és mennek a maguk útján, olykor egymással beszélgetve, olykor másokkal is találkozva, mint a vándorok, talán Emmausz felé. Így távolodnak, így közelednek ők – ez az ő dolguk, az ő sorsuk, az ő létük, pillanatnyi életük. Már nem az enyém… S hogy mennyire, honnan vázlat a vers? Nem tudható, csak sejthető, esetleg… A versnek úgyis annyi titka van! Rejtélye rengeteg még, s mind lehetséges, s mind lehetetlen is, mert sok megjelenési formája, sok neve, arca, sok szava, hangja, sugalma lehet, mert belsejében sűrűn rétegelt, szerethető, nagyon csodálatos lény – így él bennünk, rajtunk keresztül, általunk. Ha halljuk, írjuk, ha olvassuk őt. Ha vázlatként, hát akkor úgy. Mert mostanában már-már azt hiszem, hogy minden vers vázlat csupán… Még a hellyel-közzel elfogadott vagy elutasított, az éppen divatban lévő vagy ma már elavultnak ható darabok is, de még a többek által kiemelkedőnek elismert, rejtélyes kisugárzású költői remekművek is – mind vázlatok valami mérhetetlenhez és foghatatlanhoz képest. Most arra a megnevezhetetlenre, arra az ismeretlen együtthatóra gondolok, amely időről időre újjá, megint csak mássá teszi, mintegy folyamatba helyezi, örökkön mozgásban tartja magát a költészetet: a megnevezhetőség vágya, varázsa, szellemi-lelki igénye. Minden könyv próba, s vázlatkönyv is egyben.   

Karafiáth Orsolya