Kavafisz Barbárokra várva című, nagyhatású versére utalsz új versesköteted címével, sőt nyilván ugyanúgy Coetzee épp Kavafiszt továbbgondoló regényére, de a "barbárok" szónak komoly jelentésmezeje van a magyar irodalomban is. Hová helyezed a könyved az így kirajzolódó koordináták között?

Prágai Tamás: Elsősorban Kavafiszra gondoltam, amikor úgy döntöttem, hogy a könyvnek a több lehetséges közül a Barbárokra várva legyen a címe. Érdekelt, hogy ez a visszavonultan élő alexandriai költő mennyire kiteljesedett hatásaiban (például Petri is vállalta ezt a hatást). De nem csak a Kavafisz-szövegvilág érdekelt, hanem a továbbélése is. Durrell Alexandriai négyes című regényfolyamát a legjobb modern prózák közé sorolom (sőt, nálam közvetlenül Dosztojevszkij után szerepel, Krúdyval, Prousttal, Marquezzel, Bulgakovval egyvonalban). Durrell könyvének is emblematikus alakja Kavafisz, „a város költője”. Ja, és még egy: nézd meg a Barbárok a kapuk előtt című filmet, ha nem láttad.

Tényleg nem láttam, de pótolni fogom. Ám még a címnél maradva: a barbárság fenyegetést jelent, várni viszont inkább az értéket hozó dolgokra szoktunk. Hol oldódik fel a kötetben ez az ellentmondás?

Prágai Tamás: A „barbár” szó összetett jelentésű, nem hiszem, hogy egyértelműen fenyegető. Eredetileg, azt hiszem, ’nem rómait’ jelent, majd később idegent, egy adott nyelvet nem beszélőt, egy bizonyos kultúrát nem ismerőt, sőt, népit, vidékit is: szóval azt, aki valamilyen adott kultúra-felfogáshoz képest más. A máshoz képest persze barbár az is, aki őt barbárnak tartja... De viccen kívül: nehéz lenne tagadni, hogy ez az alapvetően (és már eleve kirekesztő módon) „európainak” nevezett kultúra, amely ideig-óráig maga alá gyűrte a földgolyót, és amely szemléletünket még alapvetően meghatározza, átértelmeződőben, elmozdulóban van. Oda kell figyelni tehát a barbárra. Mindarra, ami eltér a megszokottól. Ilyen értelemben már lehet és érdemes is várni rá.

De úgy érzem, a verseid nem egy szimbolikus világban, hanem a jelenhez kötődve íródnak. Mondjuk úgy, a mai közállapotokra is reflektálnak. Jelent ez valami morális állásfoglalást is?

Prágai Tamás: Morális? Már a kérdésnek is örülök. De ha ezzel az egyébként nagyjából már lecsengett költői szerep körüli vitákra utalsz, akkor azt mondom, unom a problémát. Persze, van jelentősége az irodalomnak, az ehhez kapcsolódó rítusoknak (amilyen  például a könyvhét vagy egy kötetbemutató), fontosak az irodalmi intézményrendszerek, mondjuk, a kulturális emlékezet és így a nemzeti értékek fenntartása szempontjából – de csak olyan felemás módon működnek ezek is, mint nagyjából minden itt, egyre kietlenebb hazánkban. Menj el egy kötetbemutatóra, lényegében mindegy, melyikre, és nézd meg azt a tíz-tizenöt arcot, aztán formálj véleményt. A népszerűség köszönőviszonyban sincs az értékekkel.

Igazad lehet, de ahogy a vicc mondja, ami népszerű, még lehet jó is. De még valami: 1993-ban jelent meg az első versesköteted, a mostani már a negyedik, a neved mégis inkább prózaíróként, kritikusként, fordítóként, szerkesztőként ismert. Te magad hová helyezed a költészetet a saját műhelyeden belül?

Prágai Tamás: Én író vagyok, de alapvetően versszövegben gondolkodom. Ez persze nem mond valami sokat, ám most se hely, se kedv nincs ahhoz, hogy meghatározzam, szerintem mi a vers. Annyit csak, hogy írásmódomat intenzívnek nevezném, sokat tömörítek egy szerkezetbe, és ez az írásmód alapvetően mozgósítja a tudatalatti tartományokat. Nem „automatikus írás” ez, hogy egy terminust használjak, mert ettől eltávolítja a kész szöveg erős szerkesztettsége. A Barbárokra várva kötetben például sok olyan vers van, amiben az érdekelt, hogy miként lehet létrehozni olyan metaforikus szerkezeteket, amelyek minden irányból vonatkoztathatók a „lírai énre”, másként, egyszerűbben fogalmazva, nem eldönthető, melyik a hasonlító, melyik a hasonlított. A morál, amit említettél, végső soron a zsigerekben moccan. Az intenzív szöveg nem üres, nem formalista, hanem: az identitás szintjén elkötelezett szöveg! De prózában, például a Pesti Kornél esetében, sokszor alkalmazok ilyen tág, metaforikus építkezést. Inka utazás című első regényem pedig, amit a verseskötet lezárása után elkezdtem továbbírni, egészében ilyen; ebből több részlet már olvasható a blogomon.

De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az új kötetet egy egyfelvonásos darab, egy „tündérjáték” teszi teljesé. Barbárok és tündérek tehát. A műnemi átcsúszásnak milyen szerepet szántál?

Prágai Tamás: Örülök, hogy darabra is rákérdezel. Számomra a színpad új felület. Őszintén szólva kissé idegen világ, túlságosan sok a felszín, a póz. Nem írtam volna meg ezt a darabot, ha nem tudom más alapokra helyezni a színpadi kommunikációt. Plantus, a főszereplő se hall, se lát a színpadon, szövege így jobbára monológ; Planéta hall is és lát is, de nem ért; a Kart viszont mégis Plantus hallja, de szövege hozzánk csak az ő szűrőjén keresztül jut el. A célom az volt, hogy tündérjátékommal más kommunikációs helyzetbe hozzam a közönséget, és ezzel, reményem szerint, felidézzem a klasszikus tragédia abszurditását.