A német közérzet ismerői tudják, hogyan folytathatta volna a mondatot Georg M. Oswald müncheni író: a németek nem szeretik a jelenkorukat, mert nem szeretik a történelmüket - a népszerűtlen jelenkorban tetten érhető a nemzetiszocializmus bűnös múltja. Mit is lehet mondani egy olyan nép jelenéről, amelynek jóléte és demokráciája mint valami vastag hájréteg borítja a történelmet? Külföldön, például az Egyesült Államokban, hasonlóan ítélik meg a helyzetet: nem véletlen, hogy odaát csak olyankor tekintik relevánsnak a kortárs német irodalmat, ha a fasizmus témájával foglalkozik; nem véletlen, hogy a gyéren fordított német könyvek közül éppen Bernhard Schlink A felolvasó című regénye került bestsellerlistára a kilencvenes években. Hitler nélkül a németek manapság igencsak unalmasak volnának.
Ez azonban az igazságnak csak az egyik fele. Az a jelenkor, amelyben Georg M. Oswald mondata elhangzott, jónéhány évvel ezelőtt volt. Azóta megváltozott az irodalom helyzete. A kilencvenes évek közepétől kezdve a fiatal német irodalom korábban nem sejtett fellendülése kezdődött, körülbelül a tőzsde fellendülésével párhuzamosan. Az irodalom árfolyama korábban elképzelhetetlen magasságokba szökött, úgy tepertek a kiadók az elsőkötetesek után, mint az aranyásók Alaszkában. A kortárs irodalom iránti érdeklődés vehemenciájából akár arra is lehetne következtetni, hogy a németek végre megtanulták megbecsülni saját jelenkorukat és általa a történelmüket. Ámde valóban a jelenről szól-e a jelenkori német irodalom?
1989-ben az ország keleti felében végbement valami, ami a demokratikus forradalomra emlékeztet, mindenesetre csöndben összerogyott egy elaggott állami berendezkedés: olyan történelmi esemény ez, amelyre bízvást hivatkozhatunk. A fordulat után leggyakrabban használt közhelyek egyike így hangzik: "Végre megint normális nép vagyunk!" Közkeletű vélekedés szerint a német megosztottsággal együtt a bűnhődés kora is véget ért, Németország immár végérvényesen visszatérhet a népek civil közösségébe és a normalitásba, azaz a németek végre úgy beszélhetnek magukról, hogy nem kell közben a fasizmusról is beszélniük. Hiszen 1989 óta Németországban újabb, sőt, két újabb múlt is van, amiről van mit mondani.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy kevesebb szó esik a náci időkről. Erre később visszatérünk. Először azonban ejtsünk szót a történelem felfedezéséről a saját, még testközeli életrajzban. Témánk a

Gyerekkor

A jelenkor fiatal irodalma a biografikus elbeszélés irodalma. Az 1990 után olyannyira áhított normalitás győztesen vonult be az irodalomba. Egyetlen epizód sem volt olyan jelentéktelen, hogy ne hordozta volna magában a német múlt valamely fontos, megörökítendő részletét. Egyetlen hétköznap sem volt olyan hétköznapi, hogy ne lett légyen méltó a feljegyzésre. Senki nem volt annyira fiatal, hogy ne rendelkezett volna saját múlttal. A fordulat kivételes történeti helyzetének köszönhetően már húszévesek is egy letűnt korszakra pillanthattak vissza, és meg is írták a maguk önéletrajzi művét. A legfiatalabb és legsikeresebb önéletíró, Benjamin Lebert, éppen tizenhét éves korában publikálta saját ifjúságának regényét. Jellemző a példa: a kortárs irodalom - eltekintve az úgynevezett pop-irodalomtól, amely a mindennapok banalitásának sztenogrammja - nem annyira a jelen kihívásairól szól, mint egy jobban áttekinthető időszakra, a gyerekkorra való emlékezésről.
A keletnémet szerzőknek az utólagos rögzítés iránti igényén nincs mit csodálkozni. Ők még az NDK-ban töltötték a gyerekkorukat, és mivel az NDK-val együtt megannyi tárgy, szokás, életmód is eltűnt a süllyesztőben, annál érdemesebb mesélni róluk. Mivel ezek a szerzők 1989 után hirtelen gyökeresen más társadalmi rendszerben találták magukat, külső szemlélőként tekinthetnek vissza saját korábbi életükre, szocializációjuk sajátosságait a váltás okozta szakadék túloldaláról tudják szemlélni. Ugyanakkor a fogyasztói világ abszurditását sem tekintik magától értetődőnek, mint nyugatnémet kollégáik. A publicista Michael Rutschky tézise szerint az NDK csak most született meg, most, hogy már vége van. Míg korábban kényszerlakhelynek érezték a benne élők, mára közös kulturális térré, egy saját nyelv szótárává vált. Csak most, a visszaemlékezésben válhat hazává: "a tapasztalatok és az elbeszélés közösségévé" egy idegen társadalomban. "Ebben a kulturális értelemben", így Rutschky "az NDK soha nem létezhetett volna."
A tudás és a távolságtartás elegye táplálja az irodalmat, így aztán nem véletlen, hogy a kilencvenes évek legfigyelemreméltóbb teljesítményei éppen keletnémet szerzőktől származnak. Thomas Brussig volt az első, aki a szocializmusban felnőtté válás nehézségeiről szóló könyveivel össznémet bestseller-szerzővé nőtte ki magát. Annett Gröschner önéletrajzi regénye, a Moskauer Eis, amelyben magdeburgi gyerekkorát dolgozza fel, kevésbé ismert, de annál sikerültebb példa.
André Kubiczek első regényének címe akár programadó is lehetne: Junge Talente - ezt a könyvet különösen ajánlom a kortárs német irodalom iránt érdeklődők figyelmébe. Az 1969-ben Potsdamban született Kubiczek egy fiatal férfi történetét beszéli el, aki a nyolcvanas években, a Harz-hegység egyik kisvárosában nőtt fel. Magányos különc, aki halott apja sötét öltönyeiben jár, az öltönyök persze több számmal nagyobbak a kelleténél - már csak ezért is kilóg a sorból. Érettségi után Berlinbe megy, összebarátkozik egy punkkal, Prenzlauer Berg aszociális és művészkedő társaságába jár, üres utcákon tekereg, és egy lebontásra ítélt házban lakik. Ez a regény a kívülállásról, a sehová sem tartozásról, a magányról szól, és egy értelmes, autonóm életprogram utáni vágyról, amellyel az NDK társadalom adósa maradt a saját ifjúságának. Amikor egy berlini felolvasáson arról kérdezték, milyen jövőt képzelt el magának az NDK-ban, Kubiczek így válaszolt: "Hát, hogy még maradok egy kicsit, aztán megyek Nyugatra." Nemcsak a várakozásnak erről a köztes állapotáról, egy stagnáló társadalom légüres teréről szól a Junge Talente, hanem a fiatalság bizonytalanságáról is. Ez az NDK-regény az NDK-n kívül is megőrzi érvényességét.
A keletnémetek leginkább abban különböztek a nyugatnémetektől, hogy úgy képzelték, másutt - nevezetesen Nyugaton - jobb és izgalmasabb az élet. Amúgy meglepő a gyerekkori élmények egybecsengése, már ha eltekintünk olyan részletektől, mint a kék FDJ-ing, a délutáni őrsi foglalkozások, vagy a május elsejei felvonulás. A felnőttek világa elleni, sajátos öltözködésben és hangos zenében megnyilvánuló lázadás, az állandó kudarcra ítélt közösség-keresés, a tétova felfedező utak az ellenkező nem irányába - olyan témák ezek, amelyek az eltérő társadalmi rendszerekben csupán külsőségeikben különböznek egymástól. Ezt állapíthatták meg a keletnémetek, amikor nyugati kortársaik könyveit olvasták, ugyanis "odaát" is egy elsüllyedt világról meséltek. És mivel a keleti kollégák sikereket értek el saját életük irodalmi kizsákmányolásával, a fiatal nyugatnémet szerzők is nekiláttak, hogy elmeséljék a nyugatnémet pampán töltött gyerekkorukat. Ralf Bönt Bielefeldben játszódó regényét, az Icks-et említhetném, vagy Christoph Peters első könyvét, a Stadt Land Flusst az Alsó-Rajna-vidékről. Rajna-vidéki időutazást tesz Meine nachtblaue Hose című regényében David Wagner, Matthias Politycki pedig a Weiberromanban. Ezeket a könyveket az emlékezés intenzív vágya és a rendkívüli részletgazdagság tünteti ki. Matthias Politycki szabályos múzeumi katalógust készített, amelyben Bob Dylan-lemezektől esőáztatta anorákokig minden megvan, ami jellemző volt a gyerekkorára.
A fiatal német irodalom mintha konszenzusra jutott volna abban, hogy erről, és semmi másról nem hajlandó mesélni - a pszichoanalízisnek abból a felismeréséből kiindulva, hogy minden nehézség oka és eredete a gyermekkorban keresendő. Amit akkoriban elkövettek ellenünk, azt követjük el később magunk és mások ellen is. Érthető tehát, ha valaki visszavágyik a bűntelenség állapotába, különösen, ha a jelen olyannyira átláthatatlanná és bizonytalanná vált.
A gyerekkor iránti szenvedély annál különösebbnek tetszik, minél unalmasabban teltek a gyerekkor évei. Paderbornból ugyanúgy nincs mit jelenteni, mint Potsdamból. A kilencvenes évek bestsellere, Florian Illies Generation Golfja mindenekelőtt arról szól, hogy a nyolcvanas években a gyerekkor élményvilágának csúcspontját egy nutellásüveg deflorálása jelentette. Ennek a nemzedéknek az egyetlen traumája az, hogy semmiféle feldolgozásra érdemes traumát nem tud felmutatni. És ami a legkülönösebb: még a mozgalmas 1968-as évről is gyerekperspektívából írnak, mint a Boxhagener Platz, Thorsten Schulz (kelet) regénye Berlin Friedrichshain nevű negyedéről, vagy Burkhard Spinnen (nyugat) Legolandja, amelyben Spinnen arra emlékezik, hogyan legózott. Mintha az elmúlt negyedszázad történelmét térdmagasságból lehetne a legjobban megérteni. Mintha a naivitás lenne a legmegfelelőbb hozzáállás, hogy elrendezzük magunkban a történelmet, és a gyermeki perspektíva a legmegbízhatóbb védelem az értelmezés, a megértés kényszerítő erejével szemben.
Erre a jelenségre egyébként az ötvenes években is találunk párhuzamot, amikor utoljára kellett visszatekinteni egy letűnt világra. Akkor, egy másik korszakváltást követően írta meg Günter Grass a Bádogdobot. Oskar Mazerath személyében, aki háromévesen elhatározza, hogy nem nő tovább, olyan hős született Grass keze alatt, aki a fasiszta társadalmat gyermeki, mégis jéghideg pillantással szemléli. A gyerekek hallatlan előnye, hogy ők maguk sosem válnak bűnössé. Ezért is tudnak kíméletlenebbül beszélni arról, amit látnak. Amikor Chirsta Wolf a hetvenes évek elejének NDK-jában komolyan és a legszemélyesebben kezdett foglalkozni a fasizmussal, önéletrajzi kísérletének a Kindheitsmuster címet adta. Kiinduló kérdése így hangzott: "Hogy lettünk ilyenek, amilyenek ma vagyunk?" Saját példáján elemezte a nemzedékét meghatározó struktúrákat. Azt akarta tudni, a leányszövetség egykori tagja milyen meghatározó tapasztalatokat szerzett, amelyek feltehetően a meggyőződéses szocialistára is hatni tudtak. Példaértékű önelemzésében sok nemzedéktársa magára ismerhetett, a fiatalabbak pedig megtudhatták, hogyan gyökerezett a szokásokban, a beszéd- és gondolkodásmódban a hétköznapi fasizmus.
Ennek fényében válik igazán érthetővé, mennyire megváltozott az emlékezés modusa a fiatal német irodalomban. Christa Wolf a gyerekkorát meghatározó élmények kioltására törekedett, míg a mai nemzedék képviselői azzal vannak elfoglalva, hogy egyáltalán létrehozzák saját meghatározó történeti tapasztalatukat. A történelem az örök Kohl-korszak gyermekei számára nehezen megfogható valami. Christa Wolf a múlt vizsgálata révén egyúttal a jelent is megkérdőjelezte - igaz, csak óvatosan -, a fiatalok a szelíd irónia jegyében írták meg önéletrajzi munkáikat. A múltbeli tettekkel való komoly politikai és morális szembenézést a személyes történet játékos-esztétikai feldolgozása váltotta fel. A mai nemzedék bölcs mosollyal emelkedik a kétes értékű múlt fölé, és már csak azért is elhiszi, hogy okosabb lett, mert a jelen nem osztozik a korábbi évtizedek rossz ízlésében. Ahelyett, hogy a christa wolf-i mondat mintájára rákérdeznének arra, kik is ők valójában, az elintézettnek tekintett múltat énük igazolásának szolgálatába állítják. Az ő mottójuk így hangzik: Hogy a fenébe lehettünk olyanok, amilyenek voltunk? A múlt elbeszélése a jelen legitimációjává vált.
Ennek a hozzáállásnak jellemző példája Frank Goosen regénye, a Liegen lernen. Goosen, aki 1966-ban született a Ruhr-vidéken, és korábban kabarékban lépett föl, rojtos bőrdzsekiken és répanadrágokon, nicaraguai önkénteseken és Abba-lemezeken élcelődik. Az a humor azonban, amely felül áll azon, amit nevetség tárgyává tesz, hosszú távon nemcsak kimerítő, de ki is merül. Meglehetősen korlátolt opportunizmusra vall azt hinni: csak azért, mert a jelenben élünk, a mindentudás állapotában leledzünk. A sok fecsegés mellett nem derül ki ugyanis, hogy mitől jobb a jelen az agyonszidott múltnál, azaz mit legitimál az elbeszélő arroganciája.
Ha igazán autentikusat akarnak olvasni a szövetségi német fiatalok tudatállapotáról, inkább egy másik könyvet ajánlanék figyelmükbe, Wilhelm Genazino legutóbbi regényét, amely a szépen csengő Eine Frau, eine Wohnung, ein Roman címet viseli. Genazino persze régen, már a hetvenes években azzal volt elfoglalva, hogy az NSZK-t mint "alkalmazott-országot" ábrázolja, amelyet pénztárosnők, irodisták és horgászfelszerelés-boltosok népesítenek be. Könyvei azonban hosszú ideig minden különösebb feltűnés nélkül jelentek meg, szerzőjüket csak az utóbbi pár évben árasztották el díjakkal és lelkendező kritikákkal. Ennek oka nemcsak a rossz lelkiismeret, amiért ilyen sokáig nem vették észre a minimalizmus egyik nagy mesterét, hanem az is, hogy az unalom tematizálása, amit kezdettől fogva művelt, mára került a fősodorba. Csakhogy ez az unalom sehol másutt nem olyan izgalmas, mint Genazinónál. Genazino nem emelkedik felül a múlton, hanem mintha teljességgel feloldódna benne.
Az Eine Frau, eine Wohnung, ein Roman azért is időszerű, mert fiatal hőse van, ami Genazinónál szokatlan. A regény a hatvanas évekbe vezet vissza, abba az időbe, amikor a nők nagy virágmintás kötényruhákat viseltek, a kávéskannákat pedig csöpögésgátlóval szerelték föl. A tizenhét esztendős elbeszélő egy nyugatnémet kisváros helyi riportere. Mire megtanulja, hogyan kell minigolfpálya-avatókról és karaoke-versenyekről tudósítani, addigra elege lesz abból, hogy az élet mindent átható kínosságát az események leírásával leplezze. Már itt sejthető, hogy író lesz ebből a fiúból. A szerelemben sem a boldogságot, csak a kiábrándulást találja meg. Genazino melankolikus fejlődésregényt írt, amelynek végső tanulsága úgy az életre, mint az írásra érvényes: "Vennem kell a bátorságot ahhoz, hogy elfecséreljem az időmet, és a tovatűnő időben csak magamat figyeljem." A különös figurákból és társadalmi rituálékból álló külvilág, no és persze az Én válik a megfigyelés tárgyává. E megfigyelést áthatja a részvétlenség, pontosabban a részt nem vevés, a különállás morálja. "A minden ízében furcsa élet" ábrázolásának egyetlen vezérelve: "Merned kell unalmasnak lenni." Ez lehetne az egész fiatal irodalom vezérelve is. Genazino azonban egzisztenciális magasságokba emeli, produktív lét- és ismeretelméleti elvvé magasztosítja az unalmat.

Nádori Lídia fordítása
A berlini Literarisches Colloquiumban, 2004. március 22-én tartott előadás szerkesztett változata. Jörg Magenau 1961-ben született Ludwigsburgban, irodalomkritikus, publicista, Berlinben él. Legutóbbi kötete egy Christa Wolfról szóló monográfia.