Elődök

A gyerekkorra való összpontosítás a jelen kihívásaival való szembenézés elkerülésének egyik módozata. Aki azonban az unalmat is el akarja kerülni, az a távolabbi múlthoz, a fasizmushoz nyúl vissza. Hitler és következményei: még mindig kimeríthetetlen elbeszélői tőke. Így látja Friedrich Christian Delius, Berlinben élő szerző, aki hatvanadik születésnapja alkalmából esszégyűjteményt jelentetett meg az alábbi címmel: Warum ich schon immer Recht hatte - und andere Irrtümer. Ein Leitfaden für deutsches Denken ("Miért volt mindig is igazam - és más tévedések. A német gondolkodás vezérfonala"). Ebből is látszik, mi változott 1968 óta: az igazság akarása már nem erény, hanem hiba, történelmi ügyekben is ajánlatos a görcsök feledése-feladása. Delius szócikkekbe rendezi gondolatait: A mint Achtundsechzig (hatvannyolc), Z mint Zweifel (kétely). "Történelem" címszó alatt a következőt találjuk: "Őszintén szólva irigylem tőletek a történelmeteket, a borzalmaival együtt, mondta egy svájci barátom, akivel egy hideg, napos téli délutánon a nyugat-berlini Lietzensee partján sétálgattam. Az elmúlt egy-két évszázad német katasztrófái, bűnei és zűrzavarai, folytatta barátom, mindannyiótokat, minden német családot tragikus, őrült történetek tömegével ajándékozta meg, amelyekből, mint valami tárházból, nektek szerzőknek csak merítenetek kell. Minden világháború egy kincseskamra, a hidegháború feltáratlan aranybánya, minden német nagyapa irodalomképes, minden apa fanatikus vagy gyáva, vagy mindkettő - aztán ott vannak a német nők, mennyi ellentmondást, mennyi történelmi terhet hordoznak!" Delius így egészíti ki a hallottakat: "Igen, így van, az írók, a publicisták, a historikusok, no meg a hisztérikusok eldorádójában élünk. Nálunk mindig történik valami. Nálunk senki nem szabadul a történelemtől."
A történelem már-már inflálódott, legalábbis a médiában. Alig múlik el este Hitlerről szóló dokumentumfilm nélkül. Minden részletről tudunk. A diákmozgalmak nemzedéke annak idején a fasizmusról való őszinte beszédet követelte - a háború utáni hallgatást mostanra felváltotta a fecsegés.
Ebben a mediális koncertben az irodalom, mint mindig, a halk szólamot játssza. Előbb-utóbb a legnárcisztikusabb popszerző is eljut a kérdésig, honnan is származik az ő agyonajnározott Énje. Így a nemzedéki összetartozás "Mi"-je által rosszul álcázott "Én" a család "Mi"-jévé változik - ennek a "Mi"-nek pedig génjei vannak, története van. Aki az elődök nyomába ered, nem adja fel, hanem történelmi vonatkozásokba ágyazza saját énjét. A náci múlttal való bánásmód is megváltozott: kevésbé ideologikus, inkább kíváncsi; kevésbé elméleti, inkább elbeszélő jellegű; kevésbé vádló, inkább törekszik a megértésre. Az unokák viszonya a nagyszülőkhöz a dolog természetéből adódóan kevésbé konfliktusos, mint a szülőkhöz való viszony, akik, mint tudjuk, mindig mindent rosszul csinálnak. Az unokák tudják, hogy a bűn nem öröklődik. A történelem azonban továbbra is hat, és továbbadja a felelősséget az unokáknak. Ezért az unokák mindent elmesélnek - talán azért, mert a fordulat óta értelmét vesztette a szégyenkező hallgatás, de talán azért is, mert hamarosan már késő lenne. Ha a nagyszülők meghalnak, senki nem marad, aki el tudná mondani, hogyan is volt.
A trendet Günter Grass indította el a Ráklépésben című könyvvel. Tabutémához nyúlt, és bestseller lett belőle. Az új könyv iránti kíváncsiság olyan nagy volt, hogy a kiadónak előre kellett hozni a megjelentetést, mert a recenziók áradatát nem lehetett visszatartani. Az egyöntetű eufóriában csupán egyetlen kérdés hangzott el: miért csak most? Miért nem mesélt már korábban is a kelet-poroszországi üldözöttek szenvedéséről és a Wilhelm Gustloff katasztrófájáról? Azért nem, mert a hetvenes-nyolcvanas években egyszerűen lehetetlen lett volna a németek második világháborús szenvedéseiről a revansizmus vádjának elkerülése nélkül beszélni. Aki áldozatokként mutatta volna be a németeket, az relativizálta volna bűnösségüket. Szerencsére ma már nem ez a helyzet. A történelemmel való szembenézés kiszabadult a morál merev koordinátarendszeréből.
Az üldöztetés és az üldözöttekről való beszéd az NDK-ban is szigorú tabu alá esett. Ha valaki a keleti jövevények ellenséges fogadtatását emlegette volna, az lerombolta volna a szolidaritásra épülő szocialista társadalom eszményképét. Christoph Hein ezért írhatta meg csak most a Landnahme című regényt, amely két hónappal megjelenése után a bestsellerlisták előkelő helyén állt. A Landnahme olyan életrajzi regény, amelynek a nácizmus az előtörténete, az NDK-ban zajlik, és a fordulat évén túl, egészen napjainkig követi hősét. Realista regény, amelyet főként a mindennapok és az élet praktikus oldala iránti érdeklődése tesz meggyőzővé. Talán így nézett volna ki az NDK irodalma, ha nem létezett volna cenzúra és ideologikus szemellenző. Mivel a könyv fél évszázadot fog át és hosszú folyamatokat ír le, a legkülönfélébb emberek leghétköznapibb élményeinek hátterében történelmi dimenzió bontakozik ki.
Üldöztetés és menekülés a témája az öntörvényű stiliszta, Reinhard Jirgl Die Unvollendeten című családregényének csakúgy, mint Hans-Ulrich Treichel Der Verlorene és Tanja Dückers Himmelskörper című regényeinek. Dückers én-elbeszélője azt akarja megtudni, mi történt valójában, amikor nagyszülei elmenekültek Kelet-Poroszországból. A Wilhelm Gustloff ebben a könyvben is említésre kerül. Grass egy nagyapa szemszögéből írta le a történetet, aki aggódik a jobboldali radikalizmus felé hajló unokájáért. Dückersnél az unoka akarja megtörni a családjában uralkodó hallgatást. Végül megtudja: nagyszülei a náci párt tagjaiként azt a kiváltságot élvezték, hogy nem a Wilhelm Gustloffra, hanem egy másik, szerencsésebben járt hajó fedélzetére kerültek. Tanja Dückerst, amikor saját családja történetét kezdte kutatni, nem a keletről elüldözött németek sorsa érdekelte leginkább, hanem hogy megmutassa, milyen irritálóan pontatlan az áldozat és a tettes, az ártatlanság és a bűn közti különbségtétel. A hiányzó identitás és tradíció megteremtésének igyekezete érződik a regényen.
A történelmi regények sorozatából véleményem szerint kiemelkedik Stephan Wackwitz könyve, az Ein unsichtbares Land, amelynek kiindulópontja a nagyapával szembeni idegenség. Wakwitz abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nagyapja afféle folytatásos regényként leírta az egész életét. Néhány évenként ünnepélyesen átnyújtotta a családnak a soron következő kötetet, amelyet az ifjú Wakwitz ingerülten, olvasatlanul tett félre. A zárkózott, napközben hallgatag és este egy pohár bor elfogyasztása után emlékeit felidéző nagyapa a gyerek számára kifejezetten kellemetlen jelenség volt. Diákként a hetvenes években egy szocialista csoportosulás tagja lett, csak azért, hogy a lehető legnagyobb távolságot teremtse meg a nagyapa és a család történetével. Wakwitz dokumentum-esszéregényt írt, a készen kapott anyagot kiegészítette, interpretálta. Mivel saját magát, saját életútját sem hagyta ki, és mivel a nagyapjához fűződő viszonyra reflektálva meglepő egyezésekre lelt, az egész huszadik század történetén átívelő könyvet tudott írni, az első világháborús mészárlásoktól a hetvenes évek balos szektáiig és a RAF-ig, Auschwitztól Stammheimig és tovább, egészen napjainkig.
A nagyapa túlélte a lövészárkot, de a vereséget nem tudta feldolgozni. Mint nemzeti érzelmű fiatalember részt vett az 1920-as Kapp-féle puccsban, a Weimari Köztársaság és az első világháború utáni európai rendszer ellensége volt, ennek következtében üdvözölte a nemzetiszocialisták hatalomátvételét, noha ő maga nem volt véresszájú náci. A húszas években Szilézia lengyel területén teljesített lelkészi szolgálatot, Auschwitztól tíz kilométerre. Ott született Wakwitz édesapja, ott töltötte a gyerekkorát. De a későbbi családi elbeszélések nem Auschwitzról szólnak, hanem a paplakban tanyázó állítólagos szellemről. Wakwitz ezt így kommentálja: "Nagyszüleim, nagynénjeim és nagybátyjaim, apámmal együtt, mintha maguk is szellemek volnának, olyan időszak és táj keskeny folyosóján közlekedtek, amely a világon szinte minden ember számára valami egészen mást jelentett. Akkor kerültek oda, amikor az a hely még semmiről nem volt nevezetes. Amikor a sötétség szíve megnyílt, már elmentek onnan. Soha nem beszéltek arról, hogy gyermekkoruk színterét és az évszázad bűntényének helyét egy hosszabb séta és egy szűk évtized választja el egymástól. Talán soha nem is akartak gondolni rá. Minden embernek joga van a történelem nélküli gyerekkorhoz."
Tizenöt évvel később, amikor Auschwitz még nem vált az ipari méretű tömeggyilkosság szinonimájává, mert az emberek nem akartak tudni erről, a nagyapa a gyerekekkel együtt újra arra járt. A család misszionáriusként Afrikában töltötte a harmincas éveket, azután a Berlin közeli Luckenwaldéba költöztek, Rudi Dutschke szülőhelyére. 1940-ben túrázni utaztak a Magas-Tátrába, és a vonat Auschwitz mellett haladt el. A nagyapa emlékirataiban rövid leírás szerepel egy dróttal körülvett barakktáborról, és máris folytatódik a kirándulás élményeinek taglalása.
Köztudottan Auschwitz az egyetlen hely, ahol Auschwitz nem metafora. Wakwitz családregényének kezdetén ez a bűntelen vidéki városka a családi fészek szomszédja csupán. Később azonban "fekete lyuk a modern világ históriájában, amely mindent elnyel, ami a közelébe kerül, és amelynek pereme fenyegető horizontként veszi körül mindazt, amit az elmúlt évszázadról és egyáltalán a történelemről mondanánk." A nagyapa mintha mit sem hallott volna minderről, a hatvanas években följegyzést készített a valaha több mint ötven százalékban zsidók lakta Oswięcimről. Idegenkedve írt a színes vásári forgatagról, az imaszíjas zsidókról, a baromfivágásokról. Undora a primitívtől és a piszkostól azért olyan hátborzongató, mert nem is próbálja titkolni idegenkedését. "Minden elvárhatót alulmúló morális inkompetencia, hidegség, a szív restsége" - így diagnosztizálja az unoka a nagyapa prózáját, aki Auschwitz után úgy írt Auschwitzról, mintha Auschwitz sohasem történt volna meg.
Stephan Wakwitz "családregény" műfaji elnevezéssel illeti könyvét. A fogalmat Freudnál találta, igaz, ott a fogalom a pubertáskori neurotikus viselkedéssel összefüggésben bukkan föl. Freud szerint "A tudatos emlékezésben ritkán, de a pszichoanalízisben bizonyíthatóan ott van a szülőktől való elidegenedés következő foka, amelyet 'a neurotikusok családregényének' nevezhetünk. Ugyanis a neurózis, valamint minden különleges adottság lényegéhez hozzátartozik az a különleges fantáziatevékenység, amely először a gyermeki játékban nyilatkozik meg, és amely a prepubertástól kezdődően magáévá teszi a családi viszonyok témáját. Jellemző példa erre a tevékenységre az álmodozás." Freud azokra a kamaszokra gondolt, akik földesurakat és hercegnőket álmodnak maguknak a szüleik helyére, hogy ezzel is fokozzák saját jelentőségüket. Freud nem sejthette, hogy lesznek családregények, amelyek nácikról és áldozataikról fognak szólni. Ezek a fantáziák is azt a célt szolgálják, hogy gazdagítsák az Ént: az unalmas jelenbe a család által közvetített, lényegesen izgalmasabb múltat vetítik.

Nádori Lídia fordítása
A berlini Literarisches Colloquiumban, 2004. március 22-én tartott előadás szerkesztett változata
Jörg Magenau 1961-ben született Ludwigsburgban, irodalomkritikus, publicista, Berlinben él. Legutóbbi kötete egy Christa Wolfról szóló monográfia.