Március 19-én, szerdán este sor került a litera és a Nyitott Műhely közös sorozatának, az Előhívásnak első beszélgetésére. A sorozat célja, hogy a múltat előhívva újragondoljon, ha tetszik leporoljon évtizedekkel ezelőtt megjelent, ám máig jelentős regényeket. Minden hónapban egy-egy év nagysikerű könyvét választották ki a szervezők; az első alkalommal  az 1968-ban megjelent Mészöly Miklós regény, a Saulus került sorra. A választás sikere valamelyest előre borítékolható volt, hiszen a Saulus bár egyike annak a számos fontos magyar regénynek, amelyhez gyakorlatilag szinte lehetetlen hozzájutni, mégis 2008-ban is legalább annyi szó esik róla, mint harminc évvel ezelőtt. Kevés regény mondhatja el magáról, hogy egyrészt a szakma örök kedvence, ott van minden egyetemi olvasólistán, minden évben több tucat szakdolgozat születik belőle, másrészt már-már misztikus csodálat veszi körül a mindenkori olvasók körében is. A regény megállíthatatlan sikerének titkára próbáltak választ találni a meghívott vendégek, szakértők, Márton László, Szilasi László Vári György és Szolláth Dávid Németh Gábor moderálásával. A Saulus titkát talán nem is sikerült megfejteni, de érdekes és színes vitát hallhattunk a regényről, és ha még ne adj isten jegyzeteltünk is (mint én), az elhangzottak akár tökéletes egyetemi jegyzetként is hasznosíthatók a jövőben.

 

 

(fotók: Valuska Gábor) 

 

Még bele sem kezdtünk az olvasásba, máris kardinális problémába ütközünk, hiszen maga a cím kiejtése is kérdéseket vet fel. A olvasóközönségben a magyar s-es Saulus alak rögzült, ám többen a latinos sz-es változatot használják. És nem elég, hogy a név is problémás, a cím körül is több tisztázatlan kérdés lebeg. Több feltevés van arra, hogy ki és miért adta a Saulust végül a regény címéül, az egyik szerint Kardos György, mások szerint Székely Magda volt a címadó. Mindenesetre, mint azt a közönség közt helyet foglaló V. Bálint Éva elmesélte, nem is az eredeti kéziratban szereplő Saul cím volt az első változat, hanem a Paulus volt az eredeti cím: a hatvanas évek elején Mészöly írt neki egy levelet, amelyben így ír a regényről: "Most végeztem a Paulussal. Iszonyú könyv, mit hoz ki az emberből." Márton László szerint a többfajta névváltozat sugall egyfajta olvasói stratégiát, hiszen a többféle hangalak magában hordozza a tényt, hogy a főszereplő nemcsak zsidó, hanem római polgár is, aki lojális alattvaló a regény szinte egészében. Mártonnak a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy tizenévesen először olvasva nem tűnt fel neki, hogy a Saul-történet kvázi legfontosabb momentuma, a pálfordulás nincsen benne a regényben. Csak később döbbent rá, hogy más irányból kell olvasni a regényt. Ebből a szempontból, ha a címváltoztatás Kardostól indult, akkor ebben az esetben azon kevés Kardos-döntés egyike, amely szerencsésnek bizonyult, és amellyel láthatóan Mészöly is egyetértett, hiszen sosem kifogásolta később a Saulus címet.  Szilasi László szerint A 'Saulusz' hangalak lenne a javasolt legjobb kiejtés, mert bár ellenkezik mindenfajta kiejtési szabállyal, mégis egyesíti magában a különböző változatokat és az azokhoz kapcsolódó kulturális kontextusokat.

 

 

Más vélekedések szerint csakis Mészölytől származhatott a címváltoztatás, hiszen végül az elkészült kézirat több mint felét kidobta, nem tárgyalta a Paulussá válást. Annak ellenére, hogy ez hiányzik a regényből, Márton László szerint mégiscsak a Paulussá válás lelassított változatát olvashatjuk, amelynek során olyan univerzális témákat feszeget Mészöly, mint hogy hogyan válik hőssé egy kisember, és hogyan veszi észre egy idegen hatalom által megszállt ország lojális polgára, hogy cinkosságot vállalt a bűnösökkel. A regény nagy szerencséje, hogy létrejöttének idején a politikailag lazuló korszak lehetővé tette, hogy fel lehessen tenni ezeket a kérdéseket.

 

Németh Gábor szerint felvetődik a kérdés, hogy ha egy regény állandó hermeneutikai kihívások elé állítja az olvasót és annyira enigmatikus, hogy mindennek jelentést akarunk tulajdonítani benne, nem veszünk-e el a szövegben? Ebből pedig az a felvetés is kövekezik, hogy van-e egyáltalán barbár olvasata ennek a regénynek, lehet összes kultúrtörténeti utalásaitól megfosztva, azokat figyelmen kívül hagyva csupán önmagában olvasni ezt a regényt? Márton László nem igazán tudta elképelni, esetleg akkor, ha a könyvet egy világtól elzárt buddhista szerzetesnek adjuk japán fordításban. Abban az esetben érdekes lehet a befogadói élmény, de az is lehet, hogy az egészet egy furcsa izraeli-palesztin konfliktusparabolaként olvasná az illető.

 

Szolláth Dávid Németh Gábor kérdésére reagálva fontosnak tartotta kijelenteni, hogy immáron negyven évvel a megjelenés után könnyebb helyzetben van az olvasó, hiszen rendelkezésre áll négy-öt olyan értelmezése a regénynek, amely máig érvényes lehet, vagy legalábbis útmutatóként szolgálhat. Ilyen természetesen a mára kissé elavult kommunista értelmezés, létezik egy példázatos-vallásos olvasat, egy egzisztencialista vonal, és egy úgyszólván barbár, tisztán poétikai, irodalomelméleti megközelítés is, amely Thomka Beáta nevéhez fűződik elsősorban. Nem sok regény mondhatja el magáról, hogy annak ellenére, hogy erős politikai közegben jött létre, mégis ennyi iskola tudja sajátjaként értelmezni. Szolláth mégis a legfontosabb momentumnak azt tartja, hogy Mészöly volt olyan bátor, hogy egy üdvtörténetből csinált pesszimista történetet. Az est folyamán többször elhangzott, hogy a Saulus egzisztencialista regény, amely azt a konfliktusokkal teli helyzetet térképezi fel, hogy nem létezik semmilyen törvény. A főhősnek ezzel kell újra és újra szembesülnie. Vári György hívta fel a figyelmet a regény azon jelenetére, amelyben Saulus a Rabbival vitatkozik és fura módon maga a törvény képviselője, a Rabbi kezdi el győzködni Saulust arról, hogy a törvénynek nem kell engedelmeskedni. Vári György szerencsés szótévesztésére, amikor véletlenül azt mondta, hogy a Rabbi Mészöllyel vitatkozik, Márton László azonnal lecsapott, mert szerinte pontosan ez az a pontja a szövegnek, amikor valóban a szerző vitatkozik a hősével és érdekes módon a hős okosabb is a szerzőnél, fölé is tud kerekedni bölcsességben.

 

 

 

A hatvanas évek kedvelt értelmezése volt a parabolikus elemzés, amelyet erre a regényre is rá akartak húzni, ám Szolláth rámutatott, hogy valójában nem mást látunk a Saulusban, mint a parabolikusság folyamatos szétmállasztását. Miként Saulus keresése eredménytelen, úgy a parabolikus értelemtulajdonítás kora is lejárt. A regény amiatt is zseniális, mert úgy mond el egy példázatot, hogy közben felszámolja azt. A regény egzisztencializmusából következik, hogy akár be is állíthatnánk a többé-kevésbe létező magyar egzisztencialista szépirodalom nagyjainak sorába, Vörösmarty, Arany, és Mikszáth művei mellé. Ám, mint Szolláth azt egy Mészöly-idézettel frappánsan illusztrálta is, a nagy elődök műveinek végével mindig az a baj, hogy "mindig terhes lett az Éva", a befejezés mindig pozitív irányba mutat, a katartikus boldog lezárással mégis klasszikus irányt vesznek ezek a művek; ezzel szemben Mészöly regényében a legdöbbenetesebb és legbátrabb választás az, hogy ő ennek megállj-t parancsolt, merte vállalni a pesszimista befejezést. Szilasi László szerint, ha egyáltalán ízléses előzetes írói szándékról beszélni, akkor az semmiképpen sem igaz, hogy Mészöly célja a parabolával való szakítás demonstrálása volt a regényben, hanem talán az az elköteleztettsége feltételezhető, hogy egzisztencialista regényt akart írni. Ezért is nevezhető a Saulus az elmagányosodás regényének, amelynek végére az is elmosódik, hogy kivel legyen a főhős szolidáris és kivel nem; nem egyértelmű többé, hogy ki a barát és ki az ellenség.

 

 

Németh Gábor szerint mint minden jó regény, a Saulus nemcsak példaként állt az utána következő írónemzedékek előtt, hanem visszafele is értelmezi a hozzá kapcsolható nagy elődöket. Érdekes módon, bár lassan elcsépelt mondat, hogy Mészölyből bújt ki a magyar posztmodern, és azt hinnénk, számos dolgot felhasználtak, továbbvittek belőle, mégsem találhatjuk meg ilyen elemi erővel egyik utána következő szerző könyveiben sem a Mészölyre oly jellemző hiátusokkal való operálást, az apró dolgok óriásivá nagyítását ("hangyát simogatni"); felmerül Nádas Péter neve, az Egy családregény végében konkrét mondatokra is bukkanhatunk, amelyeken egyértelműen tetten érhető a Saulus hatása, Nádas későbbi könyveiben mégis szembement mesterével, elég csak Mészöly lecsupaszított, szikár nyelvére gondolni; a mészölyi mondatok ellenében megfogalmazottnak hathatnak Nádas halmozott, hömpölygő mondatai. Elhangzott Bodor Ádám és Hajnóczy neve is, és ott van Spiró: a Fogságtól nehezen lehetne elvitatható a Saulus konkrét hatása.

 

És mi a regény meglepetése 2008-ban? Nemcsak az, hogy máig eleven, hanem Szilasi László szerint az is, hogy még mindig brutálisan őszinte, szinte már arcátlanul provokatív a szöveg. Kétségtelen, hogy ez Mészöly legjobb regénye. Márton Lászlót is az az elképesztő szellemi szabadság, autonómia, és belső biztonság nyűgözte le, ami Szilasit. A regény legszebb íve szerinte az, ahogy az elbeszélővel együtt nyomon követhetjük, hogyan formálódik meg a tudás megszerzése. Kevés példa van arra az irodalomban, hogy egyszerre találja meg az író a feladatot és annak megoldását. Egyedülálló, ahogy az olvasó szinte látja a szerző örökös küzdelmét a tudásért.

 

Már több mint másfél órája folyt a beszélgetés, mégsem nézegetett senki titkon a kijárat felé, még legalább húsz percig válaszolgattak a vendégek a közönség kérdésére, Márton Lászlót nagy meglepetésére tetten is érték mint azon kevés szerzők egyikét, akinek saját művében megtalálhatók a Saulus hatásai, és bár már a hivatalos beszélgetésnek percek óta vége volt, többen maradtak nemcsak a filmvetítésre, hanem hogy tovább beszélgessenek a regényről, boncolgassák az elhangzottakat.

 

Az Előhívás következő beszélgetésére április 16-án délután hatkor kerül sor, amikor a következő, 1969-es évre ugorva Konrád György A látogató című regénye lesz a kiválasztott kötet. Érdemes maradni majd tovább is, mert a beszélgetés után Konrád György olvas fel.