A Könyvhétre megjelennek a Kosztolányi kritikai kiadássorozat legújabb kötetei, az Esti Kornél és a Spanyol műfordítások. Az Esti Kornél, mely a sorozat második szépprózai kötete, – a tavaly karácsonyra elkészült Édes Annához hasonlóan – editio maior kiadás.

„Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó, vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig s mint hajtóerőt öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől.” – Ezekkel a szavakkal teremtette meg Kosztolányi Esti alakját az Újságíró című elbeszélésben, a Nyugat 1925. november 1-jei számában. De keresztnevet csak 1929 februárjában kapott, az Esti Kornél naplójában. Az 1925-ös novella az 1933-ban megjelent – tizennyolc fejezetből álló – Esti Kornél című kötet Nyolcadik fejezete lett, míg az utóbbi szöveget Kosztolányi nem válogatta be egyik kötetébe sem. Az 1936-ban megjelent Tengerszemben – Esti Kornél kalandjai alcímmel – még tizenhét Esti-novella olvasható, maga Esti további huszonkét írásban – novellákban, tárcákban és versekben – tűnik fel, melyeket Kosztolányi nem vett fel kötetbe. Kritikai kiadásunk álláspontja szerint minden olyan eljárás, amely átcsoportosítással, sorrendcserével, hozzátoldással vagy akárcsak együtt-közléssel megbontja a szerzői kötetkompozíciót, befolyásolja a jelentést. A most elkészült Esti Kornél-kötet tehát az 1933-as mű kritikai szövegét közli, az eredeti szerzői koncepcióhoz hűen; ellátva tárgyi magyarázatokkal, keletkezés-, kiadás- és recepciótörténettel is.

Amikor 2005-ben – József Attila 100. születésnapjának évében – Horváth Iván akadémiai előadásában az Eszméletet elemezte, párhuzamul az Esti Kornélt választotta: „Az Eszméletben is, meg az Esti Kornélban is egy nagyon szoros ciklustípusnak, a »változatok egy témára« műfajának – a zenében roppant gyakran alkalmazott – szerkesztő elve ismerhető fel.” Azért hozom fel példának éppen ezt az értelmezést (amellyel a nyolc évtizedet átölelő recepciótörténeti szöveggyűjteményünk végződik), mert innen kiindulva elég érzékletesen lehet megmutatni, milyen sokfelé ágazik el egy filológiai kutatás – nem, ez eufemizmus –, őszintébb úgy fogalmazni, hogy muszáj résen lenni, mert minden mindennel összefügg. Horváth Iván lábjegyzetében József Attilától idéz: „Hát ez a formaművészet. Kosztolányi így írja a legszebb magyar prózát.” Az Esti Kornél kritikai kiadásakor az is feladatom volt, hogy összeállítsam a mű recepciótörténeti bibliográfiáját. Az első és legfontosabb lépés természetesen a kortársi kritikák, vélemények összegyűjtése. Mondanom sem kell, hogy a fenti szentenciát József Attila nem az Esti Kornélról mondta, hanem hírhedt Babits-kritikájában, három évvel korábban; Horváth Iván tanulmányát pedig nem találtam volna meg, ha csak a Kosztolányi-szakirodalomban kutakodom. Az Esti Kornél első kritikái közül azonban éppen Babits Mihálynak a Nyugatban két részben megjelent bírálatát emlegetik a legtöbbször. Érdekes összevetni Babits szövegét József Attiláéval, akinek Kosztolányit felmagasztaló sorai után ez olvasható Babits Az Istenek halnak, az Ember él című kötetéről: „De Babits Mihály ezekkel a versekkel formaművész legyen? Még a kellékei is rémségesek.” Babits a Nyugatban Kosztolányiról: „Néha majdnem mindegy, miről beszél; szívesen megbocsátjuk a pózait, észre sem vesszük koronkénti hígságát, s szinte örülünk, ha hosszadalmas”. Kosztolányi, különösen a „híg” szón, annyira megsértődött, hogy e miatt le akart mondani a Nyugat főmunkatársi címéről, és állítólag csak Gellért Oszkár kérésére állt el elhatározásától. Nem mondott le, de megírta az Esti Kornél énekét („Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság.”). Babits második kritikájának lábjegyzetében reflektált a versre is: „E cikk már kiszedve s nyomás előtt állott, mikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette multkori írásomat; de örülök hogy Ars Poéticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, s versével mindenben igazat ad kritikámnak. Kár, hogy ő nem olyan türelmes a magáétól eltérő Ars Poéticák iránt, mint én vagyok az övével: ő harcra száll a mélység és tartalom ellen. »Mit hoz neked a búvár« – kérdi, – »ha fölmerül a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból«. Kosztolányi téved. A búvár nem sarat szokott fölhozni kezében, – hanem gyöngyöt és elsüllyedt kincseket.” József Attila pedig – bár nem írt konkrétan az Esti Kornélról – véleményt mondott róla, amit Bóka Lászlót idézve megismerhetünk: „Babits ítéletét »értetlenségnek« nevezte és az Esti Kornél-t »nagyon fontos műnek« nevezte, nem is egyszer, azt mondta róla, hogy »funkciója van«.” Az Esti Kornél megjelenése idején a kritikákat inkább a Babitséhoz hasonló értetlenség jellemezte, mint József Attila érzékeny elfogadása. Akkor egyedülálló volt Németh Andor megsejtése, ami félévszázaddal később vált általános meggyőződéssé a magyar irodalomértelmezésben: az, hogy az Esti Kornél nemcsak Kosztolányi pályáján, de a magyar széppróza történetében is jelentős kísérlet egy új elbeszélésmód kialakítására. A legjelentősebb értelmezések – a kezdetektől napjainkig – megtalálhatók kötetünk befogadástörténetet számba vevő szöveggyűjteményében, Veres András útba igazító, a kontextust is bemutató kommentálásával.

A szöveg sajtó alá rendezője, Tóth-Czifra Júlia gyűjtötte össze a novellák valamennyi prózai Esti-szöveg összes megjelenését kiderítette.) Ezután késhegyre menő szövegleszármazási viták következtek a lektorával, Horváth Ivánnal; a tizennyolc fejezetnek ugyanis hatvan (folyóiratokban és újságokban megjelent) variánsát kellett figyelembe venni. A kéziratokra is szükség lett volna, de csak egyetlen novellának, a Csóknak (a Harmadik fejezetnek) egy korai autográfját őrzi az akadémiai kézirattár. A kéziratos szöveget Józan Ildikó gondozta, és Parádi Andrea lektorálta. Andreával nekiláttunk további kéziratok keresésének. Végigkutattuk a közgyűjteményeket és levéltárakat, a könyv- és folyóiratkiadók archívumait, találtunk is sok mindent, de semmi Esti Kornélt. A télen még Szabadkára is elmentünk, az ottani levéltárban meg is találtuk, hogy mi történt a Bácsmegyei Napló kiadójával és szerkesztőségével. 1941-ben hatósági biztost neveztek ki, és elvették a tulajdonostól a nyomdát és az épületet is, majd igen precízen összeírtak mindent ami értéknek tartottak, a nyomdagépektől a papírkészleten át az utolsó rozoga irodaszékig, de szerzői kézirat egy sem szerepelt a listákon. A helyiekkel folytatott magánbeszélgetéseken aztán kiderült, hogy is zajlott mindez a gyakorlatban. A biztos elsősorban mindenkinek felmondott, majd ami nem érdekelte, azt összepakoltatta és kirakta az udvarra, ott aztán sütötte a nap, fújta a szél, verte az eső a fölösleges papírokat, és aki arra járt az válogatott belőlük. Elő is kerül időről időre valami kézirat különböző árveréseken. Még egy nyomot megpróbáltunk követni, Stefan J. Klein hagyatékát megkeresni. Ő volt Kosztolányi német fordítója, kapcsolatuk több évtizedig tartott. Elsőül a Bolondok és a Beteg lelkek novelláiból összeállított elbeszéléskötet a Die magische Laterne jelent meg németül Heidelbergben, 1913-ban. A rossz orvost, a Nerót, a Pacsirtát, és az Édes Annát is ő fordította és a köteteken kívül mintegy ötven Kosztolányi-elbeszélést. Ismerünk egy levelet, melyben Kosztolányi Esti Kornél-novellákat küld Kleinnek fordításra. És egy Klein-levelet is, melyben azt írja Kosztolányi Dezsőnének (1950-ben!), hogy szeretne belefogni végre az Esti Kornél kötet német fordításába és néhány kézirat még nála van. Klein egy London melletti kisvárosban halt meg, a 60-as években, és mire megtaláltuk az angol levéltárban a nyomát a hagyatéki eljárásának, kitavaszodott… Kértük a másolatát, és várjuk azóta is; ha megkerül, a következő kiadásban biztos helye lesz…

Az Esti Kornél-kötetnek egyébként máig 35 kiadása jelent meg magyarul. Már Kosztolányi életében több novelláját lefordították franciára, németre és angolra, s mostanra 21 féle idegen nyelvű kiadást ismerünk, mely a teljes Esti Kornél-kötetet tartalmazza, s kettő olyat, (a román és az olasz fordítás), mely bár címében a teljes Esti Kornélt ígéri, egyes fejezeteket elhagy. Recepciótörténetünk pedig 360 tételt számlál és érdekességként egy válogatást is közlünk az Esti Kornél-történetek átdolgozásairól, újraírásairól, parafrázisairól is.

A tárgyi magyarázatok kidolgozásában a teljes csapat részt vett, de az Ötödik fejezetnél Bíró-Balogh Tamás szárnyakat kapott és szinte minden szereplőnek megtalálta a valós mintáját. Sárkány és Kaniczky figurájáról köztudott, hogy Somlyó Zoltán és Karinthy Frigyes alakmásai. Karinthy és Kosztolányi barátsága legendás volt. Kosztolányiné visszaemlékezése szerint „a teljesen tájékozatlanok olykor Kazinczy úrnak mondták Karinthyt, sőt Kaziczky úrnak, s némelykor tréfából az uram is így szólította őt”. Többek közt Móricz Zsigmond naplójából ismerjük a Somlyóhoz kötődő incidenst is: Kosztolányi „Somlyó Zoltánt Sárkány néven kitálalta. Mindenki ráismert a figurára, mert szó szerint írta meg. […] Somlyó nagyon le volt törve, hogy vele ezt szabad, s harmadnap meginterjúvoltatta magát az Esti Kurírral.” Az már kevésbé ismert, hogy Vándory V. Valér valószínűleg Tersánszky J. Jenő alteregója, Géza Géza pedig Balázs Béla lehet, Beleznay, a híres műgyűjtő mintája Rozsnyay Kálmán. Külön gyöngyszem, amit az utóbbiról megtudhatunk itt. Rozsnyay gyűjteménye valóban messze földön híres volt, a benne található kéziratokat és ereklyéket azonban sajátos módszerekkel szerezte. Például feleségül vette a nála közel fél évszázaddal öregebb Prielle Cornéliát, Petőfi egykori menyasszonyát, a rossznyelvek szerint csakis az örökségért. Saját visszaemlékezései szerint Oscar Wilde legbelsőbb baráti köréhez tartozott, és „nagyon intim kapcsolat” volt közöttük. Megfordult Auguste Rodin párizsi műhelyében is, sőt modellt is állt neki: az egyik szobor keze eszerint az ő kezéről lett mintázva. Több kortársi visszaemlékezésből tudjuk, hogy Rozsnyay évtizedekig mutogatta gyűjteményében a Rodin-szobor kézfejét, melyet – de ezt már Rodin önéletrajzából ismerhetjük – a mester távollétében egyszerűen letört a szoborról.

Kosztolányi Dezső Összes Művei - Esti Kornél, Kalligram, 2011
Sorozatszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András
A kötetet szerkesztette: Tóth-Czifra Júlia es Veres András
További információk a kötetről a Kalligram oldalán.

Sárközi Éva