Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre  felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadság hasábjain Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekintette és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez. Utolsó alkalommal Krusovszky Dénes és Tatár Sándor kisesszéjét olvashatják.

Krusovszky Dénes: Ha valaki elájult

Az első kérdésben idézett Radnóti-mondatokkal messzemenően egyetértek, viszont cikkének címe kifejezetten zavart. Kertész nyilatkozatát irodalmi szövegként olvastam, metaforikusan, vagy ha tetszik (talán ez a legjobb jelző) gyanakvóan. Az pedig egyáltalán nem érdekelt, hogy sértettségből, depresszióból vagy épp hazaszeretetből táplálkoznak-e ezek a kijelentések, mint ahogy az sem izgat különösebben, hogy egy szerelmes vers szerzője valóban szerelmes volt-e a vers írásának idején, ha én a verse olvasásától valamivel okosabb lettem, vagy boldogabb, vagy boldogtalanabb - mindenesetre valamiképpen több. Márpedig Kertész egyik-másik megjegyzésétől valamivel több lettem, annak ellenére, hogy mint oly sok előttem szóló rámutatott már, se nem előzmény nélküli, se nem tabudöntögető ez az interjú. Ahhoz se a mélysége, se a sűrűsége (amilye különben kétségtelenül van) nem elegendő. Én a kérdéseket is gyermetegnek találtam, ahogy azt is, hogy Kertész markáns válaszai lufikként szálltak el - biztosan nem volt elég hely a vissza- és belekérdezésre. Meg hát a születésnap mint apropó sem segít az ilyesmin.

Kertész alapvető kijelentései már azért sem leptek meg, mert tulajdonképpen, hogy úgy mondjam, szinte mindet megírta már pontosabban is. Ráadásul ebben a szövegben van néhány nagyon vitatható kijelentése is. Vagy legalábbis olyanok, amikkel én tulajdonképpen nem értek egyet, így, kimondva-leírva mégis érdekelnek valamelyest. Az egész megnyilatkozásban a gesztust tudtam tehát a leginkább értékelni, s ami ezzel szorosan összefügg - és erről eddig kevesen beszéltek - (sötét) humorát és öniróniáját.

Vagy nem humoros és önironikus ábrázolása-e a belső, szellemi emigrációba kényszerített írónak az a figura, aki ahelyett, hogy operába menne (s ezzel megalázná magát), a fürdőkádban tekergeti valami régi, rossz rádió gombjait (s ezzel megalázza magát)? Hogy ment-e vagy sem, nem érdekes. Vagy az a másik író - micsoda regényalakok! -, akinek könyvei jelentek meg a szocializmus alatt, és akinek az a fájdalmasan kevés író-partnere, akikkel kommunikálni tudott, és akik kíváncsiak voltak rá, szintén könyveket adtak ki állami (más nem is volt) kiadóknál, szóval mikor ő hirtelen azt mondja, hogy semmit sem olvasott az akkor megjelenő munkák közül. Hogy olvasott-e vagy sem, szintén nem érdekes. De abban a kijelentésében, miszerint ő és Nádas „csinálták meg” a modern magyar irodalmat (na jó, prózát), szintén valami mélységesen fájdalmas, és többek között ezért is méltányolható, érett, fatalista humort véltem felfedezni. És mint minden jó vicc, ez is véresen komoly.

Azt hiszem, teljesen megértem, hogy miért mondta ezeket Kertész. Hogy mi az, amiben nem akar részt venni, és mégis, éppen a nem-részvétel szándékának kinyilatkoztatása által lesz a részese. Mi ez, ha nem önirónia, radikális, végiggondolt koncepció? A hagyománytagadás hagyományának kanonikus szerzőit juttathatja az eszünkbe, azokat, akiknek hosszú névsorából Radnóti Sándor is idézett. Persze, a hozzájuk való termékeny kapcsolódáshoz nem lehetne elég egy ilyen rövid interjú, de Kertész nem is ezzel csatlakozik, hanem életművével, ez a gesztus itt csak ráerősít. De ha azt nézem, hogy milyen eredménnyel, akkor azt is belátom, hogy nem feleslegesen. Ezt az interjút ma Magyarországon bizonyára többen olvasták, mint bármely másik Kertész-szöveget. És - így vagy úgy - többen reagáltak rá, mint ha, teszem azt, egy új regényt adott volna ki (különben meg is jelent a hetekben egy új Kertész-kötet, ki beszélt róla?).

Ezek után őszintén (és naivan) remélem, hogy ez az interjú, a maga brutális sutaságaival képes lesz befolyásolni nem csak Kertész Imre műveinek, de általában az irodalomnak a magyarországi olvasatát. Illetve az irodalom által önmagunk olvasatát. Kiét így, kiét úgy.  

Azt hiszem, ha ma bárki ennél finomabban, cizelláltabban jelentette volna be, hogy nem tartja magát egy nemzeti alapú, hagyománytiszteletre épülő kultúra részének, az senkit sem érdekelt volna. Jobban mondva abból nem kerekedhetett volna társadalmi ügy. Vagy ha ez a valaki nem éppen Kertész lett volna, egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk, akkor sem. De ő nyilatkozta ezeket, és nem finomkodott - szerencsénkre. Mert azt mindenki tudja, maga Kertész a leginkább, hogy a magyar kultúra része - bármi is legyen az. És erre semmivel sem hívhatta volna fel jobban és sokrétűbben a figyelmet, mint éppen ennek tagadásával. A tagadáson s annak lehetetlenségén (na meg az erre adott válaszokon) keresztül pedig éppen az mutatkozik meg, hogy mennyire nehezen tisztázható általában, s hogy ma Magyarországon mennyire homályos és végiggondolatlan kérdés a kulturális, nemzeti identitás problémája.

Egyetlen fogalom azonban rettenetesen zavart (itt is). A balkanizálódás. Hogy mennyi gőg, mennyi lenézés van ebben a kifejezésben, és, hogy éppen Kertész mondja ezt. Mert Budapest, vagy Magyarország nem balkanizálódik, mint ahogy általában véve semmi sem (például különösen nem a Balkán). Azt gondolom nagyon veszélyes - és valamiképpen nagyon magyar (magyarizálódott) - gesztus valami külső rosszra (ha csak fogalmilag is) ráhúzni sajátos, belső - még ha természetesen nem is párhuzamok nélküli - problémáinkat.

Budapest bizonyos szempontból valóban rosszabb hely, mint volt mondjuk tíz éve, vagy mondok inkább kilencet, mert kilenc éve élek itt. Más szempontból meg jobb. Az igazi problémát én tulajdonképpen abban látom, hogy ahhoz képest, amilyen lehetne, vagy lehetett volna, sokkal-sokkal rosszabb. Vagyis éppen olyan, mint mindig is volt, amióta csak létezik: nincsen kihasználva. Márpedig Magyarország az tulajdonképpen Budapest. Mondjuk metonimikusan. Mondom vidéken felnőtt emberként. És a baj az, hogy most nem tehetünk úgy, mintha ebben „akadályoztatva” lennénk, mármint a kihasználásban, mert nem vagyunk. Csak már megszoktuk (hogy ezt higgyük), hát továbbra is úgy teszünk. Kertész nyilatkozata számomra elsősorban erre hívta fel a figyelmet, és sokkal kevésbé arra, hogy viszont Berlin milyen jó hely (pedig tényleg az).

Mindennek a kibeszélésére valóban lehetne (lehetett volna) kifinomultabb megoldásokat is találni, de hiába vannak ma már hipermodern orvosi eszközeink, azért, ha valaki elájult, azt általában mégis inkább felpofozzuk. 

Tatár Sándor szintén egyben válaszolt a kérdésekre

Szomorú történet ez − legyünk realisták: epizód −, hiszen mi, akik (különböző mértékben és módon kritikus) hívei vagyunk Kertész Imre írásművészetének, semmi érdemit nem tehetünk, legföljebb kommentálgathatjuk a föltehetőleg (ez persze korántsem kötelező) fejcsóválva olvasottakat. Merthogy amit amúgy tehetnénk, azt nem érdemes illetve fölösleges volna tennünk (ti. Kertész Imrét „megvédeni” a jobb-szélsőjobb oldal színvonaltalan, olykor nem-is-leplezetten irigy, minden gumicsonton kapva kapó úgynevezett „támadásaival” szemben), amit viszont szívesen tennénk (az interjút átható saját színvonaltalanságától védeni meg jelentős − engedélye nélkül összeparentálom a jelzőket − európai-magyar írónkat [mondom Bán Zoltán Andrással egyetértve]), azt legföljebb közeli barátai tehetik meg, akiknek valóban meghallja és megfontolja a szavát. Ha bedőlnénk a szavait fűtő, jól-rosszul szublimált indulatnak, mint Radnóti Sándor mondja, sértettségnek, féltenünk kéne őt, hogy a „teljességgel balkanizálódott Budapesten” nincsenek is ilyenek (mármint akik vállalják vele szemben a nívótlanság alkalomhoz kötődő ítéletét, s akikre „elvben” hallgat is), tehát segítség egyedül az idealizált Berlinből érkezhet számára. Ezzel szemben én hajlamos vagyok azt gondolni, a helyzet, mármint ez a helyzet − Esterházy híres mottóját mintegy kiforgatva − inkább komoly, mint reménytelen.

Továbbá: Kertész logikája/következetessége Cyrano d. B. logikája/következetessége: mástól nem tűri el a kirekesztést (emlékszünk a Csoóri/Nappali hold-ügyre), ő azonban a maga nevében (legalábbis az ominózus interjúban) kikéri magának a magyarsághoz-soroltatást. Erről különbözőképpen lehet vélekedni, ám az nehezen vitatható, hogy szíve joga. Ítéletei kemények; én azt mondom, bárcsak lennének (igaztalan-naiv voltukban is) sokkolóak; ugyanakkor nagyvonalú általánosításai nem érik meg a cáfolatot; igen erős a gyanúm, hogy azokat íróasztala mellett, azaz esszében vagy netán publicisztikában maga sem vállalná. A ceterum censeót már többen elírták előlem: Olvassuk Kertész Imrét, olvassuk őt újra, s ne az esendő interjúalany önmagához méltatlan teljesítményén rágódjunk.

A szerkesztőség zárszava

A Kertész Imre nyolcvanadik születésnapjára megjelentetett Die Welt interjú után a Litera azért intézett körkérdést a magyar szellemi élethez, hogy a józan és értelmes, ugyanakkor a markáns különvéleményt is bátran képviselő szó eszközével bizonyítsa: a legérzékenyebb kérdésekben is lehet kulturált és dialogikus vitát folytatni. A beszédes hallgatás és az agresszív támadás mellett és helyett igenis van igény és lehetőség a párbeszédre. A körkérdésünkre érkező huszonhat válasz azt mutatta, hogy Kertész nyilatkozatát lehet retorikai, esztétikai, társadalomtörténeti, és természetesen politikai szempontok szerint is elemezni. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy nem huszonhat, hanem több mint negyven embert kérdeztünk meg.  Köszönjük a hozzászólásokat, és sajnáljuk a hallgatásokat. Az azonnali reagálások ideje lejárt, a további kérdésfeltevések, válaszadások és értelmezések immáron egy másik közegben folytatódhatnak.

(Szegő János)