hirdetés

Mircea Cărtărescu: A Silistra-korszak

2012. február 11.

"Ha unatkoztam, nem törődtem a színekkel. Mindenestül összegyúrtam a fát a levelekkel, a gyümölcsökkel együtt, hozzátapasztottam a házhoz és az emberkékhez, míg az egész gyurma foltos, zsíros masszává nem változott, még feltűnt benne egy-egy eltorzult arc, ablakon szétfolyó alma, sárga kilincs." - a Jelenkor februári számát Mircea Cărtărescu regényrészletével és Schein Gábor versével ajánljuk.

hirdetés

Mircea Cărtărescu: A Silistra-korszak (részlet)


Úgyhogy a város és a körülötte lévő világ újra összegyűlt az ablak előtti íróasztal és a radiátor között a pizsamámba törült bélyeggyűjtő nagyító forró fókuszában, ahogy a jobb szemem elé tartottam. A szobában az asztalon és az ablakpárkányon illatoztak anyám virágai és szobanövényei, olyan volt tőlük a szoba, mint valami akvárium. Sokszor, amíg ebben a dzsungelben tébláboltam, leszakítottam egy friss begóniát, koszos körmömet belenyomtam a zsenge ciklámenszínű kehelybe, felnyitottam, mint egy apró gyümölcsöt, és ujjaim között nedvesen illatozó nyers húsában gyengéden eldörzsöltem a finoman pépes magházat. Vagy összehajtottam az aloé nagy, kövér levelét, nyersen reccsent, és a kezemben maradt gyíkszerű ága, recés volt, gennyedző sebét a nyelvemmel megérintettem, hogy érezzem keserű epe ízét. Bedugtam fejemet a muskátli egzotikus virágai és pihés levelei közé, lebegő hajjal úsztam a fuksziák között, aztán az ablaknál megint dermedten figyeltem, mint azóta annyiszor, újra meg újra, álmomban és emlékeimben, a dombokon és a lankákon elterülő Bukarest panorámáját és fölötte a holland festményekhez illő égboltot. Érdekes, hogy azoknak a perceknek a valósága, amikor a magányos, lefeküdni küldött kisfiú (miközben a nappaliból beszűrődő televízió hangja és apám elfojtott nevetése jelezte, hogy "A képernyő híres komikusai" című adás van műsoron) kísértetként bolyongott a szobában, a növények zöldjétől és a délután szomorúságától csüggedten az ablakhoz ment, és az üveghez nyomta homlokát, tehát épp abban a múlt és jövő nélküli pillanatban látott valóság: a kígyózó Ştefan cel Mare út, a megfeszített Krisztusok a villamosvezetéket tartó fémoszlopokon, Kutyus bácsi fekete, sáros udvara, a kenyérbolt, a szemközti udvaron cseresznyeszilvát lopkodó Paul és Vova, egy minden porcikájában zötyögő, körös-körül nagy port felkavaró villamos - ez a szilárd, rideg, durva, nagyon tisztán látott-hallott valóság idővel elmosódik, már-már felidézhetetlenné válik, és lassan-lassan az álmok, a lefényképezhetetlen, azonosíthatatlan és hűtlen emlékek, amelyeket kellemes érzések hatására utólag kiszínezünk, főleg amikor felidézzük vagy rekonstruáljuk őket, a szélben és boldogtalanságban, egymásra rakódnak, megmártóznak a valóságban, megfertőződnek tőle, tükröződnek benne, és a valóságot tükrözik, amíg egy különös lelkiállapot, a sóvárgás, amely nem tesz különbséget álom és valóság között, el nem hatalmasodik életünk minden kedves és varázslatos képén. Amikor anyám gyurmát vásárolt, nagyon ritkán, mert később eltaposva, rátapadt hajszálakkal neki kellett az egész lakásban felszedegetnie, kivettem a celofánból a hat darab lenmag szagú rudat, szétválasztottam őket, és boldogan nézegettem: a sima, puha, mégis szilárd, barna, lila, fehér, piros, zöld és sárga hengerek mintha megelevenedtek volna, egy ideig úgy játszottam velük, anélkül, hogy átgyúrtam volna őket, csak az ujjlenyomatom maradt rajta olajos bőrükön. A lila gazfickó volt, a barnával és a fehérrel szövetkezve el akarta rabolni a piros hercegnőt. A sárga volt az én hősöm. Kicsit megsodortam a tenyeremben, hogy magasabb legyen, aztán berontottam vele a felsorakozó gonoszok közé, lelöktem őket, és megdöntöttem hatalmukat. Kiszabadítottam a hercegnőt, elismerése jeléül begörbítettem, és mint egy gyűrűt, a sárga hős köré tekertem. És csak azután láttam hozzá, hogy barna, zöld koronás, piros gyümölcsű fákat, lila szemű, piros hernyószájú embereket, barna ajtós-ablakos, sárga házakat formázzak belőlük… Az emberkék lába közé perverz módon kis fehér kukacot tettem, és figyeltem az ajtót, nehogy valaki bejöjjön, és rajtakapjon. A legkisebb zajra felkaptam és összegyúrtam őket, az ujjam között kibuggyantak összepréselt zsigereik. Ha unatkoztam, nem törődtem a színekkel. Mindenestül összegyúrtam a fát a levelekkel, a gyümölcsökkel együtt, hozzátapasztottam a házhoz és az emberkékhez, míg az egész gyurma foltos, zsíros masszává nem változott, még feltűnt benne egy-egy eltorzult arc, ablakon szétfolyó alma, sárga kilincs. Később, újabb formák és gyúrások után a valamikor oly tiszta, fényes henger alakú gyurmából szürke, ráncos massza lett, mint valami állat agya, és beledobtam egy régi kartondobozba. Tele szöszmösszel és morzsával, a Hófehérke játékról lemállott papírdarabkákkal - egy sapka széle alatt a törpe arca, cipőrészlet egy gomba mellett, felhő a kék égen -, a húsvéti nagytakarításkor találta meg anyám, a szemétlapátra tette, és kidobta a kukába.

(…)

Milyen hatalmasoknak kellett lenniük azoknak a nappaloknak! Micsoda tornyok, micsoda harangláb, nálamnál négyszer magasabb emberek, ha felnéztem rájuk, teljesen hátra kellett hajtanom a fejem! És milyen tisztán kellett látnom a szememmel, amelynek retinája még olyan üde volt, mint az alig kibomlott levél átlátszó hártyája, mint a harmatcsepp. És micsoda érthetetlen és tiszta hangok, mint a bálnák éneke, hatoltak a hallócsatornámba. Ha ölbe vettek, ami gyakran megesett (még most is itt kavarog a fejemben: a hatalmas város egyik ismeretlen utcáján az apokaliptikusan szakadó hó alatt anyám ölében vagyok, szalad velem, a hó fénye bántja a szememet, anyám sír; kórházba megyünk), a repülés vagy a lebegés érzetét keltette bennem, ami későbbi álmaimban is sokszor előfordult. Bukarest fölött lebegek az alkonyatban. Kikerülöm a kupolákat, nagyon közelről nézem az oromzatokon elhelyezett allegorikus szobrokat. Minden dísz, minden bordázat, a tetőszerkezetek minden hajlata, a városközpont régi épületeinek időtől porladozó homlokzata még a helyén van, elrepülök mellettük lassan, és úgy látom őket, ahogy soha senki sem látta. A narancssárga alkonyi fényben a Egyetem épületéhez közeledem, a tető alatti kerek ablakok, mint a fáklyák, vörösen lobognak. Elhaladok mellettük, látom mögöttük az üres, szomorú tantermeket (egyedül egy lány ül a padban a késői órán; kristályüveg fülbevalójának fénye játszadozik a falon), elolvasom a régi épület minden kerek ablaka fölött a feliratot: QUILIBREX… Valójában tényleg valamennyien hatalmas istenek és óriások ölében repültünk, fölemeltek a mennyezetig, a levegőbe, egymásnak dobáltak, miközben gurgulázva, eltorzult arccal nevettünk, idegeink és izmaink emlékezetében valamennyien megőriztük kisgyermekkorunk lebegését. De én még a város pontos alakját is őrzöm az emlékezetemben, anélkül, hogy tudnám, miért és hogyan, mert amikor gyakran ismétlődő álmomban fölötte röpültem, sohasem csalódtam, minden részlete, a gipszszobrok peplumján az összes redő, az összes sarok összes stukkógyümölcse, a ház összes kidudorodó vakolatának vaskampója álmomban is ugyanott volt, ahol valóban van, a valóságnak ebben a nagy, mély és még érthetetlenebb látomásában. Egyszer azt hittem, hogy az egyik toronyház tetejére a képzeletem építette a körerkélyt és a ruhaszárító kötélen csüngő rongyot. Évekkel azután, hogy ott laktam, a rákvörös Uranus tömbháznak abban a tetőtéri kis házikójában.

Egyáltalán nem emlékszem azokra a fontos eseményekre, amelyeket anyám emleget, amikor kissé tartózkodóan felidézi a Silistra-korszakot. Egyszer beomlott a szoba mennyezete, összelapította a hátitáskámat, amivel pár perccel azelőtt játszottam. "Az udvaron voltam, ruhát teregettem, amikor észrevettem, hogy kijöttél az erkélyre, és az erkély korlátjába kapaszkodva kiabáltál, «Igen, mami, igen!» Csakhogy én nem hívtalak… És egyszercsak zsupsz! Leszakadt a mennyezet! Jól megjártuk akkor!" És aztán egy éjjel, amikor hárman aludtunk egy ágyban, leszakadt az ágy is, és mindhárman a földön ébredtünk. Most már tudom, miért szakadt le, mert anyám nevet és elpirul, valahányszor eszébe jut. Még emlékszem annak a telekspekulációs háznak a zsivajára és szertelen bőbeszédűségére, a környék proletárjainak határtalan jókedvére, a mosogatólé és a dióolaj szagára, Catana néni szitkozódásaira és Catana bácsi mártírarcára, ők voltak a háztulajdonosok. Coca néni, a prostituált málnaszínű tányérsapkájára. Az őrült emlékezet: sohasem látom anyám arcát, mintha anyám akkor nem lett volna több, mint a leandereket ringató és illatukkal az egész lakást betöltő fuvallat, viszont teljesen tisztán látom azt a málnaszínű nemezt, az összes pihéje minden szálát, mintha fényes gesztenyebarna fürtjei fölött Coca a szentek glóriáját viselné.

(Koszta Gabriella fordítása)

 

Schein Gábor: Karácsony másnapján, 2011
 

Kísértethazám, ha rólad gondolkodom, honnan vegyek

annyi szeretetet, hogy visszanyeljem a gyomorból felöklendett

irtózatot, a savas, keserű ízt? Sosem volt erkölcsöd, és míg

panaszaid kivetnek a világból, gyilkol a politikád. A szívben itt,

mint karácsonyi fényfüzér, mákonyos hazugságok ragyognak,

és ha besötétedik fölötted az ég, reggelre még többen lesznek

a megátalkodott hülyék, a sunyi törekvők, az atyáskodó gonoszok.



De látod, én most is ébren vagyok. Mögöttem rakva

a könyvespolc. Mit ér? Könyvekkel már nem tévesztelek össze.

Szemben az ablakon túl a háztetők távolabbra húzódnak,

nem látszik az utca. Gyűlöltem itt iskolába járni. Korán

megtanítottál igazságtalanságaidra, hogy alig lobban a láng,

rácsap a koppintó, hogy kevés levegőből kell majd élni, hogy

nem jut előre, aki érdemes, hogy behúzott nyakkal jár a remény.

 


A homlokzatokról itt minden lépést hüllőszemű istenek ügyelnek.

Néma helyekre tér vissza, aki hazavágyik. Hirtelen öreg lesz,

naphosszat ül az olvatag képernyő előtt, és elfelejt mindent.

Mire neveltél, kísértethazám? Városaidat szürke felhő üli,

a térképek szélén szenet vakarnak éhező gyerekeid a salak alól,

és te egy múlt századi rossz finálé kopott jelmezei közt válogatsz?

A színlapról kedvenced még mindig az öreg szeparépincér?

 

A hüllőszemek holnapra talán háborút ígérnek. Ha nincs remény,

nincs félelem, és mi egy  nyakcsigolya az éjszaka sötétjéhez képest?

A terror, igaz, nem segít a hiányon, amelyből annyi unalom és

kegyetlenség fakadt, de ha látod majd a menekülőket, megint

választasz nekik lámpavasat vagy hidat? A gipszből öntött istenek

soha sem gondoltak az örökkévalóságra. Elvégre a terror

parancsa ez: a gondolat legyen konkrét, mint egy kivert fog!

 



Most az álom idején, amikor az ösztönök megadják magukat az

esztétikának, azon sem csodálkoznék, ha a párkányomra tenné fejét

egy szomorú dromedár, és megkérdezné, igaz-e, amit róla meg a tű

fokáról beszélnek. De a most nem tart tovább hat másodpercnél. Az idő

akárhányszor átbújik saját hurkán, amíg történelmet mesél, és így nyers

emberi húst ehet. Ezért foglyodnak, aki nem akar ölni, és látja, miként

gyűlik fejedre a gyalázat, utolsó eszköze a hús önkéntes megsemmisítése.

 

És te kordonnal zárod körül, reflektorokkal, bömbölő zenével kínzod őt,

kísértethazám? Mért, hogy ép ésszel téged csak elárulni lehet? A jól fésült

kifutófiú vigyorogva száll ki a szolgálati Audiból, mert tudja, hogy akit

besúgással, följelentéssel programoztak, amikor mozdulnia kéne,

befogja a fülét, és inkább ül az olajos hagymaszagban, csak ne kelljen

ablakot nyitnia. Nehogy kiderüljön, hogy odakint tavasz van. Vagy tél,

amely nem látott még havat. Nehogy meg kelljen fognia valakinek a kezét.

 

A homlokzatokon még látszanak a régi lövésnyomok. Itt a háborúk csak

elkezdődnek, és bár a vonatok menetrend szerint közlekednek, soha sem

érnek véget. A peronon minden férfi tudja, ki az ellensége, és hogy

legszívesebben mit tenne vele. Aki az egyik városból el akar jutni a másikba,

az utolsó töltényig kitart az őrületben. Szégyenedet ismered-e, kísértethazám?

Tudod-e, mért marad minden az elrontott helyén? Most az éjszaka

csendes és tiszta, alszanak benne, akik délre összezavarják dobbanásait.  

 

 

Jelenkor, 2012. február

“Kísértethazám, ha rólad gondolkodom…” (Schein Gábor)

A lírarovat Schein Gábor, Lázáry René Sándor, Kerber Balázs, Mestyán Ádám és Nyizsnyánszki Anna Eszter verseit közli.

A prózarovatban részletek olvashatók Konrád György önéletrajzi regényéből és Mircea Cărtărescu regényéből (Silistra-korszak - Koszta Gabriella fordítása). A rovat közreadja Sándor Iván regényrészletét, valamint Osgyán Edina novelláját.

P. Müller Péter kritikát közöl Weöres Sándor A kétfejű fenevadjának új pécsi bemutatójáról. Marafkó László a negyven évvel ezelőtti Jelenkor műhelyvitáiba enged betekintést. Sz. Koncz István Makovitzky József patológussal beszélget.

Czesław Miłosz - a lapszám válogatást közöl a 2011 októberében Budapesten megrendezett nemzetközi Miłosz-konferencia előadásaiból. Lengyel kutatók: Andrzej Franaszek, Anna Nasiłowska, Jarosław Klejnocki, Piotr Śliwiński és Andrzej Stanisław Kowalczyk tanulmányait ismerheti meg az olvasó. Az összeállításhoz Takáts József Miłosz Családias Európa című könyvével foglalkozó írása társul.

A kritikarovatban László Emese Bodor Ádám Verhovina madarai című regényéről, Balázs Imre József Jász Attila új verseskötetéről ír. Gyürky Katalin Ljudmila Ulickaja Imágó című regényét méltatja. Medve A. Zoltán Olja Savičević Ivančević novelláskötetét recenzálja.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.