hirdetés

Miskin és az ufók

2013. július 26.

A két előadó felváltva beszél, először Takács László arról, hogy Kosztolányinál az írás talán nem is volt olyan szinten intuitív tevékenység, mint amilyennek szeretjük elképzelni, ezt illusztrálandó kéziratokat vetít a falra, amelyeken egyértelműen látszik az írás folyamatának összes kínja. - Imre Eszter a No Kredit Szabadegyetem Kosztolányi-kéziratokkal foglalkozó előadásán járt.

hirdetés

Csütörtökön háromnegyed ötkor már-már kétségbeesetten kerestük a Dessewffy u. 21.-et, vagyis leginkább a bejáratot, mert az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a szabadegyetemi előadásra nem azon a hatalmas kapun kell bemenni, amin a kilincs is mellmagasságban helyezkedik el (számomra legalábbis). Körbejártuk az épületet, átnéztünk a Hajós utcába is, de hiába, a plakáton és a tumblr-oldalon is Dessewffy u. 21. szerepelt, úgyhogy lennie kellett ott valahol még egy bejáratnak. Aztán eszembe jutott lenézni azon a pici lépcsőn, aminek a végében egy normál méretű ajtó volt, és második próbálkozásra már sikerült is bejutni rajta. Bent aztán volt minden, amire harminc fokban vágyhat egy bölcsész. Hideg pincehelyiség, fröccs, zene, és rég látott ismerősök. Ez volt a No Kredit Szabadegyetem negyedik napja, a társaság érezhetően túl volt már a bemelegítésen. Hangolódás, ki mivel foglalkozik nyáron, aztán lassan beterelődünk az előadóteremként funkcionáló kisebb szobába, ahol Józan Ildikó és Takács László készül Kosztolányi-kéziratokról beszélni.

Az elején tippelgetünk, vajon hány kódex található ma Magyarországon, aztán mennyi Bécsben, és mennyi a Vatikánban. Negyedóra múlva már a francia Becsületrendről van szó, kik és miért kapták, innen aztán már nem is olyan nehéz elképzelni, hogy miként lyukadhatunk ki Kosztolányi híres zöld tintájánál. A két előadó felváltva beszél, először Takács László arról, hogy Kosztolányinál az írás talán nem is volt olyan szinten intuitív tevékenység, mint amilyennek szeretjük elképzelni, ezt illusztrálandó kéziratokat vetít a falra, amelyeken egyértelműen látszik az írás folyamatának összes kínja. Részleteket olvasunk a Nero, a véres költőből, és ismét tippelhetünk. A „Hánykolódott párnáin. Egyik lidérces álomból a másikba zuhant. Aztán, hogy kinyitotta szemét a sivatag sötétében, fakó, nagyon régen hallott dolgok elevenedtek meg.” szövegrészben vajon melyik lehet az a két szó, amelynek hibás voltára csak a kézirat ismeretében lehet rájönni? A tippeldének természetesen itt sincs vége, nem sokkal ezután ugyanis Józan Ildikó hoz egy rajzot, amiről azt kell eldönteni, melyik XX. századi magyar költő rajzolhatta. A találgatás előtt viszont érdemes lenne eldönteni, hogy egyáltalán mit közvetít ez a rajz, amelyen egy nagyon furcsa arc látható, teljesen groteszk, két karikából álló szemmel és bárgyú vigyorral. Nekem mondjuk Miskin herceg jut róla eszembe, de belátom, hogy valószínűleg teljesen indokolatlanul. Végső soron azt sem sikerül eldönteni, hogy ez a megfoghatatlan arc egyáltalán pozitív vagy negatív érzéseket vált ki az emberből, szorongást vagy felszabadultságot. A lényeg úgyis az, hogy Babits rajzolta, és állítólag a kéziratai tele vannak ezzel a furcsa, számomra azért még most is némileg Miskinre emlékeztető ufóval.

Közben egyre több Kosztolányi-szöveget hallunk, az előadók nagyszerű humorérzékkel választják ki, melyek azok a részek, amelyeket ez alatt az egy-másfél óra alatt érdemes közelebbről is megnézni. Olvassuk Esti Kornél vonatbéli csókjelenetét, megnézzük a kéziratot is, és elkönyveljük, hogy Kosztolányi utánozhatatlan dramaturgiai érzékkel valószínűleg konkrétan a megjelenés előtt húzott ki közel egy egész bekezdést, ami arról szólt, hogy Esti már mindent tudott a testi szerelemről, amikor az a borzasztó lány megcsókolta a vonaton, és maga a csók volt az, ami újdonság volt számára. A rémes csók valóban súlyosabb úgy, hogy szegény, testében-lelkében ártatlan Estit támadja le vele a lány, nem pedig a kifejezetten gyakorlott szeretőt.

Ezzel a következtetéssel és a kéziratok fontosságának elkönyvelésével ér véget az est valamelyest hivatalos része, ezután kötetlen sörözés, fröccsözés, sőt pálinkázás következik. Aznap volt éppen a magyar szakosok diplomaosztója az ELTE-n, a friss diplomások tiszteletére arcpirítóan erős bodzapálinkát iszunk. És nekem az jár a fejemben, mennyire menő ez az egész, hogy van egy hely, ahol lényegében olyan a hangulat, mint otthon, mindenki ismer mindenkit, és még eredeti (!) recept alapján készült Cézár salátát is lehet enni előadások után.

Ha brutálisan őszinte akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy valamelyest megható ez a jelenség, mert mindaz, ami év közben az egyetemen kérdés, kétség, félelem, az itt átfordul az ellenkezőjébe, kezdem azt érezni, hogy mégis létezik valamiféle közösség, ahová tartozni lehet akkor is, ha az embernek olyan furcsa fétisei vannak is, mint az irodalom, meg a kéziratok. A város tekintete elől gondosan elrejtett kis pince tökéletes az ilyen találkozásokra, veszélye is csak annyi, hogy minél több időt tölt lent az ember, annál nehezebb majd feljönni, és annál abszurdabbnak tűnik majd minden, ami kint zajlik. A meleg, az indokolatlanul rohangáló emberek, a zaj. De mindenképp érdemes kipróbálni a dolgot, augusztus 15-ig naponta zajlanak az előadások, koncertek, mindenféle programok. Ismerős arcok felbukkanása és a fröccs garantált, az előadások izgalmasnak ígérkeznek.

A No Kredit Szabadegyetem programja.

Imre Eszter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.