Gion Nándor a közelmúlt prózairodalmának egyik kiemelkedő alakja, ezt különösebb szövegelemzés nélkül, pusztán a kánon sajátos természetére tekintettel ki lehet jelenteni. Gion Nándor méltatlanul mellőzött alkotó, akinek bérelt helye lenne az irodalmi hírességek csarnokában, ám a teoretikusok a megváltozott szövegkörnyezetben elfeledkeztek róla. Gion Nándor a későmodern próza mestere, szövegeiben kiteljesedik a világ megismerésének lehetőségeit a valóságanalóg ábrázolásban feloldó írásmód. Gion Nándor munkái túlmutatnak a világszerűségen, mimetikus struktúrák helyett mágikus, a mese folyamatát, a megalkotottságot és a befogadást tematizáló retorikát alkalmaz. Gion Nándor életrajza, az interjúrészletek és a visszaemlékezések határozzák meg a regények és elbeszélések világát, a szerző önismerete kiterjed a (magából létrehozott) szövegekre, magyarázatai ezért a befogadás folyamatára is jótékony hatással vannak. Gion Nándor prózapoétikai technikájának elemzése, a struktúrák vizsgálata alapozhatja meg a szerző megértésének bonyolult mechanizmusát, önéletrajz és megalkotott szövegvilág kereszteződései csupán a szövegiség felől olvashatók. Megannyi ellentmondás, amelyeket az érezhetően a szintézisre törekvő értelmezői attitűd valójában inkább ignorál, mintsem felold. Az arany középút a nyilvánvaló hangoltság következtében sehova sem vezet. A jól csengő frázisok helyett ugyan egyéni invenciók szolgálnak útjelző táblaként, ám az egyértelmű irányzék nem a cél pontos ismeretét, hanem a kereszteződések, egyirányú utcák, körforgalmak létezésének tagadását feltételezik.

Terjedelmi korlátokra tekintettel meglehetősen leegyszerűsítve: a kétségkívül visszafogott és alapos elemzések a szöveg megismerésének lehetőségét a problémákat megkerülő akarathoz kötik – minden írás kiismerhető, ha nagyon akarjuk. Ehhez azonban az akadályokat el kell távolítani az útból, vagy ha ez túl merész vállalkozás, egyszerűen ki kell kerülni mindent, ami a mű és értelmezője közé állva zavarja a kilátást. Elsősorban a valóság és fikció veszélyes szétválasztását, a világ megalkotásának textuális feltételeit és az önéletírást a retorika felől tematizáló elméleteket. De a lineáris szerkesztésmód és az elméletektől való következetes távolságtartás nem mentesíti a szöveget bizonyos implikációktól. Az egyértelművé tett álláspont még nem feltétlenül garantálja annak állandóságát, sőt, éppen ellenkezőleg, a biztonságos szemlélet túlzott hangsúlyozása talán pont az olvasói bizalmatlanságot igyekszik leplezni. Kétségtelen, hogy a tanulmányok széles közönséghez igazított nyelvezete alkalmatlan bizonyos gondolatok kifejtésére (és viszont), illetve, hogy a szerző elemzései elsősorban az olvasás, és nem a szakmai diskurzus felé nyitnak, ám mindez indifferenssé válik a szövegelemzések kontextusában. Amikor a hivatásos olvasó és a szöveg állnak egymással szemben, csupán a kivitelezés szempontjából érdekes a célközönség kiszolgálása, a tanulmány alapvető, strukturális szintjeit ez nem kell, hogy érintse.

Mivel a történetek valóságelvű ábrázolásához a kronologikus szerkesztésmód illik leginkább, Gion Nándor írói világát is ez alapján ismerhetjük meg Elek Tibor könyvében. A „viharos pályakezdéstől” az utolsó novellákig a monográfia egy rendezett és megalkotott életút prózai lenyomatát adja. Azt hiszem az életművek megítélése ebben a tekintetben ízlés kérdése, nem feltétlenül kell tehát mindennek a szövegről és/vagy a szövegben feloldódott életről szólnia, különösen akkor, ha népszerűsítő, ismeretterjesztő írással van dolgunk. Ám a szerző felelőssége a tudás közvetítésében – illetve annak módosításában, hiszen a szöveg hangsúlyozottan nem csak szakmai megfontolások alapján készült el – az olvasóközönség gyarapodásával párhuzamosan nő. Hiszen, ha az elemzések célba találnak, azaz ráveszik az olvasót, hogy adjon egy esélyt Gion prózájának, akkor a tanulmányok szemléletmódja már nem csak az előzetes ítéleteket, de a befogadás folyamatát is meghatározhatják. Jelentős mértékben befolyásolva az íróról kialakított (vagy kialakítandó) képet. Visszautalva ezen a ponton az előző bekezdés állítására – mely szerint a kutató csupán a nyelvhasználat és nem a gondolkodásmód terén igazodik a közönséghez – úgy vélem nem elhamarkodott az a kijelentés, hogy az ismeretterjesztő jelleg nem könnyíti meg jelentősen a szerző munkáját. Sőt, a (lazán értelmezett, de mégiscsak jelenlévő) elméleti háttér és a szépprózával való direkt kapcsolatra vágyó (vagy ilyennek elképzelt) közönség igényeinek összehangolása helyenként megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Gion Nándor prózavilágának komplexitása ugyanis sokszor összeférhetetlennek bizonyul a redukcióra éhes értelmező attitűddel.

A valóság elbeszéléséről folytatott, lezárhatatlannak tűnő viták következtében a szöveg és az azon kívül eső világ kölcsönhatásainak megítélése iskolánként, mozgalmanként, ideológiánként változhat, ám ez senkit sem jogosít fel arra, hogy az ellentmondásos környezet hatására egyoldalúan korlátozza a szövegek érvényességi körét. A szerző egyik pregnáns kijelentése, mely szerint „Gion Nándor egész életműve (...) sem több, más, mint irodalom”, azon szövegértelmezések irányába mutat, melyek alapját a művek megalkotottsága, poétikai és esztétikai értékelésük képezi. Az elemzések azonban mintha a legtöbb esetben ennek éppen az ellenkezőjét kívánnák bizonyítani: Gion prózáját a „valóság fölé” emelve, mintegy kiszakítva prózaírói hagyományból egy vadonatúj, egyszemélyes kánont teremteni az író műveinek. Kiragadott és dekontextualizálva talán erőtlen példa a Latroknak is játszott tetralógia harmadik és negyedik kötetéről (Ez a nap a miénk; Aranyat talált) írott rövid megjegyzés: mintha a szerző „mit sem tudna a valóságanalóg ábrázolás, a történelem és a történetek elbeszélhetősége iránti kételyekről, a linearitás és kauzalitás elvetéséről, a tér- és időélmény átalakításáról, az öntükröző és önértelmező elvekről (…) és még sok minden másról, ami a nyolcvanas-kilencvenes években a magyar prózában is elterjedté vált”. Mintha Gion prózája felülemelkedne minden (poszt)modern bohóságon és előzmények nélkül válna a magyar irodalom kiváló alkotásává. Az elkülönítés szándéka ezekben a kijelentésekben felülírja az integrációra, párbeszédre, végső soron a megértésre való hajlandóságot, és Gion helyenként varázslatos szövegeinek apoteózisává válik.  

Rendkívül alapos és összetett munka (lehetne) Elek Tibor kötete, (ha) valóban könnyed hangvételű, követhető és olvasmányos tanulmányok kerültek (volna) a kötetbe, amelyek amellett, hogy önálló írásként is megállják a helyüket, egységes és következetes monográfiává állnak össze. Ahogyan a bevezetésben megkíséreltem megfogalmazni kételyeimet az elbeszélésről szóló elbeszélés elbeszélhetőségét illetően, úgy a lezárásban is hangsúlyozni szeretném, hogy minden egyoldalú álláspontot, kirekesztő értelmezési sémát bíráló megjegyzés korlátozott érvényű, egy változóban lévő olvasásmód terméke. Nem tartalmaz értékítélet, nem kíván egyenrangúvá válni, pusztán egy nyitott(abb csak azért is) befogadói odafordulás néhány aspektusát próbálta meg felvillantani. Gion Nándor remek prózáját azonban véleményem szerint kizárásokon keresztül nem csak a professzionális olvasás számára lehet érdektelenné tenni. A döntések természetesen elkerülhetetlenek, minden megállapítás korlátozást rejt magában, ám ebből nem következtethetünk egy olyan központi olvasat létezésére, amelyet éppen a miénktől különböző vélemények elutasítása hoz létre. Elfogadás nélkül Gion mágikus szövegei elveszhetnek a magyarázatban.