Petőfi több nyegle mondatának összefüggése úgy veszett ki, hogy közben az ország észre se vette. Az ismert, hányaveti költői kérdés (“Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!”) az emblematikus nemzetföldrajz gründolásának korában a nemzet önképének arculcsapása volt, de erről majd máskor. A nemzeté, amely valójában a nemesség ideológiájának lassú kiterjesztését tűzte ki célul az ország lakóira, születésre való tekintet nélkül. Persze csak a férfiakról beszélünk. Nem a polgári mintával való azonosulás, hanem a nemesi nemzet jogainak aggódó, késlekedő, szűkkeblű, a végletekig halogató kiterjesztéséről folyt a vita. A Werbőczi-kódex jogi szövegei által rögzített nemzet ideológiája a honfoglalás és honfenntartás hősi, véráldozatokkal teli munkájára alapozódott. A honfoglalás első emblematikus földrajzi jele Verecke, erre Ady is rádolgozott kicsit, a Kárpátok hegygerincén való átkelés harcászati és logisztikai szempontból egyáltalán nem potomság. Gondoljunk csak a Feszty-körképre, pedig az történetileg tiszta Hollywood. Bizony nem semmi az, amikor egy egész nép, számtalan lábasjószág, szekér, kutya-macska, asszony-gyerek áthalad egy olyan szűk keresztmetszeten, ami egy hágó. Ennek érzékeltetéséhez elég csak a délutáni csúcsforgalomra gondolni, hogy mi van Pesten és Budán a hidak környékén, amikor a magyarok az egészen szűk családdal, cókmók és lábasjószág nélkül kívánnak átkelni a túlpartra…

 

Szóval Petőfi sokat idézett nyegle mondata a honfoglalás mítosza fölött tekint el, egyesek szerint hetykén, mások szerint cinikusan, amikor 1844. júliusában leírja a Kárpátokat fikázó felütését. A hódoltság ideje alatt elnéptelenedett Kis-Kúnságba, a Duna-Tisza közére telepített szlovák nyelvű, magyar tudatú közösség részeként Petőfi az anyaföld mítoszát (Matica) hangsúlyozza, és fittyet hány a Kárpátoknak. Itt születtem, ez a hazám, ahogy később Vámosi búgja Angyalföldről a proletariátus kispolgári himnuszában. És ezzel nyelvi forradalmat indít el a magyar irodalomban. Azóta eltelt százhatvannégy év alatt a Kárpátok kívül kerültek a közigazgatási határokon, a szlovák illetve román emblematikus földrajz részeivé is váltak. A magyar történeti tudat térszerkezetében azóta vannak zavarok.

 

A magyar nemzetkonstrukció alapító szövegei döntő módon irodalmi szövegek. Nem úgy, mint a franciák emberi jogokra tekintő hagyománya vagy az angolok konzervatív etikai megfontolásokat követő gondolkodása, nem beszélve az amerikaiak szabadságról szóló nyilatkozatainak jogi szövegekre alapozott nemzeteszméjéről. A modern magyar nemzet – jobb híján – irodalmi szövegek halálkomolyan vételéből formálódott ki. A 19. században létrejövő fiatal nemzeteknek -- és a nemzetté válás tekintetében a magyar is fiatalnak számított -- meg kellett indokolniuk létük alapját. Az ezt magyarázni kívánó romantikus mítoszok kényszerűen nyúltak az irodalom, a retorika és a fikcióalkotás eszközeihez. A szláv és germán dominanciájú földrajzi térség kellős közepén a nyelvében és kultúrájában idegen magyarságnak erős érvekkel kellett indokolnia jogalapját arra, hogy ázsiai eredete ellenére ugyan mit is keres itt. Választ kellett találni arra, hogy az általa birtokolt földhöz milyen jogon jutott, persze a nyers katonai erőn túl. Ez csak látszólag jogi kérdés, valójában a birtoklás jogalapjának megfogalmazása nyugtalanító módon a nép mint nemzet létalapjára kérdez rá, ha jobban meggondoljuk. A honfoglalás-mítoszt irodalmi eszközökkel kidolgozók ezen a válaszon munkálkodtak. Petőfi pedig az új generáció tagjaként fittyet hányt az egészre. Nem a szimbolikus hatalom nyelvét beszélte, amelyet Vörösmartyék és Széchenyiék. Üdítően nyegle mondatának bátorsága hiányzik manapság.