hirdetés

Modor Bálint: Lottó

Svábhegy 3.

2019. január 21.

– Jaj, Iván, kérem, kóstolja meg elébb, aztán ha sótlan, majd behozom – mondta nagyanyám és közben leöblítette mosogatóban az utolsó edényt, és fél szemével már a sót kereste. – Modor Bálint 2flekken.

hirdetés

– Hatos!..  Faszt, kilences – mondta a lottósorsolás utolsó húzása után a tévéstúdióban, egyenesen a kamerába nézve a bányász, és hirtelen csönd hullott az egész népköztársaságra. Különösen mély csönd hullott egy nagypolgári lakás hatalmas bútorzatának maradékával telezsúfolt zuglói panellakásra, ahol nagyanyámban, Manyóban és nagynénjében, Rózsa néniben bennakadt a szó. Lélegzetük is elállt. Pedig előtte, ahogy a kérges, hosszú évek kemény munkáján edzett kéz sorra húzta ki a nagyanyám kezében szorított szelvényen szereplő számokat, úgy lett az örömük egyre hangosabb. Amikor kimondta az a görnyedt fekete ember, hogy hatos, nagyanyám nem elég, hogy felpattant, hanem még olyan illetlenségre is vetemedett, hogy halkan fel is sikoltott, mint egy bakfis, mert nem tudta visszafojtani felindultságát. Majd mikor a bányász kiejtette azt a szót, melyet ő sohase vett volna a szájára, visszarogyott a székébe.

Eközben idősebb Berényi Gábor nem foglalkozott a népköztársaságra hulló csenddel. A grófi címére még ezen zord időkben is roppant mód büszke férfi, akit büszkesége nem akadályozott meg abban, hogy övébe dugott kalapáccsal és zsebében palaszegekkel a hegyoldalba vájt egykori borospinceként szolgáló sötét, penészes helyiség felé vegye az irányt, melyet abban az időben már leginkább fáskamrának használtak. A fák mellett ott álltak rendezett halmokban a tető javítására szolgáló palacserepek is. Ezekből össze is szedett néhányat, visszacammogott a létrához, felmászott a tetőre, és elkezdte lecserélni a megrongálódott palákat. Különösen fontos volt neki, hogy ne ázzon be a ház. A vályogból emelt, mindig nyirkos egykori fogadó épülete, mely hatalmas családi birtokának utolsó maradványa volt. Ha összejöttek bridzsezni régi cimboráival, akkor szerette hangoztatni, hogy mindez a kommunisták hibája, ők tehetnek arról, hogy csak ennyi maradt a családi birtokából. A barátai szép lassan elmaradoztak, többen meghaltak, mások ’56-ban Nyugatra szöktek, megint mások beléptek a pártba, az új világban is nagy karriert futottak be, és már nem jártak fel a hegyre. Pedig korábban hetente többször, és egyszerre akár négy asztalnál is játszottak; akkoriban, már jó, ha havonta egy asztalhoz összejött a négyfős társaság. Ott, a tetőn azért megvallotta magának, hogy a kommunistákon kívül legalább annyira az újabb és újabb nők iránti szenvedélyéből fakad a birtokaprózódás. Ahogy a tetőről átnézett a szomszédos rendezett gyümölcsösre, egyre nőtt benne a keserűség az agrármérnöknek tanult sógora felé.

Úgy képzelem, hogy a zuglói panellakás csendjét Rózsa néni törhette meg, valamely felette kedves gesztusával, melyben ott lappangott a szemrehányás is nagyanyám illetlen viselkedésére utalva. Sajnos nem ismertem e mozdulatait, a szóhasználatát sem őrizte meg a családi emlékezet, de abban biztos lehetek, hogy magázódtak nagyanyámmal. A jóvátehetetlenül elhangzott szót mindenesetre biztosan kizárta a tudatából. Egy ilyen szó nem hangozhatott el a tévében és végképp nem hangozhatott el az ő nagypolgári életének maradékát őrző, túlzsúfolt lakásban. A harmincas évek kismesterei által festett impresszionisztikus alföldi tájképek és a rém unalmasan megfestett portrék alatt az ilyen típusú skandalumokat csak kitörölni lehetett. Nem venni róla tudomást. Mintha el sem hangzottak volna.  Mindenesetre, a polgári tettetés páncéljába burkolva, hamar túltették magukat a botrányon, és átadták magukat a még így is jelentős nyereménnyel járó, nem kevésbé jelentős örömnek.

Idősebb Berényi Gábor szívből gyűlölte a volt sógorát, aki a szomszédos gyümölcsös ura lett, miután előző felesége vele cserélte el a válásuk után kapott telket egy balatoni nyaralóra. A katonás rendet tartó agrármérnök felvirágoztatta az elmúlt öt évben a kis kertecskéjét. Tavasztól őszig majdnem minden hétvégén felmászott a hegyre és gondozta a gyümölcseit. Volt benne egres, málnás, ribizlibokrok, egy kisebb mogyoró és egy nagyobb szederbokor. Vetett sóskát, spenótot, retket, snidlinget, de a legbüszkébb a növendék birsalma- és cseresznyefájára volt. Ebben az évben először kísérletezett paradicsommal. Idősebb Berényi Gábor nem bírta elviselni a látványát se annak, hogy míg az ő hatalmas birtoka csak zsugorodik, és a megmaradt területekkel se nagyon tud mit kezdeni, addig a szomszéd zsebkendőnyi földje pedig egyre szebb lesz, és tavasszal egyre gyönyörűbben virágzik.

– Manyó, kérem, hozzon sót – mondta nagyapám néhány héttel később egy vasárnapon a zuglói panellakás asztalánál ülve a gőzölgő húslevese fölött.  Akkoriban már nagyapám és nagyanyám külön éltek, mert nagyanyám nem tudta elviselni az anyósát. A dédanyám számára még két gyerek után is csak egy betolakodó maradt a lakásában, aki elvette tőle szeretett kisebbik fiát. Minden mozdulata ezt adta tudtára újra és újra. Egyszer csak megelégelte és arra jutott, hogy nem marad tovább betolakodó, elköltözött a nagynénjéhez, és vitte magával kisebbik fiát.
– De Iván, még meg se kóstolta – replikázott nagyanyám a konyhából.
– Tudom, hogyan főz Manyó, kérem.
– Jaj, Iván, kérem, kóstolja meg elébb, aztán ha sótlan, majd behozom – mondta nagyanyám, és közben leöblítette mosogatóban az utolsó edényt, és fél szemével már a sót kereste.
– Manyó, kérem, jöjjön be, ne most mosogasson, mert elhűl a leves. És hozza be a sót.
– Kezdjenek enni, kérem, én is csatlakozom, ha befejeztem a mosogatást – mondta, és közben megtörülte a kezét egy konyharuhában, majd fogta a sótartót, és bevitte. Nagyapám szertartásosan megsózta a levest még azelőtt, hogy megkóstolta volna. Mind az öten csendben ettek, ennek nagyanyám örült, mert azt jelentette, hogy ízlik nekik az étel.

Az agrármérnök néhány héttel korábban, míg paradicsompalántáit ültette a Svábhegyen, hosszasan álmodozott arról, hogy kicsit felújítja a házikót, és épít majd egy bódét a kert elejébe a tűzifának. Úgy téliesíti a házat, hogy a vaskályháját cserépre cseréli, és ha ezzel megvan, öreg korára felköltözik a hegyre. Csak a volt sógorát tudja majd elviselni – gondolta magában.  A legnaposabb részt választotta ki a paradicsompalántáinak, de így se volt biztos benne, hogy elég napot fognak kapni. Csak apró szemű paradicsomot ültetett, a nagyobban nem bízott, nem elég jó neki az agyagos talaj, és a kevés napsütés. Így is félt, hogy nem érik be teljesen. Azon a vasárnapon különös izgalommal kaptatott fel a meredek utcán. Vajon megeredtek-e bimbók a kertben? Ahogy kinyitotta az utcai kaput, már látta, hogy baj van.

Míg kiadós ebéd után szusszantak egy kicsit, addig nagyanyám befejezte a mosogatást, majd maga is hunyt egy rövidet. Mire megébredt, Rózsa néni már odarakta a kávét, neki csak fel kellett szolgálnia a nagyapámnak a feketét. Apámat és a bátyját, míg kotyogott a kávé, elengedte, hogy kipróbálják a ház mellé néhány napja kihelyezett új vasbeton pingpongasztalokat. Csak mikor kettesben maradtak, merte mondani nagyapámnak, hogy összegyűjtött pénzükhöz, ha hozzáteszik a lottónyereményt, akkor abból vehetnének egy kis kertet valahol a közelben, ahová kijárhatnának majd kertészkedni. Végre lennének saját zöldségeik, nem kéne megvenni a boltit, mert az drága és nem is olyan jó, mint amit az ember saját maga termeszt. Nagyapám csak ingatta a fejét, de nem szólt semmit. Ekkor vetette be az erősebb érvét. Ha majd a fiúk felnőnek, valamelyik odaköltözhetne, nem is lesz az olyan soká, hamar eltelik az a néhány év. Nagyapám végighallgatta, nem szólt közbe, csak a végén mondta, hogy Manyó, kérem, ne bosszantson a kertjével, nincs nekem időm ezzel foglalkozni. Ezzel le is zárta a vitát. Nem mondta, hogy azért nincsen ideje, mert minden szabadidejét lefoglalja az apám régi szobájában nemrég megkezdett fogászati magánpraxisa és mellette a Déli Vasútnál betöltött körorvosi és üzemorvosi főállása. Nagyanyám valószínűleg örülhetett, mert bár nem mondott igent, de nemet se mondott, vagyis így az ő kezébe helyezte a döntést. Másnap már el is kezdte bújni a hirdetéseket.

Az erdő felőli kertkapu tárva-nyitva állt. Onnan jöhettek be a vadak. Pedig biztos volt benne, hogy legutóbb becsukta és le is lakatolta. A lakat le volt verve. Ott hevert a földön. Hirtelen arra gondolt, hogy betörők járhattak erre. Lement a házhoz, ott semmi nyomát nem látta betörésnek. A házból se tűnt el semmi. Minden megvolt. Csak a kertje. A növendékfákat letarolták a vaddisznók. A paradicsomágyás helyén hatalmas túrás. Az utcafront felőli kerítés alatt is kikaparták, ott mehettek ki a kertből. De ki verte le a lakatot? – kérdezte magától. –Kinek állhatott érdekében? Ahogy keserűségében próbálta felmérni a kárt, megakadt a szeme a szomszéd ház piros tetején virító egyik kevésbé kopott palán. Akkor eltört benne valami. Először meghökkent a saját gondolatán, majd próbálta lebeszélni magát róla. Nem, azért mégsem lehet, hogy ilyenre vetemedjen – motyogta maga elé, de akkor már tudta, akkor már nem verhette ki a fejéből a gondolatot, hogy ő volt, hogy nem lehetett más. Ahogy befészkelte magát az agyába a gondolat, úgy lett egyre biztosabb benne; akkor már nem motyogott, hanem félhangosan mondta magának, hogy jól van, nyertél, de én itt, ezen a környéken, egy ilyen szomszéddal, egy percig se maradok tovább. Másnapra se múlt el a haragja, alig aludt az éjszaka, reggel pedig első dolga volt feladni az apróhirdetést.

Valahogy így keveredhetett ide a családom a Svábhegyre, legalábbis így képzeltem, mikor a kilencvenes évek derekán a birsalmafa árnyékában egy pokrócon kanasztáztunk apámmal, egy barátjával és a szomszédból a legifjabb Berényi Gáborral. A nagyapja megsárgult, elnyűtt kártyájával játszottuk a kanasztát, csak a Jokerek tűntek vadonatújnak. Gábor már megint nyerésben volt, haragudtam is rá ezért. Apám cimborája, hogy oldja a menthetetlen partit, sokadszorra mesélte el a lottószámot húzó bányász városi legendáját.

A szerző portréját Barna Orsi készítette.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.