hirdetés

E kerek nagyvilág bűnös és túlontúlságos szeretete

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz - Az élet vidám álorcája, Kossuth, 2017. 248 old.

2018. január 13.

A barátnémhoz címzett regény elbeszélője maga is kérdésessé teszi, hogy ugyan kihez is szól ez a regény vagy regényben idézett Muraközy Mátyás által másolt (átírt) Balassi töredék és az abban megidézett testamentum, vagyis végrendelet. - Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz – Az élet vidám álorcája című regényéről Modor Bálint írt kritikát.

hirdetés

„e kerek nagyvilág bűnös és túlontúlságos szeretete."
„Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!"

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

„Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?"

Balassi Bálint: Dialógus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről

A 2017-es könyvkínálattal szembesülő olvasók különösen sok memoárral vagy a műfajjal párbeszédre lépő szöveggel találkozhatnak. Bombasztikus túlzással mondhatnánk, 2017 a memoárok éve: ebben az évben jelent meg Nádas Péter súlyos, modernista monstruma a Világló részletek, és a 2000-es évektől egyre inkább a személyes emlékezet filozófiája felé forduló Vajda Mihály memoárja, a Szög a zsákban a Magvető memoárokra, naplókra specializálódott, két éve újraindított Tények és tanúk sorozatában – hogy csak kettőt említsek meg az idei termésből. Vagy olyan szépirodalmi munkák, melyek valós memoárok felhasználásából készült fiktív memoárok, mint Tompa Andrea négy fikciós önéletrajzból összeálló regénye, az Omerta vagy Gerlóczy Márton új könyve, a valóban létező, de gyermekként elhunyt Mikecs Anna fiktív memoárja, az Altató.

De ehhez a műfajhoz kapcsolható Kőszeghy Péter könyve is a Regénytöredék barátnémhoz – Az élet vidám álorcája. Kőszeghy, Balassi-monográfiái után kilépve a tudományos szövegek világából álönéletrajzi regényt – vagy ha tetszik, regénytöredék(ek)et – írt. Azon nincs sok csodálkoznivaló, hogy nem pontos önéletrajzot épít, vagy ha tetszik, önéletrajzot konstruál, követve ezzel egyik mesterét, Balassit, és megvezetve a naiv olvasókat, ugyanis már a Balassiról szóló tudományos munkájában is óva inti a költővel foglalatoskodókat, hogy a verskompozícióiból összeálló, de önéletrajzinak tetsző fikciós történetet ráolvassák Balassi életére. Intését megfogadva, én sem fogom nyomozni kritikámban a valóság és a fikció kapcsolatait, hanem inkább azzal foglalatoskodom, hogy milyen hagyományokhoz kapcsolódik a szerző, és milyen szövegstratégiákat találhatunk az életvidám álorca felszínén.

A Berzsenyit parafrazáló cím és idéző alcím a költő azon jól ismert versére utal, ahol a beszélő estvéli óráján megfesti távollévő szerelmének élete képét, előadja bús melancholiája szomorú nótáját. Mondhatnánk, megidézi az őszülő, öreg költő toposzát, aki bús öreg korának végén, még egyszer, utoljára csinál egy nagy számvetést, ha nem tudnánk, hogy az idősödő költő a vers születésekor még nincsen harmincéves, és még több, mint ugyanennyit fog élni verse megírása után. Egyfelől úgy tűnik, Kőszeghy éppen erre a topikus képre játszik rá a címválasztással, másfelől azonban az alcímben elhagyja a Berzsenyinél sorkezdő „béborult" igét, és ezáltal a Berzsenyi-féle melancholikus szomorúság álorcája helyett az élet vidám álorcáját tárja elénk. Méghozzá úgy, hogy az élete őszén járó emlékiratíró toposzát is (részben) kifordítja, hogy képzavarral éljek: egy dantei huszárvágással, mikor kiderül, hogy az ateista elbeszélő a túlvilágról (is) (vissza)beszél nekünk, olvasóknak, vagy éppen a barátnénak, akárki is legyen ő – de erről majd később. Hasonlóképp, ha nem is éppen úgy, mint mondjuk Az alkony sugárút, vagy az Amerikai szépség című filmek narrátorai. Persze igencsak távoli rokonságot mutat ez a fordulatokban gazdag próza azokkal az egy nagyobbacska fordulatra felhúzott filmekkel, annál közelebbit, mondjuk az egyik mottót adó Jack Kerouacval vagy úgy egészében a beat és a neoavantgárd irodalommal, ne adj isten, még a posztmodernnel is, de azért a vidámságot talán egy régebbi, még Berzsenyitől is régebbi hagyománytól tanulta.

Bahtyin Rabelais-monográfiájának bevezetőjében a középkori és reneszánsz (és romantikus és a többi) nevetéskultúrát mint egy lappangó hagyományt vizsgálva arra jut, hogy a középkori és reneszánsz nevetéskultúra a szörnyeket és a szörnyűségeket már csak úgy mutatja meg, hogy a nevetésével bekebelezte, legyőzte, és csak a romantikától lépnek elő maguk embertől idegen szörnyek, iszonytató horrorisztikusságában a sötét sarkaikból. Ha hihetünk Bahtyinnak, a középkorból ered ez az egalizáló, karneváli nevetés, melyben groteszkül felnagyítva jeleníthetőek meg a karneválon megélt testi tapasztalatok: evés-ivás, ürítés és szerelmi (testi) vágyak, és melynek nem pusztán karneváli kelléke, hanem sajátos médiuma is a maszk, az álorca, mely a nevetéskultúrából jócskán építkező Kőszeghy Péter álönéletrajzi könyvének önelbeszélőjénél is több szinten fontos szerepet játszik. Egyrészről ez a mindent, még a halált is lebíró nevetés, életvidám álorca mint életstratégia vagy túlélési lehetőség az apát kivégző, a kivégzés tényét titkoló, sőt a holttestet is rejtegető szocializmusban, másrészről a pajkos vidámsággal a karneváli sokaságban előadott szerelmi történetekben, harmadrészről pedig a különböző típusú nyelvjátékok vidám karneváli keverésében. Ezt a három formát nézzük meg közelebbről!

(Egyrészről – életszemlélet)

A mindent egalizáló és kinevethetővé tévő életszemlélet nyelvén mondható el a történet, mely Matthias Drach grillowitzi szabómester 1682-es Székesfehérvárra érkezésével (és egy családregény-töredékkel kezdődik,) melyben „Elisabeth Wipassinger csodás fara és egyéb testtája a bűnős." (9. o) És nemcsak ebben, hanem abban is, hogy a könyv elbeszélője bő két és fél évszázaddal később megszületett, és végtére is megírta ezen regénytöredékeket, melyeket „Perőcsényi Katalin, a csinos, formás (bár kicsit nagy fenekű) tudományos segédmunkatárs" (242. o.), talán mégse semmisít meg, mint ahogy a könyv legeslegutolsó fejezete sejteteti. Csak egyszer veti le az életvidámság álorcáját az elbeszélő, a regény végi, Júliával a szerelemben élés hétköznapjait taglaló töredék pár darabjában, mikor a boldogtalanságban élés hétköznapjai jönnek, de talán itt is levonható a gyermekkorának nagymamánál töltött forradalmi napok ('56) forradalminak nem mondható igazsága: „egyszer minden rossz véget ér" (31. o.) – vagy egy ehhez igencsak hasonlatos igazság, melyet a regény végén már a mennyeknek országában, miután találkozott az ő szeretett és örökké fiatal édesapjával, aki már megnyugodék az Isten végzésében –, Heltai Gáspár szavaival úgy von le: „Hadd tomboljon a világ, hadd vigadjon, úgyis hamar vége lészen." (242. o.)

(Másrészről – a szerelemi beszéd férfias nyelve)

A barátnémhoz címzett regény elbeszélője maga is kérdésessé teszi, hogy ugyan kihez is szól ez a regény vagy regényben idézett Muraközy Mátyás által másolt (átírt) Balassi töredék és az abban megidézett testamentum, vagyis végrendelet. Annamáriához, az elbeszélő fiatalkori és mindig meg-megújuló szerelméhez, vagy Tátihoz, az erdélyi kóborlások alkalmával megismert szeretőhöz, talán Pisz-piszhez, a vietnámi takarító- és besúgónőhöz, aki felajánlja, hogy francia barátjával éjszakánként öt dollárért osztozzanak rajta, vagy inkább Júliához, kivel a fiatalság elvesztése után tapasztalja meg a szerelem határtalan örömeit és elviselhetetlen kínjait, esetleg a többi alkalmi, neves vagy éppen névtelen szeretőhöz? Ki így érti, ki úgy, bár szerelmi lódításaival-tódításaival testi képeinek érzékletes leírásával inkább a karneváli férfias hencegésre figyelő olvasóval, aki összekacsintva nevet(het) a hencegővel.

(Harmadrészről – karneváli keveredés)

A kelet-európai nemjó és a karneváli vidámság nyelvének feszültségéből például ilyen csavaros mondatok születnek:
„A kastélyban az óvoda. Utálom. A Csempeszéknek gyerekeik vannak. Vernek. (Kivéve Mariskát, ő a legkisebb, őt én verem.) Nem jó itt." (28.o.)
Ha továbbolvassuk a fentebbi töredéket, melyben arra emlékezik, hogy a nagyanyjánál nyaralt (nem önszántából) '56 forradalmi őszén, akkor arra lehetünk figyelmesek, hogy az emlékező nyelve itt alapvetően a gyermek énjével empatikus, vagyis átveszi, újrakonstruálja a gyermeki nyelvet és a gyermeki tudatot és az elveszett múlt jelen idejét. Egészen addig, míg egy kicsit lejjebb ki nem bukik belőle a felnőtt elbeszélő, hogy utána újra visszabújjon a gyermeknyelvbe:
„A szemben lévők közül az egyik rám üvölt. Jó, máris, igyekszem, becsukom az ablakot. De a függöny mögül továbbra is figyelek. Dobtáras géppisztollyal lőnek, az ablakunk alatt álló eltűnik a képből, majd ismét látszik, de immár orra bukva. A katonák elmennek. Ez volt az első kivégzés, amelyet láttam, bár akkor nem tudtam, hogy ezt így hívják. De hogy lelőttek valakit az ablakunk alatt, azt ötévesen is felfogtam.
Rohanok a konyhába, mondom nagyanyámnak. Nagyon megijed." (Kijelölés: M. B. 29.o.)

Persze nemcsak az elbeszélői nézőpontok keverednek ezekben a töredékekben, hanem egymás mellé kerülnek olyan vendégszövegek is, mint egy thai közmondás, a jó Petri György írta Viturbis Acer szerelmi énekével, vagy épp a fentebb említett Balassi-irománnyal, hogy arról már ne is szóljak, hogyan fordulnak ki a XVII. századi morálteológus gondolatai szerelem-metafizikává. És ebben a karneváli vidámságban – mondhatnánk, egy pompás és egy kicsit nagy fenék közé – majdnem minden belefér, néha úgy érezheti az olvasó, hogy túl sok minden is van beszuszakolva e két nemes testtáj közé, ahogy megesik az emberrel, ha ezt az egy könyvet írom újra meg újra élete végéig (171. o), hát annyi baj legyen – mosolyog vissza a borítóról maga az életvidám álorca. A képkivágat miatt töredékben.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz - Az élet vidám álorcája, Kossuth, 2017. 248 old.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.