hirdetés

Mohácsi Balázs: Ezekkel mind együtt élek

2018. május 4.

A kötetemet épp annyira tartom változatosnak, mint amennyire egy város változatos. Azt hiszem, ilyen nagyfokú kulturális rétegzettséget nem lehet visszaadni egyetlen kitartott hangon. - Mohácsi Balázzsal beszélgettünk.

hirdetés

A hungária út, hazafelé egy eléggé heterogén kötet nyelvi, formai, műfaji, megszólalásmódbeli szempontból. Mi volt a szervezőelv az összeállítás idején?

Mohácsi Balázs: Hogyha erre most csak annyit válaszolnék, hogy „a város", valószínűleg úgy venné ki magát, hogy méltatlanul rövidre zárom a kérdést, pedig ebben minden benne van. Hiszen a város mint jelenség sem egy homogén valami, rétegei vannak – városa válogatja, hogy mennyi. Szerencsés a lokális meghatározottságom: olyan helyen nőttem fel, ahol az ókeresztény sírkamráktól kezdve a törökkori emlékeken át a modernista (pl. bauhausler) és kortársi rétegekig van minden. Van építészet, képzőművészet, könnyű- és komolyzene. Ja, és van irodalom is. Ráadásul olyan családból jövök, és olyan oktatást kaptam, hogy előbb minden gyerekes dacom és érdektelenségem ellenére, majd felnőttebb fejjel már tudatosan megismertem nagy részüket, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ezek engem az utolsó porcikámig meghatároznak. És ennyiben a kötetemet épp annyira tartom változatosnak, mint amennyire egy város változatos. Azt hiszem, ilyen nagyfokú kulturális rétegzettséget nem lehet visszaadni egyetlen kitartott hangon – pontosabban biztosan kivitelezhető, csak nem tudom, hogy annak van-e értelme.

A versek időtapasztalata, múlt és jelen egymásra íródása, szinkretikus egymásmellettisége egy virtuális szövegvárost rajzol. Miért volt fontos számodra a távoli múlt, a gyerekkori emlékek, és a jelen eseményeinek egymásba játszása?

Azt nem merném állítani, hogy ez fontos volt, bár tudom, hogy ezzel éppen annak a lehetőségét szalasztom el, hogy rendkívül tudatos figurának mutassam magam. Amikor ez valójában megtörtént – nekem elsőre a hosszúvers, a város négy nyelve délelőtt délután és este című vers ugrik be – inkább a szöveg pázlizós-kollázsos alakulása hozta ezt magával. És hogy miért fontosak az emlékek? Elvileg hétévente lecserélődnek a sejtjeim, az emlékeim viszont nem. És én ezekre hasonlóan tekintek, mint egy bármilyen művészeti hagyományelemre – csak a példa kedvéért: Pálinkás György költészetére, Kígyós Sándor szobraira, Keserü Ilona festményeire. Az, hogy 16 éves koromban a HétköznaPI CSAlódások mellett próbáltunk (és láttam-hallottam ezt-azt), vagy később egy kertvárosi garázssoron elég punk körülmények között, vagy hogy 15 évesen ott voltam azon a Széchenyi téri Kispál-koncerten, amin bejelentették, hogy Pécs lesz 2010-ben az EKF (és hosszú sorbanállás után megvettem életem első korsó – meglehetősen vizezett – sörét), vagy az, hogy gimis koromban milyen szégyenteljes, vállalhatatlan módon viselkedtem az első csajommal, nem határoz meg kevésbé, mint bármilyen kultúrjav. Ezekkel mind együtt élek.

Mitől lassú ez a város?

A slow city (vagy cittaslow) egy olasz urbanisztikai elképzelés maximum 50 ezer lélekszámú kisvárosok számára, amely a slow food (meg általában mindeféle slow) mozgalom mintájára jött létre. A célja, hogy élhetőbbé tegye a várost. Környezettudatosság, homogenizációellenesség, a helyi értékek kitüntetése, miegyéb. Nem ragozom, utána lehet nézni. Érdekes, megfontolandó dolgokról szól, amelyek nagy részét simán lehetne adaptálni nagyobb városokra is.
Hogy az én városom mitől lassú, az valamivel összetettebb. Feljebb dicsértem egy félmondatban a családomat. Sajnos arra nem készítettek fel – mivel ők se voltak rá felkészülve –, hogy a rendszerváltás nevű ígéret befuccsol. Sőt, arra készítettek fel, hogy nekem sokkal jobb lesz, mint nekik. Hogy nem járok úgy, mint a kulák nagymamám, hogy jobb körülmények között fogunk élni, hogy szép lassan nem csak földrajzi értelemben leszünk európai ország, meg hogy nekem lehetőségem lesz tanulni gimiben, aztán egyetemen, és ha elvégzem, akkor minden nagyon fasza lesz. Nem akarom őket kárhoztatni, mert egyébként tényleg volt olyan időszak, amikor így tűnt – vagy legalábbis, amikor még tudtam ebben hinni. Viszont mostanra elég egyértelműen nem nagyon fasza minden. Mondjuk, tényleg jobb, mint a kulák mamámnak lehetett, de talán ne ez legyen a mérce félévszázad távlatából.

És akkor e tágasabb lassúságon vagy lassuláson belül ott van Pécs konkrét példája. Gimis éveimre esik az EKF-et felvezető időszak. Az első évek visszatekintve – az én szempontból legalábbis – elég eufórikusnak tűnnek. A haverjaimmal koncertről koncertre jártunk, és terveztünk – manapság, ha nagy nehezen összehozzuk a találkozót, keserűen latolgatjuk a lehetőségeinket és politizálunk... (Mit is írt Kemény István a Lúdbőrben a jövőképről?) Később, ahogy közeledett 2010, meg ahogyan kiszórták a civileket a projektből (lám, nincs új a nap alatt, csak a módszerek változnak), elszaródott persze az egész: az utolsó pillanatban feltúrták, és hónapokra élhetetlenné tették a fél várost, a legtöbb nagy beruházás természetesen több hónapos csúszásban volt. A 2009-es Örökség-fesztivál megnyitójából (amely szeptemberi programként az EKF-év főpróbájának számított) lacipecsenyézős majálist csináltak (mondom ezt úgy, hogy egyébként én is ott meneteltem az egyik fúvószenekarban), és ez a hangulat (pontosabban felfogás, elképzelés az EKF-ről, a kultúra városáról), amikor volt hangulat (elképzelés), kitartott (szóval tök igaza volt Milbacher Robinak ebben a cikkében), sőt, kitart ma is. És ezt itt most abba is hagyom, mert túl sokáig lehetne még folytatni.

2018-ban hogyan tudnád definiálni a költői szerepvállalást? A magasház és a lassúváros-kiáltvány egymás negatívjaiként olvashatók. Hogyan építhet a költő hazát, várost, társadalmat egy versben?

Szerintem a költő nem vállalhat annál többet (sem kevesebbet), mint hogy legjobb tudása szerint verseket ír. Az, hogy én foglalkozom – amennyiben foglalkozom – a szövegeimben hazával, várossal vagy társadalommal, hogy kételkedem, hogy kritikusan állok dolgokhoz, nem a költőségemből, hanem mohácsibalázsságomból következik.

Az építkezésről: Závada Peti beszél az új kötetéről, a Roncs szélárnyékbanról úgy, hogy az egyfajta befelé fordulás, menekülés, ha akarom, akkor belső emigrációba vonulás. Az, amit én csináltam – most így látom legalábbis –, nem sokban különbözik ettől: elfoglaltam magam, túléltem stb. Az más kérdés, hogy a munkám eredményeképpen szintetizáltam magamnak egy hazát: eszembe juttattam, vagy újból, némelykor újonnan felfedeztem szépségeit, és most mindenféle ellenszél vagy szélárnyék ellenére érdemesnek – vagy inkább kötelességnek – tűnik itt maradni. De ez sem költői, mint inkább állampolgári vállalás.

Ezt írod a lassúváros-kiáltványban: „a lassú város legyen az első vers, amiben semmit sem lopunk kassák lajostól, se senki mástól, de félek, hogy ezzel eltörölnénk mindazt, ami eddig épült, amit olyan tisztán látni az emlékezetben". Kassák sem szakít radikálisan a Nyugat működésének hagyományával, progresszivitásának alapja a Nyugat kezdeti lendületének, nyitottságának, értékfelmutatásának átemelése. Viszont ez csak a módszer. Te milyen hagyományfolytatásban gondolkodsz a pluralizált kánonok korában?

A kortárs költészettel való ismerkedésem, ha úgy tetszik, szocializációm, mindenekelőtt a telepes generáció költészetein keresztül ment végbe. A telepesektől – vigyázat, durván sarkítok! – nagyon sok mindenki megtanulta, hogy ha különböző arányokban ugyan, de használsz egy kis Kemény Istvánt, Szijj Ferencet, Marno Jánost, Gál Ferencet (stb.), van némi mondanivalód, lehetőleg valami egzisztenciális para, családi vagy párkapcsolati trauma, akkor, hacsak nem vagy nagyon béna, viszonylag tisztességes verset lehet csinálni. Amit nem tanultak meg tőlük nagyon sokan, az a hagyományok kreatív remixelése, ami bármelyik érvényes(sé olvasott) életművel és hagyományelemmel kivitelezhető. Én Kassák és a történeti avantgárd felől álltam neki a remixelésnek – ami egy elhanyagoltabb hagyományréteg a magyar lírában, de hát Kassák költészetéből írom a doktorimat, így annyira talán nem meglepő –, aztán ez találkozott egy pécsinek, de legalábbis pécsi origójúnak mondható (de meggyőződésem szerint országos, némelykor nemzetközi jelentőségű) hagyományréteggel (amit a mai napig nem fedeztem fel még teljesen). Mindezzel egyébként nem azt akarom állítani, hogy jobb recept volna, mint bármi más, csak azt, hogy érdemesnek tűnt kipróbálni – az meg még kérdés, hogy folytatni érdemes lesz-e. (Egyébként erről az egészről a bátaszéki John Lennon, Püspöki Péter egyik dalszövegrészlete jut eszembe: „Sörrel táncolok a szélen, / elmúlt fél négy is már régen. / Nézem, hátha látlak téged, / a hideg fűbe leteszek egy széket. // Mikor a DJ egy Michael Jackson-számot mixel / az Oasistől a Wonderwall-lal, / a sátorodhoz hívtál, hogy érezd még utoljára, / hogy valaki a csajának felvállal." – Kubalibre: Vandervallal. Szóval meg kellett nézni kicsit a széléről, aztán ülő helyzetből, hogy mi van ezzel, működik-e a kémia.)
A részlet, amit kiemelsz, annak a pillanatnak a lenyomata, amikor azzal szembesültem, hogy kiirthatatlanul sokat inspirálódtam Kassákból (értsd: túl sokat támaszkodtam, utalgattam rá, idéztem, kölcsönöztem vagy loptam tőle). Voltaképpen egyszerre affirmatív és kritikus-ironikus (vagy hogyha már avantgárd, akkor önfelszámoló?) gesztus. Szeretne lenni legalábbis. Majd az olvasók és a kritikusok talán megmondják, hogy mi lett a kísérlet eredménye.

Kassák a Nyugat lendületének elhalását azzal magyarázza a MA egyik cikkében, hogy „most megtorpant, beleszorult a hazai lokalitásba". A globalizáció és az internet a mi generációnkat másképp szocializálta, mégis azt érzem, sok fiatal költő bezáródik a magyar irodalomba. Műfordítóként hogyan alakul a szövegekhez való viszonyod? Mennyire tudja a fordítás, más nyelvű irodalom olvasása megbontani ezt a (lírai köz)nyelvbe zártságot?

Ebből a kérdésből/problémából konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, vitadélutánokat lehetne szervezni, szóval aligha tudok rá szép, kerek választ adni. De azért igyekszem.

Ami a bezárkózást illeti, hadd pontosítsak: nem a magyar irodalomba vagyunk bezárva, hanem csak egy szeletébe, illetve az előítéleteinkbe – és egyébként saját magunk zárkóztunk be. Mondok egy extrém példát: nem olvasunk Erdélyi Józsefet, mert gyenge és felháborítóan antiszemita verseket írt, pedig anno a népiek fontos alakja volt. De mennyit tudok a magyar irodalomról, ha nem provokálom ezzel magamat? Vagy ha nem olvasom Szőcs Géza – egyébként kiváló – versesköteteit politikai szerepvállalása miatt? De ugyanezt elgondolhatom Kassákkal is: miről maradtam volna le, ha nem olvasom el, mert meggyőződéses – igaz, mind Kunnal, mind Rákosival, mind Kádárral hadilábon álló – szocialista volt? (És nem olvasunk prózát, mert nincs rá időnk, és nem olvasunk lírát, mert az túl magas – illetve az nem is költészet, hogyha nem rímel. És nem olvasunk kritikát meg tanulmányt, mert értekezőt olyanok írnak, akik nem tudnak szépet. Persze hogyha a kritikus velem foglalkozik, az más tészta, és ha megdicsért: értő szöveget írt, de ha lehúzott: sértett személyeskedés az egész. Satöbbi.)

És még egy pontosítás: a bezárkózás nem generációs jelenség, bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy a legfiatalabb generációkon mutatkozik leginkább a hatása. Mindenesetre ennek köze van a közoktatás ramaty helyzetéhez (milyen világirodalmi szerzők kerültek be a tananyagba, mittomén, Whitman, Apollinaire, Rilke és García Lorca óta, és milyen arányban?), a könyvszakmai-piaci helyzethez (a sajnálatosan nyilvánvaló deficit ellenére mennyi világlírát jelentetnek meg a kiadók? ismerjük-e a nagyobb nyelvi kultúrák és minimum a környező országok fontosabb, kurrensebb szerzőit?), a kultúrpolitikához (megfelelő mértékben és oda-vissza támogatja-e az állam a kulturális transzfert?).

Ugyanakkor a Versum példája nekem azt is mutatja, hogy sok fiatal költő és irodalmár érdeklődik és nyit a világlíra felé, szóval annyira talán mégsem reménytelen a helyzet. Persze ezek a törekvések sajnos komoly anyagi és intézményes háttér nélkül elsikkadnak. Csak a saját házam táján kapirgálok: megfelelő anyagi források mellett a Versumot fel lehetne fejleszteni egy naponta többször, és nemcsak versekkel, hanem szekundér anyagokkal is frissülő portállá, ami akár komoly kiskiadóként is funkcionálhatna mellette – az emberek ugyanis megvolnának ehhez. De amíg ez a munka nincs megfizetve, mindez nem történik meg, a Versum pedig inkább hobbibloghoz hasonlatosan, nem pedig online folyóirathoz méltón működik. Shit happens.

Visszatérve magamhoz: hogy az olvasmányaim, különösen a világirodalmiak pontosan milyen nyomot hagynak a szövegeimen, azt nehéz volna feltérképezni. Szerencsére nem is az én dolgom. Persze, ha kellene, rá tudnék mutatni néhány szöveghelyre, hogy nézd, az ott valamilyen módon Durs Grünbeinnal, az meg Dean Younggal van kapcsolatban, és így tovább, de nem tudom, hogy ezekből mennyire lehet távlatos következtetéseket levonni.

De nem akarok kitérni a kérdés elől: én leginkább a műhelymunka, illetve a figyelmem minőségén érzékelem a fordítás, illetve a fordítás-szerkesztés/-lektorálás hasznát. A műfordításnál alaposabb, bensőségesebb viszonyt szöveggel én még nem alakítottam ki – nem tudom, lehet-e egyáltalán –, rendkívül intenzív értelmezői-olvasói, majd annak nyomán (újra)alkotói munkáról van szó. Fordítóként kénytelen vagyok végiggondolni a szöveg minden lehetőségét. Ez a fajta figyelem, illetve gondolkodás aztán szerencsés esetekben a saját szöveg írása-alakítása közben is bekapcsol. Általában – szeretem azt hinni – nem haszontalanul.

 

A szerző portréját Kiss Tibor Noé készítette.

Sárkány Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.