hirdetés

Molnár Krisztina Rita: Árnyalta tovább a képet

2017. december 21.

Igen, elárulom, hogy miről beszélek, Laci. Egy öreg Renault-ról. Az volt az első kocsi a tankörben. Akkor még voltak tankörök. Ma meg mindenki magában bóklászik az egyetem folyosóin. Óráról órára. Kreditrendszer. Vagy mi. Soha nem lesznek barátaik. – Oláh Gergely Máté fotóihoz hat író írt verset, novellát. Molnár Krisztina Rita írását olvashatják. Videóval!

hirdetés

– Szia, drága Laci, van valami forró? Mondjuk leves? Épp fő? Marhahús csigatésztával? Az pont jó lesz. De addig is valami? Ami átmelegít? Igen, egy kupica birspálinka. Mert az hótziher, hogy most meg fogok betegedni. Te jó ég, a cipőm. Csuromvíz. Bokáig. Esküszöm, nem vettem észre. Pedig nem is pocsolya volt, hanem medence. Nem is. Egy tó. Kis tó. Nem haragszol, ha leveszem a zoknim? Iderakom a székre, hátha megszárad. Tavacska, tótükör. Hát ezért léptem bele. Mert ott úszott benne a Csodatojás. Hány éve nem láttam? Húsz? Nem, nem. Sokkal több. Uhhh. Teljesen átfagytam. Nem is értem. Hogy miért fejjel lefelé ismertem föl? Annyira tökéletesen ragyogott a vízben. Mintha nem is tükörkép lenne, hanem fénykép. Arról a decembervégi reggelről, amikor elindultunk vele Bécsbe... Igen, elárulom, hogy miről beszélek, Laci. Egy öreg Renault-ról. Az volt az első kocsi a tankörben. Akkor még voltak tankörök. Ma meg mindenki magában bóklászik az egyetem folyosóin. Óráról órára. Kreditrendszer. Vagy mi. Soha nem lesznek barátaik. Mi meg! Állandóan együtt voltunk. Aztán rá néhány hónapra meglett Gábor Trabantja is, de akkor már államvizsgára készültünk. Szóval Csodatojás, az se egészen tankör-kocsi volt, félig Berni barátjáé, de a csatolt részeket teljes értékű tagnak tekintettük. Utazni meg azért utaztunk, mert volt valamilyen antropológiai kiállítás Bécsben, Berninek feltétlenül látnia kellett, én meg még soha életemben nem jártam Nyugaton. Ahogy szinte senki közülünk. Pénzünk se nagyon volt, fel se merült, hogy mind a hárman megnézzük a kiállítást, de így három felé oszlott a benzinpénz, és akkor még nem szedtek belépőt a Stephanskirchébe. A kocsi kicsi volt és öreg. És tényleg tojásszínű, a rendszáma CTJ, öt perc alatt meglett a neve. Szerintem nem tudott nyolcvannál többet, jó hosszú utazás volt. Budapest, Bécs, Budapest, mire hazaértünk, Szilveszter lett, Szilveszter hajnala. Mert szállásra persze nem futotta volna. Míg Berni az indián maszkokat nézte az időszaki kiállításon, mi a csatolt résszel bolyongtunk a belvárosban. Még ott voltak az adventi és karácsonyi árusok, csillogott a város, mint egy óriáskirakat. Vásároltunk is persze, összesen három dolgot vettem, egy zacskó bécsi kávét, egy kakaóvajas kézkrémet, és egy edelmarcipan feliratú malackát lóherével a füle mögött az öcsémnek. Iszonyú jó lett a leves, Laci. Nincs véletlenül egy kis csípős zöldpaprikád? Köszönöm, ez most áldás lesz, tudtam, hogy bármit kívánhatok tőled. A napot valamiféle félkómában töltöttem, előző nap szigorlatoztunk, és annyira valószínűtlen volt az egész utazás, ráadásul hajnalban keltünk. Az út egy részét a hátsó ülésen átszunyókáltam, Csodatojás mérete miatt persze félkerékbe görnyedve. Bécsből két kép maradt meg tiszta élességben. A harmadik már a hazaérkezés utáni. Ahogy abban a hatalmas, kiüresedett lakásban, ahol az öcsémmel akkor épp ketten éltünk, a konyhában állok a háború előttről maradt kék-fehér, hatszögletű metlachi köveken – és odaadom az öcsémnek a marcipánmalacot. Mint egy kincset. Hogy miért üresedett ki a lakás? Hát, az egy másik történet, és most nem mesélem el, ha nem haragszol. Röviden annyi, hogy nem sokkal azután, hogy beköltöztünk, meghalt az anyu. Aztán egy-két év múlva elköltözött az apánk a két húgunkkal, mi meg ottmaradtunk valahogy. Mintha egy múzeumban laktunk volna. A tárgyak... a ruhák a szekrényekben, az edények... minden maradt a régiben, még a húgaim tengerimalacai is, csak az emberek tűntek el onnan, pont, mint egy kiállításon. De már írtam erről. Nem akarom ismételni magam. Kérhetek még egy kis levest? Köszönöm, Laci, tényleg isteni.

Szóval az első kép a dómban, ahogy Berni megmutatja a kukucskáló Pilgram mestert a szószék alatt. Nem is tudom, miért épp ez. A csodálatra is emlékszem, hogy ő ezt már tudja, és én még csak hírből sem hallottam. De nem irigység volt, csak az az ámulat... ahogy a templomnak ezt az apró titkát felfedte, mintha..., na szóval mintha elhúzott volna egy függönyt a Világ Nagy Csodái előtt. Hogy még mi minden van, te jó ég, és én mindezt nem ismerem. Hogy hány éves voltam akkor? Várj csak, kiszámolom... Max huszonkettő. Igen, igen annyi.'89 tele volt, az az iszonyú tél, az az elképesztő december, amikor Romániában kitört a forradalom, és nem tudtunk elszakadni a képernyőtől, és Bernivel zokogva néztük végig a telefon két végén a Ceaușescu-házaspár kivégzését, mert nem hittük el, hogy igaz, amit látunk, és hogy ez megtörténhet velünk, hogy akaratunkon kívül szemtanúi leszünk két szörnyeteggé vált emberi roncs megölésének. Úristen, miket hoz elő ez a hülye otthagyott autó belőlem... Azt hiszem, akkor tényleg elhittük, hogy most kifordul a sarkából a világ és minden, de minden másképp lesz majd.

Azt mondtam már, Laci, hogy a kocsi szélvédőjén vagy húsz piros csomag van bedugdosva az ablaktörlő alá? Berniék pár évvel később adták el, egy csoda, hogy egyáltalán még egyben van ez az öreg Renault. Lehet, hogy meghalt a tulajdonosa? Vagy elköltözött Hollandiába, és fütyül a kocsijára meg az egészre? A velünk szemben álló házból is egyik napról a másikra eltűnt egy négygyerekes család, a ház szép lassan pusztul, mállik a vakolat, az egyik fal meg ázik. Azt hiszem, nem tudták fizetni a hitelt. Valaki azt mondta, Norvégiába mentek, a papa buszsofőr lett Oslóban. Egyébként valami mérnök. Na, visszatérve arra a bécsi útra. Tudod, mi volt a legszebb? Amikor Berni csatolt részével átvágtunk egy aluljárón, megláttunk egy srácot. Egy utcai rajzolót. Elmerülve térdelt a kövön, körülötte színes kréták, a farmerja is csupa szivárvány a krétaportól és csak rajzolt. Jó, tudom, ezer meg ezer ilyen srác van Londontól Calcuttáig, de nekem ő volt az első, és ha hiszed, ha nem, fogalmam sincs, melyik híres festmény virult ott a decemberi aluljáró fehérre dermedt kövén, lehet, hogy a Mona Lisa, de nem emlékszem, mert nem is az volt a lényeg, hanem a fiú, aki nem akart eladni semmit, nem gyorsportrékat gyártott a turistáknak, mint a balatonfüredi móló festői, vagy impresszionista városképeket felskiccelve a téli Bécsről, hanem... na, szóval érted, Laci, csak rajzolt, mert élvezte, mint te a főzést. És láthatólag nem érdekelte se a hideg, se a pénz, ahogy a farmerja sem, meg az sem, hogy ott állok fölötte a nagymamám ezeréves fekete szövetkabátjában, és bámulom félálomban. A csatolt rész sem értette, miért nem megyünk tovább, neki ez nem volt új, sportolóként bejárta a fél világot, de én nem tudtam továbblépni. Mint aki odafagyott vagy megbabonázták. Hát, mondjuk tényleg meg is babonázott a szabadság, ami a rajzolósrácból áradt. Egész más volt, mint a nőalak a felemelt pálmaággal a Gellért-hegyen. Hátrafogott haja mögül kilátszott a nyakszirtje, nem viselt sálat, kötött pulcsija volt és farmerdzsekije. És csak húzgálta a vonalakat, árnyalta tovább a képet térden állva, hát érted ezt, Laci, hogy miért nem tudom elfelejteni?

Molnár Krisztina Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.