hirdetés

Molnár T. Eszter: A számozottak (részlet)

2017. február 28.

Megpróbált visszaemlékezni, mikor látott utoljára barackot. Olyan észrevétlenül adta meg magát a nélkülözésnek, hogy alig tudta meghatározni a fokozatokat, melyek mentén egyre nehezebbé vált az élet. – Molnár T. Eszter A számozottak címen a JAK-füzetek sorozatban megjelent novellaciklusából az Éhes város című darabot olvashatják.

hirdetés

Éhes város

Juli a cipője átnedvesedett orrát nézte, Era a kereszteződésben álló rendőrt, így tudták megállni, hogy fölpillantsanak a kirakatokra. Oldalról éles fény csapott a szemükbe, már a banknál jártak, három kapualjra az Oktogontól. A villamos eldübörgött mellettük, aztán lefékezett a zsúfolt járdasziget mellett. Juli megszorította Era kezét, de aznap senki sem esett a kerekek alá.
– Miért van rajta a töltényöv? – kérdezte, mikor átmentek a zebrán, de Era csak egy apró rántással felelt. Az izmok megfeszültek Juli nyakán. Nem tudta lenyelni a szájában összegyűlt nyálat, de köpni sem mert, félt, hogy eltalál egy lábat az egyre sűrűsödő tömegben. Vigyáznia kellett volna, hogy ne nézzen fel. Jobb nem látni, mint látni és nem kérdezni.
A Béke Házánál kanyarodtak be. Ebben az utcában, az iskola mellett volt egy olyan népélelmezési bolt, ahol ők is vásárolhattak. Juli ügyesen átkígyózott a pékáruk előtti tumultuson, és a legalsó polcról leemelt két kenyeret. Csak egy jegyük volt, de mohóvá tette az éhség. Mire előbújt a savanyú szagot árasztó ázott esőkabátok mögül, Era már a zöldségeknél állt, kezében egy csomag retekkel és egy fürtös uborkával. Gépiesen elvette és egy idősebb nőnek adta a felesleges veknit, de látszott, hogy közben valami másra figyel. Juli nem szerette az anyja elrévedő tekintetét. Körülnézett. Nem látott semmi gyanúsat, a megszokott, rongyos alakok tülekedtek körülöttük. Lehetetlen volt kijönni a napi fejadagokból, reggelre dühödt emberek lepték el a várost. A tejpult előtt kisgyerekes anyák lökdösődtek, mások gondterhelten válogattak a gyümölcsök között. Az utolsó zacskó háztartási kekszért két terhes nő civakodott. Juli végigpásztázta a járdát a bolt előtt, a kiégett autókat az út túloldalán és a járőrkocsit, mely éppen akkor hajtott arra méltóságteljes lassúsággal. Nem értette, mi zökkenthette ki az anyját. Aztán észrevette, ott volt végig az orra előtt, a ráncos héjú almák mellett a polcon.
– Jé, barack – kiáltott fel. Érezte, hogy megint túlzásba esett, de a figyelmeztetés ezúttal elmaradt. – Vegyünk barackot! – folytatta felbátorodva. – Még soha nem vettünk barackot.
– Nem lehet. Piros cetlis, látod – mondta Era. A hangja természetes volt, de az arca fáradt lett és szigorú. – Honnan tudod, hogy így hívják?
– Honismeret órán tanultuk. A kiváló minőségű gyümölcs és zöldség Magyarország természeti kincse, mely az észak felé irányuló export kilencven százalékát adja. – Juli végignézett a rekeszeken. A barack fölött pirosan virított az árcédula, sőt a paradicsom és a körte fölött is. Valami történt. Biztos volt benne, hogy a paradicsom cetlije egy napja még fehér volt.
– Ügyes vagy – mondta Era. – Most legalább láthatod is, hogy milyen.

Mikor Juli keskeny alakja eltűnt az iskola kapujában, Era futni kezdett. Veszélyes lett volna buszra várni a rendőröktől hemzsegő Aradi utcán, a földalattit meg jobb volt elkerülni. Cipősarka egyenletesen kopogott a töredezett aszfalton. Az egyik sarkon kiégett épület romjait locsolták a tűzoltók. A forró hamura hulló víz sisteregve párolgott, szürke gőzfelhőt lövellt a járókelők fölé. A kevés magánkézben maradt kávézó egyike volt, nem csoda, hogy csak az üszkös gerendákat oltották el. Ismerte a tulajdonost, iskolatársa volt talán, vagy egyetemre jártak együtt, most a kezeit összekulcsolva, sápadt arcán fekete koromcsíkokkal állt az utca közepén. Era áttért az út másik oldalára, nehogy besározza a lábát.
Lerázta magáról a boltban érzett bénultságot. Az agya futás közben szabadon működött, ilyenkor, mint a menekülő antilopról, lehullott róla a félelem. Megpróbált visszaemlékezni, mikor látott utoljára barackot. Olyan észrevétlenül adta meg magát a nélkülözésnek, hogy alig tudta meghatározni a fokozatokat, melyek mentén egyre nehezebbé vált az élet. Kiskorában még ingyen termett, leette a fáról a nagyanyónál, és egész nyáron maszatos volt az édes létől, de mikor a nagygazdaságok felvásárolták a termőföldet, Era szülei túladtak a telken, mert kellett a pénz iskolára meg a nagyanyó kórházi kezelésére. Akkor még voltak piacok, lehetett gyümölcsöt kapni, ha nem is mindenki tudta megfizetni. Később már megették a magot is, aztán bezártak a zöldségesek, és jött az élelmiszermonopólium időszaka. Volt ez-az a boltokban központilag meghatározott árszabással, a gyümölcs fogyasztása pedig még kiemelt nemzetegészségügyi kérdéssé is vált egy időre, de pár évre rá, amikor a terményexport hivatalos stratégiai ágazat lett, egy csapásra eltűnt a barack a polcokról, sőt vele együtt a cseresznye, a meggy és a dinnye, az eper és az összes bogyó is. Mióta a népélelmezési hálózat diktálta a kvótát, az észak felé menő hűtőkocsikba került a termés java.
Valami készült, máskülönben miért lettek volna felfegyverezve még a közlekedési rendőrök is, és miért került volna vissza a polcokra a barack? Támogatói igazolvány nélkül érinteni sem volt szabad, de attól még ott volt, Juli is látta, rá is kérdezett jó hangosan. Era szüntelenül aggódott, hogy bajt hoz rájuk a gyerek kíváncsisága. Ha Roy miatt nem küldték munkatáborba, majd Juli fogja odajuttatni.
Roy, Juli apja, újságíró vízummal érkezett hét évvel azelőtt, Erát összekötőnek és tolmácsnak helyezték ki mellé. Jóltáplált, magabiztos férfi volt, áradt belőle a becsületes tenni akarás és a szédítő magány. Olyan őszintén gyűlölte az elnyomást és az igazságtalanságot, hogy Era képtelen volt valódi jelentéseket írni róla. Talán egymásba is szerettek, mert Era úgy érezte, mintha azon az együtt töltött pár héten történt volna minden, amiért érdemes volt élni. Ha éppen nem szeretkeztek, akkor a titkos ellenzék vezetőivel találkoztak, vagy eljártak azokba a vendéglőkbe és fürdőkbe, melyekbe Era különben be se léphetett. Egyszer még a Balatonhoz is leutaztak, és ott, a kikötő melletti körbekerített üdülőkomplexumban, a hibátlan gyepen parkoló sötétített üvegű autókra néző erkélyen fogant Juli, és ott írta meg Roy azt a cikket az eltitkolt vagyonokról, a drótkerítéssel körbevett párhuzamos valóságról. A New York Timesban jelent meg végül. Aznap szünet nélkül csörgött a férfi telefonja, hol Amerikából hívták, hol az idegenrendészettől. Éjjel vitték el, Era azóta nem hallott felőle, csak remélte, hogy felrakták az első gépre, és hazatoloncolták Amerikába. Ő pár hónap szigorított börtönnel megúszta, de később megtudta, hogy csak a nyelvtudása miatt kímélték meg. Legalább ennyi haszna lett annak, hogy eladták a nagyanyó telkét.
Mikor a dohánybolthoz ért, Era lassított. Megszokásból körülnézett, mielőtt belépett.
– Mit adhatok, gyönyörűm? – kérdezte a trafikos. Akár jóképű is lehetett volna, ha nem ferde az orra, és nem hiányzik az egyik metszőfoga. Tíz éve, mikor mindketten a hírszerzésnek dolgoztak, még sokkal jobban nézett ki.
– Van cigid?
– Neked ne volna. Cserkész jó lesz? Csak az van.
– Akkor igen. Köszönöm.
– Láttad a zsaruk szerkóját? Full készenlét. Tánc lesz ma a hatkerben, nem gondolod?
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Kérsz egy csokit? Svájci, de neked ajándék. Csak ma. Én mondom neked, itt készül valami. Erről mi a véleményed, na? – Era felnézett a polcra. Mint minden dohánybolt, ez is be volt kamerázva. Eltolta magától a csokit, és kifordult a trafikból. Táskájában cigi, fél kiló kenyér és egy fonnyadt retek: ezzel kellett kihúznia másnapig.
Juli már hat éves volt, és még nem ismerte az érett gyümölcs ízét. Erának nem volt támogatói igazolványa, egészen addig nem is gondolta, hogy szüksége lenne rá, csak ott, a boltban, a barack fölött virító fényes piros stoptábla előtt tudatosult benne a vágyakozás. A futástól szabad lett, a szabadságtól pedig dühös. Szoknyája felcsúszott a combján, sápadt arca kipirult. Az igazolvánnyal nem csak anyagi juttatások jártak, az volt a belépő a vendéglőkbe, színházakba, mozikba, és anélkül a boltokban is csak a legegyszerűbb termékek közül lehetett válogatni. Az igazolvány adta meg a szükséges minimumot mindazoknak, akik támogatták a rendszert, melyet Era nem érzett szükségesnek támogatni egészen addig, amíg hirtelen friss, lédús barackot nem ígért neki és Julinak cserébe.
A kormányzati épületek márványtömbjei közé érve lassított. Aznap a felüljárón közelítettek a tüntetők, esőáztatta transzparenseiken elmosódtak a feliratok. Kevesebben jöttek, mint az előző napokban, de elszántnak látszottak, skandálásuk megelőzte őket, és felhergelte a sorfalban álló készenlétiseket. Era elsietett az összeláncolt éhségsztrájkolók csoportja mellett. Egy külföldi vöröskeresztes munkás szemrehányó pillantással mérte végig.
Belépett az előcsarnokba, lesimította a szoknyáját, nedves haját lófarokba fogta. Senki sem tudta pontosan, mivel lehet kiérdemelni az igazolványt. Ismerősei különböző utakon jutottak hozzá, volt, aki pénzzel, volt, aki földdel, mások szolgálatokkal támogatták az éppen támogatandót. Era a Royjal való viszonya és a büntetett előélete miatt nem is reménykedett. Érezte a megvetést a recepciós tekintetében, a vele egy liftben utazók elfojtott nevetésében és a kolléganők köszönésében, de a férfiak szemében mást is látott. Éhségnek tűnt, de akár vágy is lehetett.
Mire felért az irodába, tudta, mit kell tennie. Meglazított egy tincset a füle mellett, feltett még egy kis rúzst, és kigombolta a blúza legfelső gombját. Belepillantott a kézitükrébe. Szép volt, mint egy érett barack. Mikor végre megszólalt a munkakezdést jelző gong, kezébe vette a jegyzetfüzetét, és határozott léptekkel elindult az osztályvezetői iroda felé.


Molnár T. Eszter anti-utópiaként olvasható novellafüzére egy elszigetelt, éhes és sötét Magyarországon játszódik, ahol a hatalom minden egyes állampolgár lépéseit számon tartja. Tizenkét szereplő nézőpontjából láthatunk rá töredékekből összeálló történetük egy-egy döntő fontosságú szilánkjára. A könyv nem a diktatúra működésének ábrázolására törekszik, inkább azt kutatja, hogy milyen egyéni válaszok adhatóak a szabadsághiány tapasztalatára.

Molnár T. Eszter: A számozottak, JAK-Prae.hu, 2016, 83 oldal, 2500 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.