hirdetés

Molnár Vilmos: Beton és Mesék

2017. december 3.

Volt egyszer valaki. Elvártak tőle valamit. Nem azt adta, amit vártak tőle. Nem is úgy, ahogy elvárták volna. Nem is akkor,mikor nekik tetszett. Nem is értékelték, amit adott. Nem is bánta cseppet sem soha. – Magasiskola rovatunkban december végéig erdélyi szerzők műveit közöljük. Ma Molnár Vilmos prózáit olvashatják.

hirdetés

BETON

Ülök a vonaton valahol Pest és Szolnok között. Purpárlé a velem szemben elhelyezkedő úrral. Mondja nekem: tetszik ám neki, ahogy beszélek, olyan érdekesen ejtem a szavakat. Születésemkor Magyarországnak mely táján írták be nevemet az anyakönyvbe? Mondom neki: nem Magyarországon, hanem Székelyföldön történt az eset. Homlokát ráncolja, töpreng, mondja nekem: mintha már hallott volna eme helyről, pontosan hol is található? Nem kapom fel a vizet, volt már szerencsém ilyenhez. Türelmesen magyarázom: Erdélyben, Romániában. Arca felderül, végre helyére tudja rakni a dolgokat, mondja nekem: aha, szóval román vagyok.
Helyben vagyunk. Magyarországon megforduló erdélyi és moldvai magyarok szokták ezt kapni szíveslátás-csatolmányként. Többnyire indulatba is jönnek tőle rendesen, talán nem kéne. Igaz, több mint kellemetlen, ha ennyire nincs fogalma magyarnak a magyarról, de azt is nézni kell, ki mondja. Betonfejűnek nevezném. A tudatlanság nem bűn, de hogy az internet meg a sok újság, rádió- és tévécsatorna mellett (arra nem fogadnék, hogy könyveket is olvas) sem szivárgott a fejébe némi információ a határon túli magyarokról, az csak úgy lehetséges, ha beton van neki a koponyacsontján belül. Elmúlt kormányzatok pallérai előszeretettel öntöttek a fejekbe betont.
Betont repesztgetni nem olyan egyszerű. Egyszer már próbáltam elmagyarázni egy ilyennek, hogy merre található a Székelyföld, s hogyan kerültek Romániába magyarok úgy, hogy el sem mozdultak a szülőföldjükről. Beszéltem neki erdélyi történelemről, első világháborút lezáró dolgokról, nem túl nagy sikerrel. Úgy láttam, nem is nagyon érdekelte. Hosszú, zavaros, fölöslegesen bonyolult mentegetőzésnek vélte, mely arról szól, hogy holmi magyarok, akik valami gyanús körülmények miatt már nem is magyarok, valahogy mégis azt szeretnék, hogy magyaroknak tartsák őket. Érthetetlen az egész, és erősen obskúrus. Juszt sem értette, hogy a történelem az obskúrus és érthetetlen, valamint zavaros és fölöslegesen bonyolított. Továbbá pedig, hogy mentegetőzik a fene.
Mostani betonfejűmmel másként járok el. Kérdem tőle: ő hová valósi? Mondja nekem: Szolnokon született, de már régóta Pesten él, a VI. kerületben, Terézvárosban. Mondom neki: jó, akkor most próbálja meg elképzelni, miszerint holnap reggel arra ébred, hogy a Terézvárost Romániához csatolták. De amúgy istenigazából: román nyelvű utcanévtáblák, román nyelvű ügyintézés a hivatalokban, románul beszélő rendőr, meg minden egyéb, ami ezzel jár. Az Oktogon közepén egy bazi nagy ortodox bazilika terpeszkedik, s ha át akar kelni a Király utca túloldalára, az Erzsébetvárosba, akkor határőr kéri a személyijét vagy útlevelét.
Betonfejűm tátott szájjal hallgatja rémtörténetemet, majd összeszedi magát és tétova mosoly kíséretében mondja nekem: de hát ez rémálom, ilyen nincs! Lelkesen helyeselek neki: milyen igaz! Borzasztóan örülök, hogy végre egyetértünk. Hát persze hogy rémálom, hát persze hogy nincs ilyen! Nagyapáink és dédapáink is hajszálra ezt mondták Erdélyben 1918 végén meg 1919 elején, aztán mégsem tudtak felébredni az álomból, kiderült, mégiscsak van ilyen.
Mondom neki: folytassuk, ha már ilyen jól belejöttünk. Most azt próbálja meg elképzelni, hogy átment a Király utca egyik oldaláról a másikra, és ezzel megérkezett Magyarországra. Nem olyan nagy dolog ma már, uniós tagország Románia is, kicsit várakozik az utcasarkon a zebránál, s a határőr hamarosan sort kerít rá, csak legyen kézügyben a személyije vagy az útlevele. De ne lepődjön meg, ha megérkezvén Erzsébetvárosba, ott kicsit felszusszanván, egy atyafi váratlanul lerománozza, és melegen ajánlja, hogy térjen vissza iziben oda, ahonnan jött: Románia kies tartományába, Terézvárosba.
Betonfejűm csendes borzadállyal mered rám. Majd mondja nekem: egy echte magyart nem lehet lerománozni, ő pedig echte magyar. Mondom neki: ujjé, a számból vette ki a szót, hogy mi milyen egyformán gondolkodunk! Hát persze, hogy nem lehet csak úgy lerománozni egy magyart, hát akkor ön miért teszi? Még ha Székelyföldön nem is echte, csak ízig-vérig magyarok élnek.
Betonfejűm morcosan ráncolja homlokát, kicsit zavarodottforma. Netánha repedés támadott volna a betonban, bárha csak hajszálnyi is.

 

MESE ISTEN NEVÉRŐL

Volt egyszer egy illető.
Olvasta valahol az interneten, hogy Istennek héber nyelven hetvenkét titkos
neve van. Olyanok, mint: Harael, a mindenben jelen lévő Isten, Reahel, a mindent látó
Isten, Nilhael, az egek királya Isten, Sealiah, a mindent mozgató Isten, Mahasiah, a
megmentő Isten, Lehahaiah, a bölcs Isten, Lauviah, a csodálatos Isten. És így tovább,
hetvenkettőig. Vannak ugyan, akik szerint a hetvenkettes lista tulajdonképpen Isten
angyalainak neveit tartalmazza. De az avatottak állítják: ezek Isten angyali
tulajdonságainak titkos megnevezései. Annyira titkosak azért nem lehetnek, ha bárki
olvashatja őket a világhálón.
Az illető kíváncsi lett, hogyan hangozhat magyar nyelven Istennek legalább
egy titkos neve. Nem több, csak egy. Ennyi elég. Kotnyelesség minden titkot firtatni.
Az illető úgy vélte, nem lehet ördöngösség kitalálni. Csak beleérző képesség
kell hozzá. Meg józan paraszti ész. E kettő együtt sok mindenhez elég.
Mély lélegzetet vett és belefogott. Úgy gondolta, ennek a névnek hármas
összetételűnek kell lennie. Egyrészt mert Isten Szentháromság formájában létezik,
másrészt nem három-e a magyar igazság is?
Elsőként arra jutott, hogy Isten nevében valamilyen formában muszáj benne
lennie a „kör" szónak. Hiszen a kör a legtökéletesebb mértani idom, s az isteni
tökéletességet is csak valami hasonlóval lehet kifejezni. És hát nem Isten teremtette-e
ezt az egész kerek világot?
De kéne még valami olyan is – fontolgatta tovább az illető −, ami utal arra,
hogy Isten nemcsak odakint a világban van jelen, hanem idebent, „belül" is. Ha úgy
tetszik: legbelül. A dióban is a dióbél adja a lényeget. Belső, mélységi dolgokban
ugyanvalóst erős az Isten. Az illetőnek eszébe jutott egy régi magyar személynév. Alább kiderül, melyik. Sok névtani kutató szerint „belső rész, szív" az értelme. Más
névtanászok ugyan az „előkelő" jelentésű ótürk méltóságnévből származtatják, de akkor sincs gond: létezik-e bárki előkelőbb Istennél? Az illető csak ámult, milyen könnyen feltárul egy titok, ha van az emberben beleérző képesség. Meg józan paraszti ész.
Végezetül, harmadikként, oda lyukadt ki az illető, hogy valami olyannak is
szerepelnie kell Isten titkos nevében, ami jelzi: Ő „aduttá valá neki paradicsumot
házoá". Megkülönböztetett figyelemmel törődik Isten az emberrel, nem akármilyen
„házat" adott neki használatra. Sajnálatos, szomorú következményű eset volt, amikor
az ember megfeledkezett arról, ki az úr ebben a házban. És az illető megtalálta azt a szót is, ami kifejezi ezt.
Összeállt hát a három szóból a név, Isten egyik titkos magyar neve. Az illető
megilletődve mondta ki: Kerekes Béla, házmester.

*

Először nevethetnékje támadt, olyan mindennapinak tűnt e név. Még hogy ez
lenne Isten egyik titkos magyar neve! Hiszen olyan közönséges! De amikor megint
átgondolta és újra kimondta, beleborzongott, hogy mit jelent e három szóból álló
megnevezés. Az Úr lényegének egy része tárul fel benne!
Elsőre nem tűnik rendkívülinek e név és foglalkozás. Elsőre nem sok minden
tűnik annak, ami. Egyszerű, közönséges dolgokban tud jól elrejtőzni a nem mindennapi.
Az illető újra és újra kimondta a három szóból álló nevet, s ahogy mondta,
nevetnie kellett, miközben futkosott hátán a hideg. E kettő együtt biztos jele annak, hogy isteni dolgok közelébe került az ember. Az illető lélegzete elakadt, mikor fején átvillant, hogy mi lehet Isten fortélyos módszerének lényege: közönséges vagy különleges – a kettő egy és ugyanaz.
Lényegi dolgok kimondva gyakran hatnak komolytalanul. Kacagságba jól
lehet rejteni titkokat. Többen állítják: Istennek jó humora van.
Nem is haragudott meg Isten, amiért az illető kitalálta egyik titkos magyar
nevét. Ahogy egy világhírű bűvész sem orrol meg, ha a közönség soraiból valaki
rájön egyik-másik kisebb trükkjére. Főleg ha a mulatság kedvéért ő maga intézi úgy,
hogy rájöjjenek. Mert semmi sem történik Isten akarata nélkül.
Különben is kedves Istennek a beleérző képesség. Meg a józan paraszti ész.

MESE A KÉRDEZÉS HASZNÁRÓL

Volt egyszer egy kissrác.
Beíratkozott cselgáncs tanfolyamra. Első órán a mester a dzsúdó lényegéről
beszélt az újoncoknak
– Nem az erő a fontos – mondta –, hanem a technika. Az ellenfelet önnön
nyers ereje segítségével, szinte erőfeszítés nélkül győzni le. Hagyni a támadót,
rohamozzon brutálisan, majd finom mozdulattal visszafordítva ellene saját svungját,
könnyedén ártalmatlanná tenni. Nyugodtan tegyetek fel kérdéseket, ha valami nem tiszta
– biztatta a mester az újoncokat.
− Mi van akkor − kérdezte a kissrác −, ha az ellenfél is technikás és finom, nem
rohamoz brutálisan és svunggal, hanem arra vár, hogy mi támadjunk durván és
lendülettel?
− Jól van, okos, megjegyeztelek − mondta a mester.
Következő órákon, ha be kellett mutatni, mily elképesztően sokféleképpen lehet
földhöz teremteni valakit, a mester mindig a kissrácot szólította ki a sorból
szemléltetőeszköznek. Nevettek is rajta a társai.
Hatvan év múlva, mikor már veszélyes minden esés, jó hasznát vette ennek.
Remekül tudott felbukni, sosem törött semmije.

MESE RADNAI GÁBOR ÖSSZEZSUGORODÁSÁRÓL

(Volt egyszer.)
Radnai Gábor negyvenkét éves. Reggel veszi a táskáját, megsimogatja
gyereke fejét, elbúcsúzik a feleségétől, indul a munkahelyére. Egy
biztosítótársaságnál dolgozik ügynökként. Baleset, betegség, halál ellen
biztosítanak embereket. Mindenféle szerencsétlenség ellen ingatlanokat. Radnai
Gábor néha beül valahova egy kávéra. Elmereng, miért kell neki mindennap
ugyanazt csinálnia? Mintha ismétlődne minden! De régen volt, mikor gimibe járt!
Hogy rohan az idő! Miért rohan ennyire az idő? Néha úgy hiszi, hogy boldog.
Néha úgy hiszi, hogy nem. De miért?
R. Gábor negyvenkét éves. Reggel táska, fejsimogatás gyereknek,
búcsú asszonytól, irány munkahely. Biztosítótársaság, ügynökösködés. Baleset, betegség,
halál. Mindenféle szerencsétlenség. Néha kávé. Merengés. Idő. Ismétlődés.
Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem boldog? Miért?
Gábor negyvenkettő. Táska, simi, búcsú, meló. Munkahely, bajok.
Kávé. Merengés. Idő. Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem? Miért?
G. negyvenkettő. Búcsú. Meló. Bajok. Idő. Boldog? Nem? Miért?

MESE A PROBLÉMA NEMLÉTÉRŐL

Volt egyszer valaki.
Elvártak tőle valamit.
Nem azt adta, amit vártak tőle. Nem is úgy, ahogy elvárták volna. Nem is akkor,
mikor nekik tetszett. Nem is értékelték, amit adott.
Nem is bánta cseppet sem soha.

MESE A FEJ VAGY ÍRÁSRÓL

Volt egyszer egy pénzérme.
Egyik oldalán fej. Másikon írás. A kettő között recés perem körben.
Gizi néni azt mondta: a halál nem az élet ellentéte, hanem a születésé. Manyi néni
azt mondta: születés és halál recéz peremet.
Gurul a pénzérme, ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, halál hol talál meg?
Meghalsz, ha megáll és meghalsz, ha nem áll meg.
Egyik oldalán fej: nézel, mint a moziban.
Másik oldalán írás: még nem olvasta senki.

MESE A BONYOL SZÍNEVÁLTOZÁSÁRÓL

Volt egyszer egy bonyol.
Amúgy nem lett volna vele baj. De állandóan ott üldögélt a
lehetséges bonyodalmak tövén. Mint érett seb, szinte kérte a hozzapiszkálást.
Hozza is piszkáltak emberül.
Hát már nem ül, már nem is bonyol.
Már jár, már bonyolód.

MESE A TÖRTÉNETRŐL

Volt egyszer egy történet.
Megtörtént, ahogy megtörténik minden. Egyik pillanatban még
nincs, másik pillanatban már volt. Megtörtént, s így befejezetté vált, kerek
lett nyomban. Függetlenül attól, hogyan végződött.
Tanulság, jelentés nem fért bele. Nem is hiányzott róla.
Kitűzték rá mégis, mint egy vörös zászlót.

 

Molnár Vilmos
BETON
(2017.okt.14.-én elküldve Literának felkérésre Erdély-projektükre)
Ülök a vonaton valahol Pest és Szolnok között. Purpárlé a velem szemben elhelyezkedő úrral. Mondja nekem: tetszik ám neki, ahogy beszélek, olyan érdekesen ejtem a szavakat. Születésemkor Magyarországnak mely táján írták be nevemet az anyakönyvbe? Mondom neki: nem Magyarországon, hanem Székelyföldön történt az eset. Homlokát ráncolja, töpreng, mondja nekem: mintha már hallott volna eme helyről, pontosan hol is található? Nem kapom fel a vizet, volt már szerencsém ilyenhez. Türelmesen magyarázom: Erdélyben, Romániában. Arca felderül, végre helyére tudja rakni a dolgokat, mondja nekem: aha, szóval román vagyok.
Helyben vagyunk. Magyarországon megforduló erdélyi és moldvai magyarok szokták ezt kapni szíveslátás-csatolmányként. Többnyire indulatba is jönnek tőle rendesen, talán nem kéne. Igaz, több mint kellemetlen, ha ennyire nincs fogalma magyarnak a magyarról, de azt is nézni kell, ki mondja. Betonfejűnek nevezném. A tudatlanság nem bűn, de hogy az internet meg a sok újság, rádió- és tévécsatorna mellett (arra nem fogadnék, hogy könyveket is olvas) sem szivárgott a fejébe némi információ a határon túli magyarokról, az csak úgy lehetséges, ha beton van neki a koponyacsontján belül. Elmúlt kormányzatok pallérai előszeretettel öntöttek a fejekbe betont.
Betont repesztgetni nem olyan egyszerű. Egyszer már próbáltam elmagyarázni egy ilyennek, hogy merre található a Székelyföld, s hogyan kerültek Romániába magyarok úgy, hogy el sem mozdultak a szülőföldjükről. Beszéltem neki erdélyi történelemről, első világháborút lezáró dolgokról, nem túl nagy sikerrel. Úgy láttam, nem is nagyon érdekelte. Hosszú, zavaros, fölöslegesen bonyolult mentegetőzésnek vélte, mely arról szól, hogy holmi magyarok, akik valami gyanús körülmények miatt már nem is magyarok, valahogy mégis azt szeretnék, hogy magyaroknak tartsák őket. Érthetetlen az egész, és erősen obskúrus. Juszt sem értette, hogy a  történelem az obskúrus és érthetetlen, valamint zavaros és fölöslegesen bonyolított. Továbbá pedig, hogy mentegetőzik a fene.
Mostani betonfejűmmel másként járok el. Kérdem tőle: ő hová valósi? Mondja nekem: Szolnokon született, de már régóta Pesten él, a VI. kerületben, Terézvárosban. Mondom neki: jó, akkor most próbálja meg elképzelni, miszerint holnap reggel arra ébred, hogy a Terézvárost Romániához csatolták. De amúgy istenigazából: román nyelvű utcanévtáblák, román nyelvű ügyintézés a hivatalokban, románul beszélő rendőr, meg minden egyéb, ami ezzel jár. Az Oktogon közepén egy bazi nagy ortodox bazilika terpeszkedik, s ha át akar kelni a Király utca túloldalára, az Erzsébetvárosba, akkor határőr kéri a személyijét vagy útlevelét.
Betonfejűm tátott szájjal hallgatja rémtörténetemet, majd összeszedi magát és tétova mosoly kíséretében mondja nekem: de hát ez rémálom, ilyen nincs! Lelkesen helyeselek neki: milyen igaz! Borzasztóan örülök, hogy végre egyetértünk. Hát persze hogy rémálom, hát persze hogy nincs ilyen! Nagyapáink és dédapáink is hajszálra ezt mondták Erdélyben 1918 végén meg 1919 elején, aztán mégsem tudtak felébredni az álomból, kiderült, mégiscsak van ilyen.
Mondom neki: folytassuk, ha már ilyen jól belejöttünk. Most azt próbálja meg elképzelni, hogy átment a Király utca egyik oldaláról a másikra, és ezzel megérkezett Magyarországra. Nem olyan nagy dolog ma már, uniós tagország Románia is, kicsit várakozik az utcasarkon a zebránál, s a határőr hamarosan sort kerít rá, csak legyen kézügyben a személyije vagy az útlevele. De ne lepődjön meg, ha megérkezvén Erzsébetvárosba, ott kicsit felszusszanván, egy atyafi váratlanul lerománozza, és melegen ajánlja, hogy térjen vissza iziben oda, ahonnan jött: Románia kies tartományába, Terézvárosba.
Betonfejűm csendes borzadállyal mered rám. Majd mondja nekem: egy echte magyart nem lehet lerománozni, ő pedig echte magyar. Mondom neki: ujjé, a számból vette ki a szót, hogy mi milyen egyformán gondolkodunk! Hát persze, hogy nem lehet csak úgy lerománozni egy magyart, hát akkor ön miért teszi? Még ha Székelyföldön nem is echte, csak ízig-vérig magyarok élnek.
Betonfejűm morcosan ráncolja homlokát, kicsit zavarodottforma. Netánha repedés támadott volna a betonban, bárha csak hajszálnyi is.
Molnár Vilmos
MESE ISTEN NEVÉRŐL
Volt egyszer egy illető.
Olvasta valahol az interneten, hogy Istennek héber nyelven hetvenkét titkos
neve van. Olyanok, mint: Harael, a mindenben jelen lévő Isten, Reahel, a mindent látó
Isten, Nilhael, az egek királya Isten, Sealiah, a mindent mozgató Isten, Mahasiah, a
megmentő Isten, Lehahaiah, a bölcs Isten, Lauviah, a csodálatos Isten. És így tovább,
hetvenkettőig. Vannak ugyan, akik szerint a hetvenkettes lista tulajdonképpen Isten
angyalainak neveit tartalmazza. De az avatottak állítják: ezek Isten angyali
tulajdonságainak titkos megnevezései. Annyira titkosak azért nem lehetnek, ha bárki
olvashatja őket a világhálón.
Az illető kíváncsi lett, hogyan hangozhat magyar nyelven Istennek legalább
egy titkos neve. Nem több, csak egy. Ennyi elég. Kotnyelesség minden titkot firtatni.
Az illető úgy vélte, nem lehet ördöngösség kitalálni. Csak beleérző képesség
kell hozzá. Meg józan paraszti ész. E kettő együtt sok mindenhez elég.
Mély lélegzetet vett és belefogott. Úgy gondolta, ennek a névnek hármas
összetételűnek kell lennie. Egyrészt mert Isten Szentháromság formájában létezik,
másrészt nem három-e a magyar igazság is?
Elsőként arra jutott, hogy Isten nevében valamilyen formában muszáj benne
lennie a „kör” szónak. Hiszen a kör a legtökéletesebb mértani idom, s az isteni
tökéletességet is csak valami hasonlóval lehet kifejezni. És hát nem Isten teremtette-e
ezt az egész kerek világot?
De kéne még valami olyan is – fontolgatta tovább az illető −, ami utal arra,
hogy Isten nemcsak odakint a világban van jelen, hanem idebent, „belül” is. Ha úgy
tetszik: legbelül. A dióban is a dióbél adja a lényeget. Belső, mélységi dolgokban
ugyanvalóst erős az Isten. Az illetőnek eszébe jutott egy régi magyar személynév. Alább
kiderül, melyik. Sok névtani kutató szerint „belső rész, szív” az értelme. Más
névtanászok ugyan az „előkelő” jelentésű ótürk méltóságnévből származtatják, de akkor
sincs gond: létezik-e bárki előkelőbb Istennél? Az illető csak ámult, milyen könnyen
feltárul egy titok, ha van az emberben beleérző képesség. Meg józan paraszti ész.
Végezetül, harmadikként, oda lyukadt ki az illető, hogy valami olyannak is
szerepelnie kell Isten titkos nevében, ami jelzi: Ő „aduttá valá neki paradicsumot
házoá”. Megkülönböztetett figyelemmel törődik Isten az emberrel, nem akármilyen
„házat” adott neki használatra. Sajnálatos, szomorú következményű eset volt, amikor
az ember megfeledkezett arról, ki az úr ebben a házban. És az illető megtalálta azt a szót
is, ami kifejezi ezt.
Összeállt hát a három szóból a név, Isten egyik titkos magyar neve. Az illető
megilletődve mondta ki: Kerekes Béla, házmester.
*
Először nevethetnékje támadt, olyan mindennapinak tűnt e név. Még hogy ez
lenne Isten egyik titkos magyar neve! Hiszen olyan közönséges! De amikor megint
átgondolta  és újra kimondta, beleborzongott, hogy mit jelent e három szóból álló
megnevezés. Az Úr lényegének egy része tárul fel benne!
Elsőre nem tűnik rendkívülinek e név és foglalkozás. Elsőre nem sok minden
tűnik annak, ami. Egyszerű, közönséges dolgokban tud jól elrejtőzni a nem mindennapi.
Az illető újra és újra kimondta a három szóból álló nevet, s ahogy mondta,
nevetnie kellett, miközben futkosott hátán a hideg. E kettő együtt biztos jele annak, hogy
isteni dolgok közelébe került az ember. Az illető lélegzete elakadt, mikor fején átvillant,
hogy mi lehet Isten fortélyos módszerének lényege: közönséges vagy különleges – a kettő
egy és ugyanaz.
Lényegi dolgok kimondva gyakran hatnak komolytalanul. Kacagságba jól
lehet rejteni titkokat. Többen állítják: Istennek jó humora van.
Nem is haragudott meg Isten, amiért az illető kitalálta egyik titkos magyar
nevét. Ahogy egy világhírű bűvész sem orrol meg, ha a közönség soraiból valaki
rájön egyik-másik kisebb trükkjére. Főleg ha a mulatság kedvéért ő maga intézi úgy,
hogy rájöjjenek. Mert semmi sem történik Isten akarata nélkül.
Különben is kedves Istennek a beleérző képesség. Meg a józan paraszti ész.
Molnár Vilmos
MESE A KÉRDEZÉS HASZNÁRÓL
Volt egyszer egy kissrác.
Beíratkozott cselgáncs tanfolyamra. Első órán a mester a dzsúdó lényegéről
beszélt az újoncoknak
– Nem az erő a fontos – mondta –, hanem a technika. Az ellenfelet önnön
nyers ereje segítségével, szinte erőfeszítés nélkül győzni le. Hagyni a támadót,
rohamozzon brutálisan, majd finom mozdulattal visszafordítva ellene saját svungját,
könnyedén ártalmatlanná tenni. Nyugodtan tegyetek fel kérdéseket, ha valami nem tiszta
–  biztatta a mester az újoncokat.
− Mi van akkor − kérdezte a kissrác −, ha az ellenfél is technikás és finom, nem
rohamoz brutálisan és svunggal, hanem arra vár, hogy mi támadjunk durván és
lendülettel?
− Jól van, okos, megjegyeztelek − mondta a mester.
Következő órákon, ha be kellett mutatni, mily elképesztően sokféleképpen lehet
földhöz teremteni valakit, a mester mindig a kissrácot szólította ki a sorból
szemléltetőeszköznek. Nevettek is rajta a társai.
Hatvan év múlva, mikor már veszélyes minden esés, jó hasznát vette ennek.
Remekül tudott felbukni, sosem törött semmije.
Molnár Vilmos
MESE RADNAI GÁBOR ÖSSZEZSUGORODÁSÁRÓL
(Volt egyszer.)
Radnai Gábor negyvenkét éves. Reggel veszi a táskáját, megsimogatja
gyereke fejét, elbúcsúzik a feleségétől, indul a munkahelyére. Egy
biztosítótársaságnál dolgozik ügynökként. Baleset, betegség, halál ellen
biztosítanak embereket. Mindenféle szerencsétlenség ellen ingatlanokat. Radnai
Gábor néha beül valahova egy kávéra. Elmereng, miért kell neki mindennap
ugyanazt csinálnia? Mintha ismétlődne minden! De régen volt, mikor gimibe járt!
Hogy rohan az idő! Miért rohan ennyire az idő? Néha úgy hiszi, hogy boldog.
Néha úgy hiszi, hogy nem. De miért?
R. Gábor negyvenkét éves. Reggel táska, fejsimogatás gyereknek,
búcsú asszonytól, irány munkahely. Biztosítótársaság, ügynökösködés. Baleset, betegség,
halál. Mindenféle szerencsétlenség. Néha kávé. Merengés. Idő. Ismétlődés.
Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem boldog? Miért?
Gábor negyvenkettő. Táska, simi, búcsú, meló. Munkahely, bajok.
Kávé. Merengés. Idő. Ugyanaz. Miért? Boldog? Nem? Miért?
G. negyvenkettő. Búcsú. Meló. Bajok. Idő. Boldog? Nem? Miért?

Molnár Vilmos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.