hirdetés

Molnár Vilmos: Furcsa nyár

2018. szeptember 7.

Hirtelen belém villant, de úgy istenigazából, milyen fura helyzetben is leledzem: nagyban szaporázom a lépést egy ismeretlen városban, olyan helyre, ahova nem is akarok elmenni, olyan emberek közt, akikhez nincs is közöm, jószerével nem is ismerem őket. Van ennek értelme? – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Molnár Vilmos írása.

hirdetés

Túlzás lenne egy egész nyárról beszélni. Két hét volt csak. Mármint a táborozás. Ha ugyan táborozásnak lehet nevezni. Nem is a legszebb volt, hanem a legfurcsább. De én szerettem a furcsa dolgokat. Meg is kaptam. Az én választásom volt.

1976-ban végeztem a hetedik osztályt. Tizennegyedik életévemet nemrég töltöttem be, gyermekkorból már kilépve, felnőttkorba még nem lépve be. Az osztályfőnökünk tanév végén mindig felolvasta, hova lehet táborozni menni a nagyvakációban, ő írta fel a jelentkezőket is. Előző évben voltam már pionírtáborban (magyarországiak számára: úttörőtáborban), nem volt nagy szám. Betonalapra felhúzott nagy sátrakban meg farostlemez barakkokban laktunk egy Bukarest környéki lapos, erdős helyen, műút közelében, hogy ne legyen gond az oda-vissza szállítás. Akkor láttam életemben először síksági erdőt. A székelyföldi magas hegyek erdőségeihez szokott szememnek holmi elfuserált, mulatságos utánzatnak tűnt.



A táborban többnyire a kutya sem foglalkozott velünk. De jól megvoltunk magunkban, magunknak. Ismerkedtünk, dumáltunk, a kantinban elköltött közös étkezések között mindenfélét játszottunk. Volt, aki egész nap olvasott, volt, aki bicskájával cifra mintákat faricskált egy botra. Ki-ki elrázódott, mint krumpli a zsákban. A mellénk kirendelt tanárok (egyébként mind román nemzetiségűek voltak) felénk sem néztek. Mondjuk, nem is hiányoztak. Az volt a kellemetlen, ha valami felsőbb utasításra vagy ellenőrzés hírére mégis foglalkoztak velünk: órákig tartó sorakoztatás, hazafias román énekek betanítása, esetleg valami totál idióta csoportjáték erőltetése, amit magunktól soha nem játszottunk volna. Olyan volt, mint a szocializmus kicsiben: érdektelenség, de a látszat fenntartása.

Azt azért el kell mondjam, a kísérőtanárok és tanárnők némelyike nem éppen érdek nélkül kérte magát abba a táborba. Észrevehetően akadtak köztük régi jó ismerősök, akik el-eltünedeztek kettesben a környező erdő fái között, elég ziláltan kerültek elő. Mikor egy nap minket vittek félnapos kirándulásra az erdőbe, visszatértünkkor egyik elemista társunk használt gumióvszert talált az ágyában. Volt nagy nevetgélés. És izgatott megbeszélés: mi lehet az és mire jó? A pionírtábor végül is betöltötte szerepét: szórakoztatott és tanított.

De annak a tanévnek a végén, betöltve a tizennégyet, valami másra vágytam. Kolozsvári tábort is lehet választani, mondta az oszink. Nem sátrakban lesz a szállás, hanem egy iskola bentlakásában. Egy csomó múzeumlátogatás szerepel a programban.

Ezt választottam. Akkoriban régész szerettem volna lenni, minden múzeum lelkesített. Különben sem jártam még Kolozsváron, a székelyföldi Csíkszeredától távol esett. Érdekes mód egyetlen más osztály- vagy iskolatársam sem iratkozott fel ebbe a táborba, furcsállottam is. De lehet, iskolánknak csak egy helyet utaltak ki ide. Nem baj, gondoltam, így az igazi: magányos felfedező az ismeretlen vadak között.

A város több iskolájából összegyűlt kis csapatunk vonattal utazott. Már az állomáson
feltűnt, hogy a társaságban én vagyok a legfiatalabb. A többiek egy-két, sőt három évvel is idősebbek nálam. Nem is általános iskolások, már szakiskolába járnak, fiúk, lányok vegyesen. Milyen pionírok ezek, csodálkoztam, némelyiknek serken a bajusza. Pionírok-e egyáltalán vagy már KISZ-tagok? A dolog sosem tisztázódott, annyira nem is érdekelt. Akkoriban már szokogattam, hogy errefelé a dolgok gyakran nem azok, aminek mondják.

Kolozsváron kiderült, mindenkinek él ott rokona, barátja vagy üzletfele, szinte mindenki fel is szívódott. Többnyire csak vacsorázni és aludni jöttek meg, reggeli után eltűntek megint. Kérdezték tőlem is, van-e itt valamilyen rokonom, mondtam, hogy semmilyen. Csodálkoztak rajtam: mért jön akkor az ilyen Kolozsvárra? Kísérőtanárunk sürgős elintéznivalóiról beszélt, halaszthatatlan homályos ügyekről, nem is láttuk napokig. Kicsit restellettem, hogy sem retyerutyám, sem elintéznivalóm nincs Kolozsváron, a rokonlátogatások és ügyintézések városában.

Négyágyas szobákban aludtunk. A két-három évvel idősebb szobatársak már második este azt firtatták: mélyen alszom-e? Nem tudom, mondtam, alvás közben nem szoktam figyelni magam. Válaszom nem nyugtatta meg őket. Éjjel gyanús zajokra ébredtem, az utcai lámpa besütő fényénél láttam, a szomszéd ágyon hullámzik a takaró, s több láb lóg ki alóla, mint kettő. Drukkoltam, hogy ne kelljen köhögjek vagy tüsszentsek. Pár nap múlva rájöttem, a fölöttünk levő emeleten elszállásolt lányok bevállalósabbjai tesznek éjjeli látogatást nálunk, valamiért így egyszerűbb nekik, mint ha a fiúk mennének fel hozzuk. Ezt már ismertem tavalyról: a pionírtábor serkentő hatással bír a nagyobbak nemi vágyára.

Az volt a gond, hogy az iskola bentlakása a város legszélén állt. Begyalogolni a központba legalább egy órát tartana, vissza szintén. A várost sem ismertem. Felfedező kedvem is odalett, már nem voltam kíváncsi a bennszülöttekre. Többnyire csak olvastam. Akkoriban mindig volt nálam könyv, tulajdonképpen a könyvekben éltem. Néha felpillantottam az olvasmányaimból, szétnéztem a való világban, de többnyire nem éreztem valóságosabbnak vagy érdekesebbnek annál, mint amit épp olvastam.

Amikor két ügyintézés között kísérőtanárunk megjelent a bentlakásban, megkérdeztem tőle: mikor megyünk a múzeumokba? Többek közt ezt is intézi, felelte ingerülten. Az egyetlen múzeumlátogatásra az utolsó napon került sor. Egy textilművészeti kiállítást fogunk megtekinteni, mondta kísérőnk, fáradságos utánajárással ezt sikerült elintéznie, a többi múzeum zárva van.
Megbotránkozásomat látva, hozzátette: az egyik teremben kitömött állatok is lesznek. Őt szerettem volna kitömve látni. Kőbaltákra és régi csontvázakra, ókori pénzérmékre és középkori fegyverekre voltam kiéhezve, s érjem be pár nyavalyás mai szőnyeggel?

Kis csapatunk ott vonult Kolozsvár utcáin, útban a kender és len csodák felé. Szokás
szerint leghátul baktattam, onnan jobban lehet nézelődni. Az ember csak megy a többiek után, nem kell figyeljen az irányra, szólni sem kell a többiekhez. Hirtelen belém villant, de úgy istenigazából, milyen fura helyzetben is leledzem: nagyban szaporázom a lépést egy ismeretlen városban, olyan helyre, ahova nem is akarok elmenni, olyan emberek közt, akikhez nincs is közöm, jószerével nem is ismerem őket. Van ennek értelme? Mit keresek én itt egyáltalán? Hirtelen abban sem voltam biztos, én vagyok-e én? Elveszni éreztem önmagam, különös, csiklandós érzés volt, kellemetlen is, nem is. Kanálisbűzként csapott meg a lét idegenségének, furcsaságának – és mulatságos voltának szaga. Mindezek egyszerre. Évekkel
később, amikor az egzisztencialista életérzésről olvastam, ez az állapot jutott eszembe.

Már említettem, egy pionírtáborban sokat tanulhatott az emberfia. A textilkiállítást pedig, nagy sajnálatomra, megtekintettük.

Molnár Vilmos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.