hirdetés

Monokróm kolorit

Bodor Ádám, Az utolsó szénégetők, 2010, 168 oldal, 2490 Ft.

2011. február 22.
A fiatalkorán túllépett alkotó önmagával történő  szembenézése és fásult, de reménykedő  világképe üt át a kötetben szereplő  tárcák mindegyikén. Pályi Márk recenziója Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című kötetéről.
hirdetés

Van egy táj, ahol a nap is szűrten és komoran süt be a málló vakolatú házfalak közé, ezen kívül pedig végképp nem történik semmi. Ennek ellenére mégis megrezdül egy-egy érzet, vagy inkább érzék, megbicsaklik egy-egy gondolat, és a hibák, hiányosságok mégis kiadnak egy-egy történetfoszlányt. Ez a táj most éppen – Bodor Ádám frissen kiadott tárcakötetében – Európa keleti perifériája, szűkebben véve Kolozsvár, azon belül is, mondjuk, az Olajprés utca, tágabb értelemben pedig a berlini faltól a Kaukázuson át a Kaszpi-tenger belső-ázsiai partvidékéig. Lehetne persze bárhol, ma is, sok-sok ház, lakás homályos falai közt bizonyára mindmostanáig ott lapul. A tárcák azonban nem újak, körülbelül harminc évesek, alig több mint egy évtizeddel fiatalabbak csupán, mint Bodor volt, amikor apránként, kétheti rendszerességgel megírta őket a kolozsvári Utunk számára.

Az 1978 és 1981 között keletkezett rövid írások a két oldalas terjedelmet is ritkán haladják meg. Szám szerint ötvenhat található belőlük a kötetben, keletkezésük időrendjében; többségük témája és formája egyaránt a viszonylagos egyhangúság, ezt legföljebb a felszínen árnyalja a helyszínek látszólagos változatossága (hisz közben azért ki sem mozdulunk a keleti blokkból). A konkrétumok halmozása is a monoton hétköznapiságot hivatott hangsúlyozni, amely egyébként már önmagában szatirikus hatást kelt, hisz annyira egy-hangú, hogy muszáj történnie benne valami szokatlannak ahhoz, hogy legalább az élet látszata fönnmaradjon. Ezt sok helyütt gúny, nemegyszer öngúny, némi megvetés és mindenekelőtt állandó (hol jobban, hol kevésbé rejtett) gyanakvás fűszerezi.

A paranoiába is átcsapó gyanakvás legsikerültebb leírásai a magányos figurák saját érzelmi élet utáni vágyakozását kirajzoló, rendre csalódással végződő karcolatok. A kelet-berlini Monbijou utcán álldogáló turistáról, aki hátha megszólítja az arra járó idegent, de inkább majd valaki mást, a következőt (A Monbijou utca); Losteiner, aki Princz A.-t csak azért követi a város peremén csordogáló folyóig, mert nem tudja eldönteni, meg merje-e szólítani (Rozzant bürü); Bernát, aki egy műsoros délutánra kap meghívást, s ott kis időt töprenkedik, tán megismerkedik valakivel – de mégsem, hisz rajta kívül mindenki más okból: a műsor miatt érkezett (Meghívó); vagy a fiatal Princz Tóni és Zsuzsanna-Annamária (A szeszgyár tűzfala), illetve Ewa és Menyhárt doktor tompán halogatott nemi érintkezése (Berlin-Lichtenber–Wrocław Główny).

Az egyetlen ismétlődő név egyébként Menyhárt doktoré, aki talán a legélőbb is a különféle elnevezésű, de lényegük szerint ugyancsak ismétlődő alakok közül: a hézagok az ő esetében olykor kalandos rejtélyekké válnak, ahogy feleségével vagy egy arra emlékeztető nővel kerüli el egymást, vagy épp talál majdnem egymásra. A nevek állandó cserélődése a többi esetben ugyanis inkább ismétlődés benyomását kelti, mint változatosságét. Minduntalan újra bele kell vágnunk, s így a poros hétköznapiságot láttató nyersen ragyogó élesség idővel mégis tompulni kezd, helyét gyakran az anekdotizmus veszi át. Mindazonáltal a fiatalkorán túllépett alkotó önmagával történő szembenézése és fásult, de reménykedő világképe üt át a kötetben szereplő tárcák mindegyikén. S habár A Sinistra körzet szerzőjének kimagasló és némileg kultikus életműve amúgy is mindenképp indokolta a kötet megjelentetését, vitathatatlan, hogy ezek a tárcák elsősorban egykorú olvasói számára lehettek nyomasztóan üdítőek (vagy üdítően nyomasztóak), 1978 és 1981 között.

Az időpont mellett alighanem a helyszín sem mellékes. Ugyanezekben az években írta A következő pillanatban címmel megjelent szatirikus kötetét a szintén kolozsvári, ámde korán elhalálozott és elfeledett Darkó István (a kötetet a Kriterion adta ki ’82-ben, a benne foglalt írások a Bodor Ádám-i hétköznapi rendkívüliségek végletekbe hajló, igencsak szórakoztató elfajzásai); s a Bodorral nagyjából egyidős, vajdasági Tolnai Ottó is ekkor készítette az 1983-ban megjelent Virág utca 3. százegy kis (a maga részéről beates beütésű) lokális – újvidéki – darabját. A helyszín itt is (amellett, hogy eleve nem központi események helyszíne), ha nem is annyira, mint Ceauşescu Romániája esetében, de – a magyar nyelvű alkotó szempontjából már csak nyelvileg is – mindenképpen periféria.

Persze minden hely perifériává válik, ha megfosztjuk álcáitól. És addig, amíg ez nem sikerül egészen, még áltathatjuk magunkat azzal, hogy izgalmakat rejt. Bodor is így áltatja olvasóját, miként őt is így áltatta a világ, amelyben a tárcák megszülettek. Aki a változás lehetetlenségét küldő elvtársak üdvözletére kíváncsi, annak feltétlenül érdemes föllapoznia e kötetet.

Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.