hirdetés

Morcsányi Géza: Valami, ami nehezebb a valóságnál

2017. március 13.

Nem próbálta megfejteni az általa játszott figura mozgatórugóit és sokáig úgy gondolta, a filmet se fogja megnézni. Csak az Arany Medve után hitte el, hogy nagy galibát mégse okozott azzal, hogy elvállalta Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében a főszerepet. – Morcsányi Gézával Szekeres Dóra beszélgetett.

hirdetés

Amikor kijöttem a film után a moziból, arra lettem figyelmes, hogy hosszú percek óta megyek az utcán szinte teljes csendben, minden lehalkult körülöttem. Hasonló némaságban éreztem magam, mint amelyben Mária él. Ami még érdekesebb, hogy mások is hasonló élményről számoltak be, hogy úgy szemlélték percekig maguk körül a világot, mint Mária a filmben.

Örömmel hallom, mert ez is a film erős hatását tanúsítja, bár én magam nem tudom megítélni, nem tudom így látni a filmet. Eddig kétszer néztem meg, és mindkétszer láttam, milyen erős hatással van az emberekre. Voltaképpen nagyon jól el is tudom képzelni, hogy mindaz a nagy gonddal előállított szövet, amelyet Enyedi Ildikó létrehozott, milyen erővel bír. Ebben a filmben minden patikamérlegen van kimérve, a rendező, az operatőr, a zeneszerző és a hangmesterek hozták létre az alkotás egymásra épülő erős rétegeit, amelyek akár ilyen különös hatásokat is el tudnak érni. 

Fotók: Valuska Gábor


És azért nem tudja ön is látni ezt, mert nem tud elvonatkoztatni attól, hogy magát látja viszont a vásznon?

Még azt sem mondanám, hogy csak ezért. Nyilvánvaló, hogy egyrészt nem könnyű elkülöníteni a film elkészültének élményeit a kész műtől, miközben a színészek játéka nagyon mély hatással van rám, és látom is azokat a képeket, amelyek erős megkomponáltsága, drámaisága érthető számomra. De az egész történet mégsem tud úgy hatni rám, mint egy külső szemlélőre.

Milyen volt színészi tapasztalat nélkül belemenni egy ilyen nagy munkába? Nehéz volt átlépni azon az akadályon, amelyen óhatatlanul minden civilnek át kell esnie, mikor meghallja, látja magát egy felvételen, hogy le kell küzdeni az ezzel járó kellemetlen érzést?

Különböző stádiumai voltak a folyamatnak. A forgatás során messziről elkerültem minden monitort, telefont, még az üvegfelületeket is, nehogy meglássam magam valahol, főleg ne valami részletben. Sokáig úgy éreztem, hogy nem is fogom tudni megnézni a filmet, épp amiatt, amit mindannyian átélünk, mikor meglátjuk vagy halljuk magunkat egy felvételen. Furcsa. De tompulhatott az érzés bennem, vagy ebben is Enyedi Ildikó segített, mindenesetre, amikor egy kis utószinkron miatt oda kellett állnom a monitor elé, hogy egy tíz másodperces részt szinkronizáljak, megláttam magam, és akkor először nem zökkentett ki, nem rendített meg a dolog. A kulcs az lehetett, hogy a kép akkor már a film része volt. Már igazi színe volt, nem egy videófelvétel ment előttem, a hangomat pedig nem is kellett visszahallanom. Így kicsit megnyugodtam, majd jött az újabb hullámvölgy, mikor megint kétségeim támadtak magammal szemben. Végül abból a megfontolásból szántam rá magam, hogy mégis elmegyek egy stábvetítésre, hogy lehet, hogy nekem feldolgozandó traumát fog okozni látni a filmet, de egyszerűen Enyedi Ildikóval nem tehetem meg, hogy nem nézem meg. Annyi segítségem volt, hogy elvittem magammal a feleségemet is – ami egyúttal egy másik frontot is nyitott, hiszen lévén ő színésznő, abban sem lehettem biztos, hogy ő nem fogja bénának vagy teljesen vállalhatatlannak látni a teljesítményemet. De hál' istennek erre nem került sor, ő is azt mondta, amit azóta többen is, hogy nem vagyok másmilyen a vásznon, mint amilyennek az életben megismert. Ez pedig Enyedi Ildikó érdeme, aki nem vitt bele és nem is hagyott belemenni semmi olyan grimaszolásba vagy színészi próbálkozásba, ami esetleg hiteltelen lett volna. Alapvető kételyeim azért még mindig maradtak, hiszen nem tudom pontosan megítélni, hogy milyen munkát végeztem, egyszerűen nem tudom mihez mérni. Az életem során eddig minden tevékenységemnél volt bennem egy belső mérce, ami kialakult az évek során, nagyjából tudom, jó vagy rossz-e egy szöveg. Itt az enyhén kellemetlentől az elvégzett munka fölött érzett boldogságig terjedhetett volna a skála, de nem tudtam hová helyezni magamat rajta. A berlini bemutató tette helyre a dolgokat, amikor először hallottam a közönség reakcióit, tudtam, hogy mit jelentenek a hangok és a csendek a nézőtéren. Tudtam, hogy a közönség együtt lélegzik a filmmel, mertek nevetni, ahol kell, megállt a levegő, amikor kellett. Jó érzés volt. Aztán kikeveredtem a nézők közé és annyi, zavarba ejtően sok gratulációt és kedves gesztust kaptam, hogy kezdtem elhinni, hogy kisebb lehet a baj. Amikor a film elnyerte az Arany Medvét, akkor értem el a mostani stádiumhoz, hogy olyan nagyon nagy baj tényleg nem lehet, ha velem együtt is a film ilyen hatást volt képes gyakorolni a zsűrire is, tehát ebből galiba nem lett.

Kevésszer kerül szóba, de ez a film legalább olyan erősen szól a halálról, mint a szerelemről. Elég csak a fő helyszínre, a vágóhídra gondolni. Önre milyen hatással volt ez a hihetetlenül erős hely?

Még a forgatás előtt az egész stáb lement egy tanulmányi kirándulásra a vágóhídra, Enyedi Ildikó éles szeme pedig rögtön észrevette, hogy én vagy hárításból vagy közömbösségből, de nem törődtem a közeggel, szemben például Borbély Alexandrával, akire az egész nagyon mély hatással volt. Ezért Ildikó rögtön át is írta a forgatókönyvet és távolabb helyezte a figurámat a vágóhídtól, mert látta, hogy bennem nem nyílnak ki receptorok ezzel kapcsolatban. Én ezt például nem tudtam magamról. Kiderült, hogy én megmaradok azon a szinten, hogy nagyjából értem a dolog kulturális attribútumait, de maga a valóságos helyszín nem érdekel, nem fog meg.

Sokszor elhangzik a filmmel kapcsolatban, hogy a forgatókönyve irodalmi igényű műalkotás. Én pedig azt éreztem a filmet nézve, hogy irodalmat látok a vásznon, valami olyan sűrű alkotást, amilyen sűrű egy szöveg lehet.

Én nem venném ki a film státuszából a művet. Számomra ez a film annyi tartalommal és réteggel telített műalkotás, amilyennek csak egy jó filmnek, egy filmnek lennie kell. Az egyik legelső közhely vagy toposz, amit megtanultam a munkám során, az a Shakespeare-művek maradandóságának és népszerűségének közismert magyarázata: többrétegűek, így többféle felkészültségű nézőnek nyújtanak egyszerre információt, örömet, élvezetet. Ez minden valamire való műalkotásnál, a filmnél is így van. Nagyon megmaradt bennem, amit Enyedi Ildikó mondott nemrég egy közönségtalálkozón a forgatókönyvről: szerinte a forgatókönyv olyan, mint egy használati utasítás egy mosógéphez, akkor jó, ha utána a mosógép nagyszerűen működik. Amilyen profán ez, olyan találó is. Én még soha nem olvastam olyan lazán szöveget, mint ezt a forgatókönyvet, voltaképpen egyetlen olvasásra néztem meg, hogy mi is ez, de nem érdekeltek a részletek. Tudtam, hogy mennyi minden fog még változni, hogy az egész egy masszából alakul majd ki.
Ha egyenként kiragadjuk a film rétegeit, az a sok transzcendentális, szociálpszichológiai kérdés, amelyeket boncolgat, mind banálissá lesz. A filmben ezek a tulajdonságok elvesznek és egy új valóság elemeivé válnak. De, őszintén szólva, ezek a problémák engem magánemberként nem foglalkoztatnak. Ahogy nem gondolkodtam sokat azon, hogy mi is ez a szerep, úgy azon se, hogy mit gondolok a szereplők életéről, mozgatórugóiról. Lehet, hogy mindez még előttem áll. Az biztos, hogy Enyedi Ildikó olyan érzékenység felé tol bennünket, amely igyekszik túllépni a hétköznapiságon, hogy emberibb, érzelemgazdagabb, szellemibb életet élünk. A cél, létrehozni valamit, ami nehezebb a hétköznapi valóságnál.

Ez a rendező kérése és célja volt, hogy ne mélyedjen el nagyon karakterben?

A munka során nem kaptam tőle olyan impulzust, hogy nekem el kellene mélyednem Szabó Endre figurájának elemzésében. Nem akartam megmagyarázni a szerepemet, és Ildikó ezt nem is várta el tőlem. A próbafelvételek utolsó szakaszában volt egy nagyon érdekes rendezői instrukciója számomra, ez se volt teljesen konkrét dolog, mégis az egész forgatáson végigkísért. A jeleneteket ugyebár mindig két oldalról veszik fel, egyszer az én arcomat, másszor meg a partner arcát véve. Én egyáltalán nem akartam kizökkenni vagy lazsálni egyik verzióban sem, mégis egy próbafelvételen, amikor már nem is én voltam fontos, hanem valamelyik partner, ez történhetett, mert utána volt Ildikónak egy félmondata számomra is: „És néhány alkalommal azt is láttam, hogy kiengedtél. Nem kellene” – mondta. Ez akkor nagyon megmaradt bennem, innentől tudtam, hogy egyfajta, számomra korábban ismeretlen koncentrációnak mindig jelen kell lennie bennem. De talán sikerült elkerülni, hogy görcsössé váljak.





Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.