A két napos egri találkozóból az elmúlt években Debrecenben egyhetes rendezvénnyé nőtt Deszka azzal a küldetéssel találta meg a helyét az immár sokféle honi fesztivál sorában (POSZT, határon túli, Vidor, stúdió-, monodráma-, alternatív, mozgásszínházi stb.), hogy a kortárs magyar dráma évi, decembertől decemberig tartó színpadi termésére reflektál. S lassan ezeket a kereteket is kinövi. Ezt nem csak az jelzi, hogy a palettán külföldi (román, francia) szerzők is megjelentek, hanem az is, hogy erőteljes csapásokat tett általában a határon túli (marosvásárhelyi, délvidéki) műhelyek, a gyerekdarabok (amelyek, mint elhangzott, valamilyen szinten mindig kortársak) irányába, s a megszólaltatás színészi eszközei, a drámai szöveg televíziós, filmes prezentációja felé is fuvallott.

Nincs mainstream irányzata a mai magyar drámának, jegyezte meg Garaczi, a szemle egyik válogatója, nem lehet egyetlen oeuvre, stílus köré fonni a kiszemelt előadásokat. Lőn csönd válasz helyett, ismerik-e nyomtatott formában is a darabokat, hiszen közös a premissza, a szelekció döntő szempontja az előadások minősége, a lapok meg egyébként sem szeretik ezeket a nagy testű közleményeket. A másik ítész, Szakonyi Károly mindenesetre Bartis Attila (Romlás) és Szálinger Balázs (Oidipusz gyermekei) esetében az alapanyagot kifejezetten súlyosabbnak érezte. Tavaly a textus szerepét vizslatták a szakmai programokon, az idén Borbély Szilárd az eseménynek ajánlott esszéjében (a műsorfüzetben) a Szerzőség érdekes témáját vetette fel (miként lényegül át az irodalmi szerző, ha színházzal találkozik, mi a helyzet a „kétéltűekkel”, léteznek-e „csak” színpadi írók) - ez most nem lett kibontva.  Pedig a márciusi díjeső előestéjén még az a dilemma is előkerült, szükséges-e Jászai-díjjal elismerni azokat a jelentős játékszíni autorokat, akik a József Attila- vagy Szép Ernő-díjak irodalmi mércéjével nehezen keríthetők körbe.

Valamiféle sűrűsödéseket azért lehet érzékelni a kínálatban, az egyiket Móricz körül, akit több produkció is megszólít. Az Úri muri filmforgatókönyvén dolgozó Podmaniczky Szilárd alapvetése a drámaírók kerekasztalánál: mitől ilyen hihetetlenül nyitott ez az életmű? Melynek újraolvasása valósággal meglódult Esterházy szemléletváltó esszéje és Balassa Péter torzóban maradt monográfiája után, nyilván az évfordulóknak is köszönhetően. Fontos könyvek jelentek meg (Cséve Anna, Szilágyi Zsófia nevét ezúttal is érdemes megjegyezni), jelentős konferenciákat tartottak, s úgy tűnik, e roppant hagyaték színpadi újragondolásának is eljött az ideje.  A nevét viselő nyíregyházi társulat a tiszteletkörnek azt a módját választotta a születés 130. évében, hogy eredeti művet kért három rutinos alkotótól, akik egybehangzóan állították: a valaha is létezett irodalom csúcsain járunk, amikor Móriczot olvasunk. Világirodalmi mértékkel. Ám a regények és novellák árnyékában messze maradnak a kor konvencióihoz igazodó szalon-színművek (mint A vadkan, a Búzakalász, a Kerek Ferkó, van belőlük vagy húsz). Tasnádi István ezért mindenképpen a novellákban keresett ihletet, s az Annuskában, a hamar asszonnyá avatott gyereklányok balladai fojtású, paraszti tradíciójában talált megrendítő témára. Forgách Andrást több évtizede izgatja a Janka-Zsigmond-Mária háromszög (Móricz szerelmei című tercettjében, de tévéfilmmel is kalandozott már); Tragédia nevű komédiájának szellemes alapötletéhez, melyben a nagy klasszikus Kis János történetének amerikai típusú átdolgozására vállalkozik, minden megjelent és ki nem adott dokumentumot, szakirodalmat átbújt Forgách, így szerencsésen tudta pótolni azt a hiányt, amelyet egynémely műhelybeszélgetésen a külső szem, az irodalom- és színházkritikusok távolmaradásában jelölhetünk meg. Pedig ahol olyan kérdések röpködnek, hogy mit tekintsünk drámának, meddig tart, hol kezdődik az adaptáció, néha elkelnének az esztétikai fogódzók (kedvenc példám Szőcs Géza érdeklődő közbevetése az egyik, egyébként hangulatosra kerekedett délutánon: „tulajdonképpen miről is beszélgetünk épp?”). Gyanítom, hogy ezek a referenciális szempontok értékes adalékot szolgáltathattak volna például Pozsgai Zsolt Naplopókjának is az értelmezéséhez: vajon mennyiben tekinthető hitelesnek az elképzelt Négyesy-szemináriumon a nagyágyúk (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Ady, Móricz, Juhász Gyula) fiatalemberekre hangszerelt, erősen irodalmi kliséken alapuló, posztmodern elrajzolása, árnyaltabb viszonyrendszere?     

S ha már azt mondtam, elférnének olykor teoretikusabb közelítések, állapítsuk meg az ellenkezőjét is: máskor meg úgy van, hogy el velük, dehogy is kellenek! Egy nem par excellence drámaíró, Závada Pál legalábbis, aki szintén Móricz, mégpedig az Erdély nyomán indult, igen határozottan terelte „a történelmi dráma mint olyan” terepén berendezkedni kívánó disputát Peter Szonditól az empirikus felismerések kertjébe, ami végül is a feszt talán legizgalmasabb szemináriumát eredményezte. Ő a „sebek” fölfakasztását, konstruktív műhelykritikát óhajtott inkább, közönségével ekként szembesülhetett a kiszámítható epikusságból, a kar groteszk szerepeltetéséből adódó dramaturgiai kételyekkel. Azon hamar túljutott a hallgatóság, hogy mivel nála is nyomatékot kapnak Móricz magánéleti viharai, a két nő közti vergődés toposza több évezredes, mégsem Kovács János történetéről beszélünk. Érvényesség ügyében ugyanakkor egyértelműen a színpadi javára billen a mérleg a történelmivel szemben, hisz „a színház is fikció”. Elhangzott, hogy Illyés és Németh László nem állították jó sínre a magyar történelmi drámát, félrenevelték a közönséget. A Bethlen című darab – KAF dramaturgiai közreműködésével - ezért szólhat provokatívan Erdélyország szívében, Marosvásárhelyen, a nézők nehezen bocsátják meg, azt meg a színészek  viselik nehezen, hogy Závada a „talapzat talapzatáról” a földre tette a Fejedelmet. Lényegében shakespeare-i királydrámát modellezett: ahol hatalom van és politika, ott ármány van, viszály, szerelem, eskü és hitszegés, a magán bűnök minduntalan közerkölcsökbe ütköznek.  

A fesztivál útkeresése kapcsán vannak, akik promóciós szerepet szánnának a kerekasztalnak: külföldi szakemberek meghívásával segítse a magyar darabok külföldre jutását. Az adaptációkkal száz, szűkebb merítésben mintegy negyven darabból kerül színre évről évre napi három-négy bemutató a Csokonai Színházban, s akadnak, akik felolvasó esteket is szívesen látnának a terítéken, hiszen a dráma ügyét ezek is lendítik. Így igaz. Szabó Borbála és Varró Dániel szerzeménye, a Líra és Epika a múlt évben még csak olvasópróba formájában tűnt fel, az idén már egy másik együttes pazar feldolgozásban (Budapesti Bábszínház) a Deszka egyik legzajosabb sikerét aratta.