Sigitas Parulskis

Mormogó fal (részlet)

Azt hiszem, megöltem. Tudat alatt arra vágyik, hogy valakit elpusztítson. Mint mindannyian. A szavak mint a sperma bolyonganak a koponya méhében, mohón igyekeznek megterméke­nyíteni az agy petesejtjeit, hogy testet ölthessenek. Már néhány éve pontosan így érzi magát: bolyong, mint a szó, amely nem talál talajra, ahol gyökeret ereszthet. Terméketlen, kőre hullott mag. Talán egyszerűen elkerülhetetlen, hogy közelgő negyvenedik évét ilyen állapotban várja.
Adolfas lehunyta szemét, így állt néhány pillanatig, aztán kinyitotta, és lassan, mintha örök időkre emlékezetébe akarná vésni, amit lát, végignézett a padláson: egy régi babakocsi kerék nélkül, egy magányos mankó, aminek magának is sürgős sebészi beavatkozásra volna szüksége, egy rádió kibelezett doboza – ha­ csak a pókháló meg az összesűrűsödött, porrá vált idő gomo­lyait nem tekintjük vezetékek és tranzisztorok kibogozhatatlan rendszerének –, elöl kidülleszti lötyögő sárgás gombjait, melyek olyanok, mint egy döglött ló fogai, néhány régi cipő pár nélkül, teljesen megsárgult papírok, régi számlák, űrlapok, kifakult, egykor zöld iskolai füzetek, egy üres zöld üveg kifakult címkével, egy vállfa akasztó nélkül, valami háztartási eszköz – talán mo­zsár –, pár ruhadarab, valaha talán nadrágok vagy kardigánok lehettek, most bizonytalan színű és formájú rongyok, amilyenek minden padláson ott hevernek.
Még egyszer végigsimította az emberi alaknak vélt hangszer régi, repedezett lakkozását, ujjaival megkopogtatta a tompán zúgó testet. Bo teste egy cselló vonalaira emlékeztet. Egy muzi­kális test. Elvihetné ezt a holmit, restauráltatná, lelakkoztatná, újrahúroztatná, és megszólaltathatná a benne rejtőző hangot, egy dallamot vagy legalább azt a futamot, amely a cselló fogsá­gában maradt, mikor legutóbbi gazdája, társa vagy alattvalója kényeztette. A csellóra Adolfas már korábban is úgy gondolt mindig, mint egy nőre: egy torzó míves kontúrja, lágy érintésű, erotikusan ruganyos húrok. Jobban szereti Bo húrjait érinteni. Megtalálni azt az egyetlen húrt, amely megfeszíti az egész tes­tet, aztán együtt emelkedni a tetőpontra, amely hirtelen jön, mint a villámcsapás, és mindent kiolt. Ma este a színpadon egy gordonka és egy nagybőgő szeretkezik. Hangszertestek. Testhangszerek.
Még egyszer végigjáratta tekintetét a komor padlástérben, és bosszúsan felsóhajtott: az egész valahogy nem olyan. Nem tudta, hogy nézne ki az az „olyan”, de érezte, hogy mikor felfelé kapaszkodott a padlásra, valamivel többet várt.
Lemászott a roskatag létrán, előhúzott egy cigarettát, rágyúj­tott, s míg a poros ablakpárkányra támaszkodva dohányzott, a távolban fehérlő tavat bámulta, aztán lehajolt és kézbe vette a fe­szítővasat.
A deszkák régiek voltak, de nem adták meg magukat egyből. Felsértett fa szaga áradt, a penészé, meg még valaminek a szaga, amit az idő aromájának nevezhetnénk: ugyanaz a szag, mint a padláson, ugyanaz a szag, mint amit akkor érez az ember, mikor a nagyszülők meg dédszülők holmijában kotorászik, családi sírhelyeken vagy az emlékezet kriptáiban.
A nagyjából egy méter hosszú, fél méter széles és nem több, mint harminc centis mélyedés tele volt ismeretlen rendeltetésű papírokkal; a legtöbb régi, az ujjai közt széttöredező újságlap. Tényleg kincset találtam, suhant át Adolfas fején a gondolat. Az urna mellé ülve megpróbálta elolvasni, mi van azokra a sár­gás, holtak arcára emlékeztető oldalakra írva, de a papír régi volt, mint az egyiptomi papiruszok, és szemlátomást a napfény puszta érintésétől is szétmorzsolódott. Mindig mindenki azt hiszi, hogy többet fog találni. Ez az ember gyötrelmeinek egyik alapvető forrása.
Az emlékek, akár a sav, belülről marnak, a legmélyebb zugok­ba is behatolnak, s felfedik az emberi élet leggyengébb pontjait. Alighogy átadod magad nekik, azon nyomban belekeveredsz az idővel való egyenlőtlen küzdelembe. Kénytelen vagy megérezni a veszteség keserűségét és szégyent amiatt, hogy ilyen könnyen megadtad magad, szinte harc nélkül, szinte nem is próbálva el­lenállni. Adolfas dühösen köpött egyet, és fel akart állni, elmenni innen, itt hagyni ezt a helyet a feledésnek meg a buldózereknek, azonban a háta mögül zajt hallott, mintha lépések lettek volna, vagy talán mégsem, talán inkább egy ragadozó madár süvítésére hasonlított, ahogy, mint a kő, zuhan áldozatára. Alig mozdítva fejét, látómezeje peremén még észrevette a közeledő árnyék fel­villanását, a következő pillanatban ez az árnyék a tarkóját érő ütéssé változott, és szemét elöntötte az az élénksárga, kékes, aztán rögtön elfeketedő üresség, amit sötétségnek szokás nevezni.

A Boldogságos Szűz Mennybevétele napján a templomot felgyújtották a zsidók. Ezt beszélték az emberek már akkor, mikor a szent hamu még ki sem hűlt, ezt beszélték másnap, ezt fogják gondolni egy év múlva, meg tíz év múlva is, és hosszú ideig semmi nem lesz képes ezt a véleményt megváltoztatni, még egy világégés sem.
A kisvárosok első pillantásra hasonlítanak egymásra, ám ha jobban megnézzük, különbözőek. Olandija pont ilyen kisváros volt: a dombon álklasszicista templom, nem messze tőle a hegy­oldalban keresztek sűrűjétől borzas kis temető, ahol a földbe dugott halottak száma már réges­rég meghaladta a városka élő­inek számát, szemben az út túloldalán kocsma, ide kényelmesen betérhetnek azok, akik a túlvilágra kísérték szomszédjukat, hogy lemossák a ruháikba és a hajukba ivódott kellemetlen enyészet­ szagot meg a torkukon akadt könnyek csiklandozását; északon folyó, délen tó, egy fő­ és néhány mellékutca, posta, vasútállomás meg a magánnyal és homályos vágyakozással teli fullasztó vidéki hangulat.
A piactér, a néhány vasat, szappant, szöveteket és más, a ház­ tartásban szükséges apróságokat áruló üzlet nem képes szerte­ foszlatni azt a bűvöletet, ami hatalmába keríti és távoli, ismeret­len országokba vonzza a fiatalokat, arra kényszeríti őket, hogy álmodozzanak, hogy álmatlanul gyötrődjenek éjszakánként, aztán elhagyják otthonukat, és egész életükben bolyongjanak, keresve azt, ami az embert az utolsó cseppig kifacsarja, de nem nyújt se vigaszt, se nyugalmat.
A vágyakozásnak ezt a bűvöletét Olandija lakóinak harmada árasztja magából. A zsidók, akik olyan régen vándoroltak ide, hogy már senki nem emlékszik, mikor is volt az, úgy álldogálnak boltjuk küszöbén, mint akik bármely pillanatban készek útnak indulni, mintha jelet várnának fentről, jelet, ami egészen bizto­san feltűnik majd, és amit semmiképpen nem szabad elmulasz­tani. Mandulaszemük őrzi a megmagyarázhatatlan vágyakozás ködét; aki ezt egyszer látta, soha többé nem tudja elfeledni és nem tud megnyugodni, ezért a városka lakói nem nagyon szeretik, talán még kerülik is őket, és noha a zsidók már nagyon régóta élnek itt, régebben, mint némely őslakos, mégis idegeneknek nevezik őket.
Az Olandija tó másik partján, a magas, meredek homokpar­ton végighúzódó erdő valaha tele volt vadállatokkal. A környező birtokokról idejártak a vadászok a kutyáikkal, amelyek ott sza­ladgáltak azokban az odúkban, és kihajították a rémült rókákat. Idővel ebből az odúkba ki­be mászkálásból alakult ki Olandija(1). Lehetséges, hogy a város nevének ezt a változatát valami helyi tanító találta ki néhány évtizeddel vagy akár csak pár évvel ez­előtt, azonban más, pontosabb magyarázatot a tó, az uradalom és a városka nevére senki sem tudott.

(1) A litván ola szó jelentése: ’odú, üreg’. Ugyanakkor Olandija litvánul Hollandia neve is.

Sigitas Parulskis: Mormogó fal
Lacházi Aranka fordítása, Bojtár Endre utószavával
428 oldal
L'Harmattan Könyvkiadó, 2012

Két világháború, kommunista rezsim, fasizmus, zsidóüldözés, szovjet megszállás és partizánháború, szibériai száműzetés, függetlenségi mozgalom Litvániában — ez az a történelmi háttér, amely előtt egy litván család négy generációjának sorsát követhetjük nyomon a múlt század elejétől napjainkig. A család utolsó sarja egy rejtélyekkel teli szerelmi kapcsolatban vergődve keresi helyét a világban, a történelemben, az életben hősiesség és egyéni boldogulás, elvek és életösztön között botladozva — ahogy azt tették ősei is. A Mormogó fal az egyetlen dolog, aminek nekivetheti a hátát.

„A XX. században sok szó esett a falakról: kínai nagy fal,berlini fal, a Pink Floyd »Fala«, a Siratófal, országhatár, határok nélküli világ, nyílt társadalom, az elidegenedés falai meg más hülyeségek. Bármit is akartak mondani az emberek, szavaik mögött így vagy úgy ott rejtőzött vagy a faltól való félelem, vagy az a félelem, hogy a fal nincs már meg, és nem lesz minek támaszkodni, nem lesz mire ráfogni saját boldogtalanságukat, határozatlanságukat és kudarcaikat.”