A Recenzens (ez esetben: én) számára furcsa meglepetéssel kezdődik Tandori Dezső új kötete, mely számomra egyébként az elmúlt évtized legmélyebb és – nem mellékesen – legszebben gondozott-tördelt magyar verseskönyve.  Az E könyvhöz című bevezető (?), előszó (?), vers (?) ugyanis ezekkel a sorokkal indul: „Ha van lírában ’kopernikuszi fordulat’, / már ahogy – szerintem csacskán – ilyet / emlegettek, hát itt VAN, tessék.” Mert hát magam voltam, aki a költő első két könyvével kapcsolatban ezt a Kanttól ismert fordulatot alkalmaztam művészetére több alkalommal is. És most erre, tessék, csacska lett az ítélet.

Komolyra fordítva a szót, ebben a bevezető szövegben Tandori leszögezi (persze ironikusan), hogy a címadó versben (Úgy nincs, ahogy van) tényleg megtörtént a kopernikuszi fordulat, hiszen az eredetileg a Liget  folyóiratban megjelent költemény első két sora így szólt: „Úgy nincs, ahogy van. / Ne mondd, nem szóltam.”, az új kötetben pedig így hangzik: „Úgy nincs, ahogy van. / Ne mondd, hogy szóltam.” És e különbség, költőnk szerint már valóban „világnyi”.  Hogy ez világnyi lenne-e valóban, azt nem tudom megítélni. Egyet viszont tudok, nagy vers mindenképpen, és talán igaza van Tandorinak, a második verzióban még nagyobb, még elemibb erejű.  Hogy mi teszi naggyá, azt megint nem tudom világosan megmondani, noha nem érzem Ignotus egykori híres zavarát Ady LigetA fekete zongora című verse megjelenésekor. Vagyis nem mondom, hogy „Akasszanak fel, ha értem.” Mert a Tandori-verset valamennyire értem, feltehetően. Ellenben Ignotus folytatását már nagyjából aláírom: „De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű."

Ez a lényeg: „mellet és elmét betöltően teljes”. Mert a „mell teljes betöltése” nem más, mint a lélegzet, ami legalább annyira szubsztanciális vonása egy versnek, mint a nyelvhasználat eredetisége, frissessége, ereje, a képek, hasonlatok tapinthatósága, és még sorolhatnánk mindazokat az erényeket, melyeket általában egy jelentős vershez szoktunk kapcsolni. Ám a lélegzet, vagy kissé frivolabb szóval: a „sváda” jelentőségét mintha alábecsülnénk manapság. Kezdünk elfeledkezni arról, hogy boldogabb korokban a vers szavalat volt elsősorban, felolvasásra szánt „ének”, dal és dallam. Tandori legnagyobb költeményeiben éppen ezt hozza vissza. A dal fölcsengését. A dallam mindennél erősebb hatalmát, a fölzengés evidenciáját. Mert hiszen ez is a nagy versek egyik ismérve: az evidencia, az „így és máshogy semmiképpen” egyértelműsége. Az utóbbi évtizedekben kevés ilyet olvashattunk tőle. Pedig mennyire vártuk (vártam…) a Londoni mindszentek suttogó kérdésének („Szpéróval mit üzentek?”) gyengéd, egyben súlyosan figyelmeztető-elvágyódó  hangütését, vagy a Húzott felhők, 3 ló csodálatos elégiáját, halálos melankóliáját, amelybe még egy olyan mély vicc is belefér, mint ez: „Leültem hát két padra”. És aztán a vonó és a vonós  (a lóversenyes modern vén cigány?) végső húzása a szó legalább három értelmében: „A felhők és a hazavonulók / tömegesen jelezték a nap végét. / Így lesz majd – nem szólsz –, a vonót / elvonják végképp.” Az új könyvben most ismét megszólal ez a hang és dallam. A halál édessége és a létezés keserűje.

És nemcsak az idézett versben. Mert még legalább két vérbeli alapvers található itt, és ennél többet ugyan ki kívánhat egy verseskönyvtől?

Ott van rögtön a Rémálom-versidom, az első sor hideglelős fityiszével: „Persze, hogy rémálom volt az életem”. Hogy aztán a második sor egy talán Nietzschére utaló („hogyan lesz az ember, az, ami”) mondat segélyével vonja le a kopár végkövetkeztetést: „mivel aki voltam, az én magam lettem.” Na, igen, ennél nagyobb rémálom el sem képzelhető.
És ott a másik szavalható nagy vers, Az egzisztencialista, az ugyancsak hatalmas iramú kezdettel, és az azonnali leszámolással: „Magánröhej vagyok, tudom, / de legalább nem köznevetség, hogy egykor abszolútumom / volt a költészet, nem is oly rég.”

Tandori sok mindennel leszámol ebben a könyvben (mintegy leteszi a lantot), amely ekként a halál jegyében áll. Nemcsak a testi-fizikai szenvedések, az öregeséssel együtt járó biológiai leépülés panasza szólal meg itt, hanem a visszatekintés a pályára („Pályáim emlékezete”, írta régebben, amikor lóversenyes létezését összegezte), ezúttal az irodalmira, amely most el/lehagyta, pontosabban Tandori hagyja el (és le…) őt. Persze, mint szinte minden a kötetben, ez is duplacsavaros: „Egykor annyi minden érdekelt, / de az irodalom a leginkább. / Ma szinte semmi sem érdekel, / és az irodalom a legkevésbé. / Íme, az irodalom mindig kivételes helyzete.”

Természetesen nem vallana Tandorira, ha a halálra szánt (kissé kacéran halálvágyó) rezignáció mellett nem nyitna azonnal új, „életes” játszmát, ezúttal a Pontversek ciklusával. Legalább annyira a szemnek (egyik ihletőjük a pointillizmust felfedező nagy festő, Georges Seurat), mint a hallásnak meg az értelemnek szóló képződmények ezek. A dal műfaja újul meg ezzel, az öreg Aranyra jellemző „akadémiai papírszeletkék” karcos, kevéssé dallamos, de annál megrázóbban, hiszen öreges-dadogóan zengő sanzonja.  Félelmetes verstechnikai tudással, a kisujjból-kirázás evidenciájával, szinte csuklóból.

És aztán persze ott van még a képzőművészetben is kimeríthetetlen Tandori-féle fantázia a pontversek mellett a kép-versek, a szédítő játékok a π-vel, azaz a pí-vel, a homokóra képével, a John Donne híres kitételét („No man is an Island”) tagadó „mindenki sziget” szlogennel. Mindent lebíró képzelőerővel, nagyvonalú játékossággal, ijesztő teremtőerővel.
Káprázatos, éveken át tanulmányozható kötet.

Scolar, 2010, 286 oldal, 3900 Ft

Bán Zoltán András