hirdetés

München

2009. szeptember 18.
Negyedszer vagyok Münchenben, de az első három útra alig is emlékszem. Összehasonítási alapom így nincs, elcsodálkozáshoz hál' istennek annál több. – Szerbhorváth György beszámolója a normális Münchenről
hirdetés

Már hazudok, pedig még el sem kezdtem. Hisz május elsején fél napig Bécsben jártam, de azt nem számolom a Nyugathoz, mert csak felvonuló török kommunistákat, szerb pincéreket láttam és a schönbrunni kastélyban a temérdek turistát. És nem is hangzana túl jól, hogy első nyugati utamon szimpla bécsi szeletet ettem…

Bezzeg München, gyerekkorom Kánaánja! Az hely. A jólét, a szép, a jó illatok, autók, a tiszta utcák, zöld erdők-parkok, a nyugat, a kapitalizmus megtestesülése. Első utamból, '76-ból persze semmi sincs meg, bár az indulás emlékét őrizte kis világoskék plédem. Akkor aszfaltozták az utcát, s ahogy indultunk, kátrányos lett. Az aszfaltos takaró lett az én prousti teasüteményem. A másodikból, '79-ből csak apám mondása maradt meg: „jegyezzétek meg ezt az évet, sose lesz olyan, hogy teleltetek Szlovákiában, nyaraltatok az Adrián, voltunk Magyarországon és a németeknél!” A próféta szólt belőle.  

1986-ból a felejtés szűrőjén fennakadt az olimpiai központ, a stadion gyepe, az ajándékba kapott labdák a Bayern játékosainak, többek közt Mattheus, Augenthaler, Brehme és Pfaff aláírásaival (később, labda s pénz híján a hiperinflációs miloševići időkben, szétrúgtuk mindkettőt a kishegyesi gyepen…) És a dachaui KZ, bár alig is értettem, miről van szó, a jugoszláv iskolában elsősorban a partizánok hőstetteit és csatáit bifláztuk, a fasiszták pusztán mint német katonák jelentek meg a diskurzusban.  

És a bevásárlóközpontokat jártuk Christa néni szíves vezetésével. Mert noha a magyarországiaknak Jugoszlávia is Nyugat volt, nekünk aligha. Igazi Puma meg Adidas edzőcipő, az új sorozatból, amivel otthon virítani lehetett, kinn volt kapható. Más tészta, hogy bátyám otthon vette észre, Adidasa Made in Yugoslavia – ezt a szlovénok gyártották. Az én Pumámat meg a malézek – szinte egy világ dőlt bennem otthon össze, titkoltam is rendesen, hogy ez nem is német… Hol volt akkor még a globális gazdaság? – Illetve ott volt, csak mi mit sem tudtunk róla.

Na és a szag, az a jó illat. A németszag – így hívtuk bátyámmal. Később jöttem rá, hogy ez valójában az öblítő szaga, azoké a márkáké, amelyeket ma már mi is használunk.

És német volt minden, ami jó és szép, ami működik. Münchenből érkezett a kétkazettás magnó, az első ZX Spektrum is meg a többi Christa néniék szervezésében.  

A rokonok 1944-ben kerültek ki oda; nagyanyám testvérének, Florentinenek egész famíliája. Az Ottenheimerek. A családfő 1945 májusában tűnt el, a béke előtti utolsó napokban veszett oda a nemlétező keleti fronton, már Németországban. A gyerekek közül csak Christa néni menekült az anyjával, Flóra nénivel a Vajdaságból, akinek még a magyar volt az anyanyelve, akár nagyanyámnak, s a sváb az apanyelve. Cservenkán fogták kis batyujukat, a Dunán Mohácsig hajóztak, onnan vonaton szállították őket, aztán végül a Wiedenzhausen nevű, München melletti kis faluban kötöttek ki. Bár előbb Dachauban éltek barakkokban, az első német KZ mellett. Jaksi bácsi ekkor már a Wehrmacht munkaszolgálatosa volt 15 évesen, lapáttal küzdöttek Hitlerért, Drezda mellett ásták feleslegesen a tankcsapdákat. Matyi bácsi látta Drezda bombázását, tíz kilométerre voltak onnan, de rá ez nem hatott úgy, hogy íróvá váljék, mint Vonnegut. S mást nem is igen mesélt el. Aztán úgy keveredett el Dachauig, hogy a még kislány Christa megírta a táborparancsnoknak, hogy meghalt az anyjuk, amire elengedték a temetésre Jaksi bácsit. Christa néni három kereszttel jelezte, hogy meghalt az anyjuk, mert ha kiderül, hogy hazudik, az főbenjáró bűn (ekkor még nagyban tombolt a hitleri rezsim). De a táborparancsnok a három keresztet a halál jeleként értelmezte, s ez lett Jaksi bácsi életének, megmenekülésének a jele…

Matyi bácsi járt a legrosszabbul, Volksdeutscherként az SS-be sorozták be, és 18 évesen esett az oroszok fogságába Minszknél. De suszterként könnyen feltalálta magát, s mivel jugoszláv királyi iskolákba járt, szerbül is tudott valamelyest, sőt, a cirill ábécét is ismerte így, Moszkvában hát könnyedebben boldogult, 1949 végén ötvenezer darab cigarettával érkezett a még alig fellélegző Németországba. Mint mesélte, rengeteg barátja lett kezdetben – amíg el nem fogyott a cigi.

Miközben a többiek a hatvanas évektől már hazajártak – bár közben a haza számukra más lett, nem a Bácska –, Matyi bácsi a nyolcvanas évekig nem mert jönni. Merthogy SS volt, s félt, számon tartják a jugoszláv hatóságok. Legalábbis így tudtam én ezt meg később, mivel gyerekként ilyesféle bizalmas infó aligha juthatott a fülembe. Most derült ki, nem az SS-be való besorozása miatt tartott, hisz Hitler egykori katonái már a hatvanas évektől háborítatlanul nyaralhattak az Adrián (tiltakoztak is a partizánok, hogy nem azért harcoltak a fasiszták ellen, hogy most utánuk takarítsanak és felszolgálják nekik a sört!), hanem azért, mert Moszkvában kommunista ügynököt faragtak belőle. Az öt év azért is telt el oly jól neki, mert kiképezték, tanfolyamokra járt. S inkább tartott attól, hogy a láncos kutya Tito ezért a moszkvai beszervezésért fogja lesittelni, ha hazamegy. Végül is van ebben valami – Tito inkább tartott Moszkva ügynökeitől, mintsem a lealázott németektől...  

Pedig Münchenben aztán hamar kiábrándult a kommunistákból. Hiszen a suszterkollégák csak a füstölnivalójára voltak vevők, az eszmére nem. Egyébként a család 1945-ben azért keltette fel az amerikai hadsereg tisztjeinek figyelmét, mert az Ottenheimer vezetéknevet viseli. S hát, ez szinte ugyanaz, mint az atomtudós Oppenheimeré, így ki is hallgatták őket, hátha Jaksi bácsiék (akkor még tinédzserek) is tudnak valamit az atomtudós projektjéről. Ez persze az amcsik részéről tökéletes hülyeség volt, hisz Robert Oppenheimer már 1943-tól 1945-ig a Los Alamos-ban az atombomba program vezetője volt. Vagy éppenséggel azt képzelték, hogy Oppenheimer a német rokonoknak küldte haza az infókat, s a németeket segítette…

Az útra úgy készültem, hogy német könyvek után néztem, felelevenítendő rég megkopott, iskolai némettudásom. Enver Hoxha, az albán kommunisták egykori vezérének titóizmust leleplező, 1983-as, tiranai kiadású vaskos könyvét szereztem be jutányosan, de nem sokra mentem vele. A drága tantikkal, onkelekkel azért sem volt könnyű már a kommunikáció, mert a nyolcadik x-et alulról vagy már felülről súrolva egyikük nagyot hall, másikuk nem lát, harmadikuk beszélni nem tud, a járás is nehézkes, sőt, e betegségek nem járnak egyedül, szóval, mint valami viccben, a már szinte vaknak a beszélni tudó mondta el, mit mutogatott az, aki viszont még kiválóan hall. De hát, mindezt felülírta a viszontlátás öröme (könny, mint írná E.P.).

Christa néniék München legészakibb fertályán, Feldmoching utolsó házában élnek. Mondhatni, egyszerre laknak világvárosban, falun és tanyán. A mező közepén reggelente egy macska ücsörgött, lám, itt még a cicák is dolgosak, nincs kecmec, a munkanélküliség 2,5 százalékos, úgyhogy már pánikolnak is a népek! A kb. 1,3 milliónyi lakos negyede külföldi, és ahogy az lenni szokott a kisebbségiekkel, leginkább utcaseprőként, takarítóként, pincérként vagy maximum portásként köszönnek vissza. De mert ide mindenki dolgozni s pénzt keresni érkezik, konfliktusról nemigen hallani. Az ős-müncheni ugyan korántsem idegenpárti, viszont ahogyan szintén jövevény, hatóságilag odatelepített rokonaim elmagyarázták, az okosabb itt is barátságosabb, a hülyék meg mindenütt hülyék és lenézik az idegent.

Münchenre elsősorban a normális jelző illik. Építészetileg igen kevert, egymásra rakódnak a stílusok, nem különlegesen gyönyörű, de minden szép. Rend, csend, fegyelem, és megint csak rend és tisztaság. A II. világháború szisztematikus bombázásai után a városvezetők nagy húzása az volt, hogy nem engedtek a korszellemnek, nem tettek az autósok kedvére, az óvárost visszaépítették, amennyire csak lehetett. Ez a döntés most hálálja meg magát igazán: a város a tömegközlekedőké, a bicikliseké és a gyalogosé, akik értelemszerűen autósok is. Precízen harmonikus a közlekedés, a königplatzi U-Bahn megállóban még komolyzene is szól.  

Hogy a város széléről seperc alatt kényelmesen beérhetünk a központba is, az az olvasáskultúrára is kihat. Nem itt fogom megoldani a magyar könyvkiadás gondjait, de úgy tűnik, a tömegközlekedés minősége és az eladott könyvek száma közt lehet korreláció. S talán a mennyiség is átcsaphat minőségbe, mert ugyan leginkább vaskos bestsellereket nyálaznak a bajorok, de azért láttam verseskötetet forgató fiatalt is.

Itt nem csak minden normális, de arányos is. A bajorok szeretik a kapukat –  királyaik, vezéreik sorra emelték a győzelmi kapukat, melyekre utóbb, a 20. században felvésettetett az, hogy vereséget is lehet ám szenvedni, súlyosat… Obeliszket pedig annak a harmincezer müncheninek emeltek, akik Napóleon mellett vesztek oda Moszkva alatt. A polgári eszményeknek ez volt az ára; az igen konzervatív bajor vidékkel ellentétben Münchenben a balközép népszerű igen régóta, s a zöldek meg a melegek képviselői is benn ülnek a kormányban.

De itt mintha toleranciára amúgy sem kéne senkit nevelni, az arányosság mértékletességet is jelent, mind az építészetben – semmi sem telepszik rá a városra, egymásra rakódnak a rétegek –, mind, tegyük fel, a sörözésben. Pedig München elsősorban a sör városaként, Oktoberfestjéről ismert (most kezdődik, s emiatt életemben még bizonyosan visszatérek ide). Nem csak rokonaim, de a Hofbräuhausban  megismert alkalmi ismerősöm is - ki félévesen, szudéta-német menekültként került ide, hogy aztán mérnökként vonuljon nyugdíjba - arról tanúskodott, hogy naná, szép az, egyszer ki is kell próbálni, sőt, többször, de hát, már délután be kell ülni s helyet foglalni. Rainer unokatesómmal egyébként azért nem találkoztam, mert hangpróbán volt: fúvósként nyomja le az egész két hetet, mert ilyenkor tud igen jól keresni, még szabadságát is erre áldozza, hiába, hogy egyébként jól fizetett magánnyugdíj-pénztári ügynök (emlékszem, már 14 évesen autóra spórolt, miután pénzt kapott a tűzoltózenekari fellépésekért a sörsátrakban).  

A mértékletesség tehát a sörözésben is tetten érhető, az 1300 szomjas lelket befogadó Hofbräuhausban senki sem azért dülöngélt, mert már elvesztette egyensúlyát, hanem a sramlizene hatotta át, különben is, az egyliteres korsót hullarészegen emelgetni nem lehet egyszerű. E mértékletesség atyja pedig a beosztás, vagy fordítva – Ervin bácsikám elvitt péntek esti törzstársaságába a Kaiserhez címzett fogadóba, az átlagéletkor valahol 65 körül, és én persze egy kukkot sem értettem, ha egymás közt beszéltek – szó szerint egy szavukat sem értettem, egy ja-t vagy nein-t sem. Csodálkozva figyeltek, amikor elmotyogtam, hogy a magyar nyelvet beszélők közt azért nincs ekkora különbség, nem is hittek nekem. Csupán az egyedüli hölgy, a pincér Monika hitt nekem, magyarul köszönt rám, lévén földim, mondta, hiszen Niederösterreichből érkezett ide jópár évtizede. Szép irodalmi német nyelven mondta el, hogy három hétig most anyjánál volt Bécsben, s miután visszaérkezett, neki is vissza kell szoknia e bajorra, mert első napon ő sem értett szinte semmit… S én azt sem értem, miért ettünk csokit a sörhöz – végül is azért, mert Monika megvendégelt bennünket. Az asztalnál ülő, vagy negyedik generációs tulaj (az alapító atya festménye ott a vendéglő főhelyén – én először valami királynak hittem…) már snapsszal kedveskedik, hogy újra kinyitottak a szünidő után.

De ne higgyük, hogy a törzsvendégeket – akikkel a Stammtischnél ültünk egy vadászpuska alatt – a feleségek tolnák haza talicskán, Emil bácsival mi is csak egy órácskát csípünk el a sörözésből, tízkor már otthon vagyunk, akár a többiek. A bajorok beosztóak (ha jól érzékelem, a feleségeknél a kasszakulcs), és gondosan, mindenki maga után fizet, a borravalót se mérik kilóra. Na nem is csoda, az egyliternyi korsó sör 6,9 euró.

Igaz, a kaja mintha olcsóbb lenne. A rokonok először egy horvát vendéglőbe visznek, itt a rendelés nem is probléma, a horvátok horvátul beszélnek. Igazában a Viktualienmarkt  az igazi, a piac. Későn ébrednek, nyolc körül kezdődik a kipakolás. De ne lepődjünk meg, mint én, aki Pick szalámival óhajtott kedveskedni a bácskai ízeken szocializálódott rokonoknak, aztán az első müncheni kirakatban nem mást látott viszont, mint Picket… Az útikönyvekben emlegetett wurstokat persze ki kell próbálni früstükre, kedvencem a Leberkäse zsemlében, de inkább a csülökre játsszunk! Esténként a kávézók-sörözők-éttermek előtt hatalmas copákok fölött summázzák a napot a helyiek, sőt, az ifjú müncheni hölgyek is egy-egy pazar darab mellett pletyóznak, nem fagyi, kávé vagy pohár bor mellett. Gondolom, udvarlásnál is így kell kezdeni: „Meghívhatlak egy csülökre?” Németül igen szép a neve: Haxn. Az egyik kirakatban láttam is, ahogyan nyársra szúrva sütögették kéttucatjával.

A müncheniek előszeretettel pingálnak, legyen az házfal (ahová azt festik, ami fontos és/vagy megvéd: állatokat, szenteket, hisz buzgó  katolikusok), vagy éppen a vécépapír tartója. Ügyelnek egymásra meg az állataikra: még az „elszaladt” teknősbéka gazdiját is keresik.  

Délutánonként pedig elmaradhatatlan az otthoni kávézás süti mellett, ez mintegy kötelező program. Mindenki emlékszik és mesél, többek közt a himnuszok kerülnek szóba: Christa néni jobban tudja a magyart, mint én. Ő 1941-ben az éppen Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában kezdte iskoláit, és több sorig jut el, mint én (mit tehetek én arról, hogy mi nem tanultuk, és noha azóta ezerszer hallottam, a kórusok a harmadik sortól úgy ordítják, hogy egy szót sem lehet értetni belőle, így megtanulni sem…) Matyi bácsi viszont az egykori jugoszláv királyság himnuszát, a Bože pravdet tudja betéve, amit én ismét csak nem tudok. Matyi bácsi meglepődve veszi tudomásul, hogy ímigyen ő az egyedüli közülünk, aki a jelenlegi szerb himnuszt mint olyant tudja (három éve az). Jaksi bácsi pedig arról számol be, hogy ők meg a jelenlegi német himnuszt nem tudnák elénekelni, mert a régit tanulták meg, a Deutschland, Deutschland über alles kezdetűt, de ennek szövegét természetesen átírták Hitler bukása után. A kávédélután így lassan nótadélutánba fordul… Én maradok a fotós szerepében, életem első gépével, amit a minap vásároltam, éppen a müncheni útra. Azóta nem is én látok-nézek, beleestem a turistacsapdába rendesen.

A rokoni csevelyek szünetében rohantam a központba, így megnéztem az egy amerikai által jó kétszáz éve megálmodott angolkert kínai tornyát (elborzadtam azon a trehányságon, ahogyan a torony egyik lámpája pókhálós és poros maradt!), az egyetemet, ahol egy lélek sem volt rajtam és a takarítón kívül (aki persze fekete volt), megkerestem a Thomas Mann-termet, hisz mégis a mester híve lennék, aki, míg el nem üldözték, müncheni polgárként élt nagypolgári színvonalon. München fölöttébb gazdag, de még élhetőbb város, hatalmas zöld területekkel, por nélkül.

S végül a focijáról híres Münchenről is szólnék, tudván, az írótársadalom férfirészét ez érdekli: miután megemlítem Erwinnek, unokanővérem férjének, hogy azóta is Bayern-fanatikus vagyok, mióta a dedikált labdákat beszerezte nekünk, s elvitt az olimpiai stadionba (valamelyest bennfentes fociedző volt), beültet kocsijába, és végigvisz a városon, az Arénáig is (amely most üres, s így érdektelen, éppen idegenben alázzuk a Dortmundot e szombat délután, talán feltámad a csapat), majd a Bayern München központjába megyünk, az edzőpályákhoz. Ez is zárva, hisz idegenben játszunk, ahová két kamionnyi szuvenír követi a csapatot, mindent el is adnak, ami évi háromszáz milliót hoz a konyhára, euróban persze. A csapatot háromezer alkalmazott segíti, Beckenbauertől a játékosok lakásainak takarítójáig.  

Folyt. köv. – majd egyszer, mihamarabb, ötödszörre.

Szerbhorváth György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.