Murakami Haruki mint díjesélyes?
Nobel-latolgatás Kafka nyomán
A prágai központú Franz Kafka Társaság kihirdette 2006-os díját, melyet azonban majd csak október 28-án a cseh nemzeti ünnepen adnak át a díjazottnak a prágai régi városháza nagytermében. A díj Jaroszlav Rona Franz Kafkáról készített szobrának kicsi másolata, valamint 10 000 amerikai dollár.
- 2006. április 10.
Murakami Haruki 1949. január 12-én született Kóbéban, s a kortárs japán irodalom egyik legjelentősebb alkotója. A Waseda Egyetemen végzett rendezői szakon, 1974-től 1981-ig egy jazz-klubot irányított, a Princeton Egyetem vendégelőadója. 1974-es regénye a Hear the Wind Sing (Halld a szél énekét); 1979-ben írta a Pinball, 1973-at, amely a The Trilogy of the Rat részeként jelent meg, 1985-ben jelent meg a Világvége és a keményre főtt csodaország (Hard-Boiled Wonderland and the End of the World) című kötete, 1987-ben pedig a Norwegian wood (Norvég fa). 1988-ban Dance, dance, dance (Táncolj, táncolj, táncolj) címmel adta ki következő kötetét, majd aztán a South of the Border, West of the Sun-t (A határ délen, a Nap nyugaton). 2002-ben megjelent könyve, a Kafka on the Shore (Kafka a parton), majd 2004-es After the Quake (Rengés után) című műve is számos nemzetközi díj esélyeseinek listáján szerepelt. További művei még: A Wild Sheep Chase (Birkákat kergető kaland, 1982), Underground, Sputnik Sweetheart, The Elephant Vanishes (Az elefánt eltűnik), The Wind-up Bird Chronicle (A felhúzható madár krónikája, 1994).
Murakami Haruki a díj hatodik kitüntetettje. A díj azért kapott az utóbbi időben nagyobb figyelmet, mert 2004-ben – szintén március végén – kihirdették az akkori nyertest, Elfriede Jelineket, 2005-ben hasonló időpontban az azévi nyertest, Harold Pintert – így az esélyek latolgatói most kíváncsian várják, eltalálja-e a Franz Kafka Alapítvány nemzetközi zsűrije a harmadik évben is a Nobel-díjast, vagy sem. A díjat korábban Philip Roth, Ivan Klima és Nádas Péter kapta.
Harukinak magyarul mindezidáig egy regénye jelent meg, a Világvége és a keményre főtt csodaország, az Európa Könyvkiadó gondozásában, 1998-ban, Erdős György fordításában.
Részlet a könyv kritikájából:
"A Világvége és a keményre főtt csodaország rengeteg irodalmi gyökérrel rendelkezik. Ezek közül a legfontosabbak két csoportba sorolhatók: egyik főbb hatását a máig – de ma már vitatott
[1]
– ponyvairodalomként kategórizált sci-fi és fantasy regények adják, a másik az európai, főleg angolszász, világirodalomi kánon. A mű kitűnő ötvözete a kettőnek, a kánonok és szövegek közti átjárhatóság és kölcsönös felhasználhatóság mintapéldánya, újraértelmezve – az amúgysem túlzottan megalapozott – sci-fi és fantasy műfajkategória fogalmát.
[2]
Murakami hatásai nem Abe Kóbó, Kawabata Yasunari, Dazai Osamu, hanem a cyberpunk regényíró William Gibson és az orosz Turgenyev. Gibson, a Neuromancer-trilógiával megalapozott cyber-írásmód atyja, többféle módon gyakorolt hatást Murakami Világvégéjére. Mindjárt a főszereplő-narrátor meg nem nevezett férfi figurája a gibsoni novellák jólismert hőseinek új változata, akik hol Automatic Jack, hol Johnny Mnemonic néven hatolnak be a mátrix cyberterébe.
Gibson novellájából (Johnny, a kacattár) Terry Bisson által készített regény, illetve filmforgatókönyv főszereplője Johnny Mnemonic, kinek agyát információtárolásra használják a multinacionális konszernek. A számítógép analógiájára, az adatokat számokká alakítják, majd kódolva, az agy implantokkal és elektródokkal felspécizett memóriájába töltik. A leolvasást véletlenszerű elemek destriffirozó eljárása oldja meg, kizárva ezzel magát a hordozót is az agyban tárolt titkos információk hozzáférési lehetőségéből. Murakami Haruki könyvének főszereplője numerátor, azaz információs küldönc és adattár, aki beviszi agyának elkülönített részébe az információt, keverés útján titkosítja, majd egy – általában – virtuális kódjel hívására letölti azokat. A férfi, akárcsak Gibson figurái, egy jövőbeli antiutópisztikus metropolisz lakosa, amely általában Gibsonnál Japánt jelenti, vagy legalábbis a japán kultúra és szokásrendszer érvényesítését, globalizációját – hasonlóan Michael Crichton Felkelő Nap című regényéhez –; itt kétszeri említés alapján Tokióként azonosíthatjuk a várost, A keményre főtt csodaországot. Mindebben azonban az a különös, hogy Murakaminál nem játszik szerepet a tér japánsága, míg Gibsonnál igen. Egy amerikai írónál a sivár jövőkép víziójához az egzotikus japán világméretűvé dagasztása szükségeltetik, míg a japán szerzőnél, bár beazonosítható a helyszín, csupán általános, minden specialitást nélkülöző egységként van jelen.
A regény negyven fejezete két, párhuzamosan történő eseménysor, történet, periódikus váltakozása. A páratlan fejezetek helyszíne A keményre főtt csodaország, míg a páros fejezeteké a Világvége. A fejezeteknek alcíme is van. A keményre főtt csodaország-részek alcímei mindenesetben a fejezet történéseinek fogalmilag, vagy tárgyilag megragadható csomópontjait jelölik három szóban. A többi alcím egyszavas és általában metaforikus. A fantasy regények mintájára két világban, két episztemológiai és ontológiai szinten játszódnak a történések. A való világ itt – Lewis Caroll szövegét megidézve – A keményre főtt csodaország, azaz Tokió metropolisza, információs- és autósztrádája. A Világvége kóddal jelölt város pedig nem más mint a narrátor tudatának elbástyázott, fallal körülvett személyisége, melyben egy külön világot rendezett be. A regény egyik értelmezéseként, a pszichológiai, a pszichoanalítikus interpretáció tálcán kínálkozik, főleg miután a szereplők (a narrátor és árnyéka) is tudatosítják, hogy kapcsolatuk a tudattalan és az ego metaforikáját figurázza.
A regény menete kettős, amely aztán egybefonódik a tematika, de az írás szintjén is. A numerátor a Rendszer ügynöke, szemben a szintén információkra vadászó szemiotikusokkal, akik Gyár néven tömörülnek. A két hatalmi csoportosulás között dúl a harc, ez azonban csak közvetve érinti a fiatalembert, akinek a regényben említett és szerepeltetett egyénekhez hasonlóan nincs neve, illetve nem mondatik ki. A numerátor egy tudós professzor némileg felelőtlen kísérletének alanyává válik, amely előidézi, hogy az agyi működésének korrekciója révén lassan beköltözzön saját gondolatába. A felszínen azonban, a bűnügyi történetek sémáját is beépítve, először még mindez nem ilyen nyilvánvaló, a férfi, hosszas út (labirintusban való bolyongás) megtétele után tudja meg, hogy e világ számára nemsokára halott, de a gondolataiban kiépített városban, Világvégén örökkéletű lesz.
A narráció szempontjából érdekes megfigyelni, mivel én-elbeszélőjű mesélő tolmácsolja saját történetét számunkra, hogy az e világból kihúnyó tudat elhallgatását a fejezetek elrendezése is nyilvánvalóvá teszi, ugyanakkor szükségszerűen követi. Az utolsó rész természetesen csak a Világvégén lakozó elbeszélő szájából hangozhat el.
Az egymásba nyíló fejezetek kölcsönösen felhasználják egymás motívumait, szorosabb kapcsolatot teremtve ezzel a két világ között. Írásmód tekintetében azonban lényeges különbség tételeződik, annak ellenére, hogy a kapcsolódás itt is fennáll. A narrátor egyetemet végzett, rendkívül művelt ember, aki szabadidejében állandóan olvas. Kedvence Turgenyev, de Balzac, Stendhal, Proust, stb. is a szövegrepertoárjában található. A tudatában ennek megfelelően megjelenített, írott világ jóval poétikusabb, mint a másik. Világvége részben Turgenyev nyelvén írodott.
A számtalan és sokrétű intertextuális utalás közül – melyek jórésze zenei: a klasszikusoktól a dzsesszen át a Duran Duranig, vagy a Police-ig, illetve a szereplő által különösen kedvelt hollywoodi klasszikus filmek jelenetei -- figyelmet érdemel a dantei Színjáték szerkezetet is meghatározó megidézettsége.
A főhős élete felén (35 évesen), szeptember 30-án, alászáll Tokió, földalatt rejtező barlangjaiba, hogy az ott lakó pokolbéli szörnyetegeken (piócák, karmoshalak, setétek
[3]
) át, mintegy megtisztulva bukkanjon fel az új életére felkészülve. Útján két nőalak kíséri vezetőként: a nyurga, hosszúhajú könyvtároskisasszony és a professzor fiatal, dundi unokája. A Paradicsomot jelentő szférában azonban Beatricéje, a Világvége, elméjét korán elvesztett, könyvtárosnője.
A hős megtisztulása egyben megvilágosodása is, ugyanakkor ez a momentum nem teljesen értelmezhető. Nehéz eldönteni, hogy a fikció terében az utolsó pontig lebegtetett visszacsatlakozás, azaz a világban maradás determináltsági foka mekkora? Vajon a megtisztulás csak kényszerből, vagy tényleges ráébredésből fakadt? A gondolatba telepedett, szellemivé nemesedett figura döntése, miszerint nem tér vissza a valóba, mennyire tudatos? Valószínüleg semennyire, mert éppen az elme részleges elvesztése mellett dönt, árnyékát elbocsátja. A csendes megbékélés az öröklét Falain belül szemben a jót és rosszat magában foglaló zajos valósággal. Azonban eszméjét tekintve furcsa csavart produkál a befejezést jelentő döntés: a tudat gazdája, nem költözhet be saját városába, köztes megoldást választ. Mivel árnyékát kimenti a városból, ezért annak törvényei szerint, a Falat övező – nyelvileg definiálatlan – erdőben kell élnie. Az oly annyira kívánt valahová tartozást ,,csupán" az elméjét visszakapó könyvtárosnő szerelme jelent(het)i. Tehát a teljes felszabadulás, pillanatnyi ráébredés, a szatori különös jelleget kap. (Ennek a jellegnek az árnyalásával vajon választ kapunk arra a kérdésünkre, hogy mennyiben európeer, illetve japán a regény?)
A különféle irodalmi és nem irodalmi intertextuális kapcsolódásokon belül és túl, a kompozíciót és a cselekmény háttérének filozófiai meghatározottságát illetően kitűntetett jelentősségű szerepet kap még a regényben Jorge Luis Borges és szerzői funkcióval körülhatárolható szövegei, különös tekintettel az időfilozófiával, az ismét(lőd)éssel, a véletlennel, és a szükségszerűséggel foglalkozó, vagy ezeket tematizáló írásai." (Rácz I. Péter, ,,Johnny Mnemonic szatorija (Maramuki Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország)”, Sárkányfű 1999. december – 2000. január, 4.évf., 5.– 5.évf., 1. szám,)
[1]
Ehhez lásd Storming the Reality Studio. A Casebook of Cyberpunk and Postmodern Science Fiction (szerk. Larry McCaffery), Durham & London, Duke University Press, 1991. és a Prae című irodalmi folyóirat bevezető Sci-Fi számát: Prae, 1999/1-2., különösen Brian McHale két cikkét ,,Világok összeütközése" és POSTcyberMODERNpunkISM" címmel.
[
2] Ehhez a kérdéskörhöz lásd H. Nagy Péter, ,,Imaginárium", SzépLiteratúrai ajándék 1998/2-3. és ,,Imaginárium II.", Prae 1999/1-2. tanulmányait.
[3]
A setétek – földalatti, sötétben is jól látó, vérszomjas emberszármazékok – folklórikus beazonosítását a japán mítoszok ismerete hijján csak feltételezni tudom, de más kultúrkörökkel való azonosság miatt akár európainak, vagy általánosan elterjedtnek is gondolhatom. A földalatti emberek legutóbbi irodalmi feldolgozására lásd például Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai. regényét.
Hozzászólás