hirdetés

Nádas Péter: Bojtár Endre halálára

2018. február 13.

Kérdeztem, mivel foglalkozik. Akkor éppen strukturalizmussal foglalkozott. Azt válaszolta, hogy a héten még el kell olvasnia a magyar költészetet. Harsányan hahotáztam, na, ne tessék már mondani, de azon a héten tényleg elolvasta a magyar költészetet... – Bojtár Endrétől Nádas Péter búcsúzik.

hirdetés

Nagyon érdekes tulajdonság, magam is művelem, szembe menni. Egyenesen árral szemben úszni. Majd' mindennel, majd' mindenkivel szembe. Már csak merő emberszeretetből is. Nehogy nagyot tévedjünk. Tulajdonságként azért istenverése, ezt magam is elmondhatom. Őrülten fárasztó. Ő mindazonáltal rendíthetetlenül derűs ember volt. Örökös szembemeneteli késztetését minden bizonnyal e ritka adomány tartotta egyensúlyban. Ha valaki ilyen derűsen jön szembe, annak biztosan igaza van. Közel sem volt mindig igaza, amit később mindig készségesen elismert, a derűs alkat azonban biztosan a magason lakozó mitológiai istenek kivételes adománya. Mi más lehet. Ha megkérdeztem tőle, hogy van, akkor örömrikoltással válaszolt, nagyszerűen, kiválón. A kiváló különben is kedves szavai közé tartozott. Már csak azért is, mert igen kevés dolgot tartott kiválónak. Kertész Imre is hasonlóképpen kiáltozott, amikor tisztelt hogyléte felől érdeklődött az ember, ő azonban merő gúnyból, érzékeljem az ellenkezőjét. Szenvedése mélységeit. Bandi nem így, soha. Ő az örök derűjével megnyugtatott. Pokoli egy betegség, de ő azért észnél van. S olykor csak a beszélgetés végén derült ki, hogy hét órán át feküdt a fürdőszobában, ebből valamennyit bizonyára eszméletlenül, mert úgy összetörte a karját, hogy a vészjelzőt sem sikerült elérnie. Bárhol ütöm fel most a művét, nagy derűsen megy szembe majd' mindennel és majd' mindenkivel. Úgy ír irodalomtudományt vagy éppen irodalomtörténetet, mint aki levelet ír, cseveg, miközben egy közepes meccset néz és perecet rág. Valójában mindig is sporttudósító szeretett volna lenni. Ahhoz azért a szükségesnél valamivel többet tudott. Azt mondanám, hogy tudatának mindenkori állásáról tudósított. Lazán tette, mintegy mellékesen, habár nem volt semmi hányaveti benne, mert mindeközben a lehető legszigorúbban ügyelt rá, hogy mindennek legyen helyén keze, lába, füle, farka, azaz filológiai szempontból legyen kikezdhetetlen ez a nagy tudománya.

Hogy miben volt tudós, azt ma sem tudnám megmondani. Bármihez is nyúlt, mert a módszertana volt tudományos. Talán a nagy tudományos hálók tudósa volt. Talán a baltisztikának lett a sok hálójával a legjelentékenyebb tudósa. Bevezetés a baltisztikába című könyve nekem legalábbis a dokumentált tudás örömünnepe volt és maradt. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy soha nem hitte el nekem, hogy elolvastam volna. Pedig nem csak olvastam, hanem tisztességesen ki van jegyzetelve, és nincs lábjegyzete, mit össze ne vetettem volna mindenféle továbbival. Egyszer valamit kérhettem tőle, de azt mondta, hogy most nem tudja nekem megtalálni, mert a könyvhalmoktól és a könyvtornyoktól nem tud moccanni a szobájában. Elég nagy szobája volt. Kérdeztem, mivel foglalkozik. Akkor éppen strukturalizmussal foglalkozott. Azt válaszolta, hogy a héten még el kell olvasnia a magyar költészetet. Harsányan hahotáztam, na, ne tessék már mondani, de azon a héten tényleg elolvasta a magyar költészetet, mert a következő héten a lengyel költészetet kellett lengyelül, a rákövetkezőn a cseh költészetet és így tovább az eredeti nyelveken és természetesen a fordításokban szintúgy. Lássa, mit kezdtek vele a többiek. A fordításoknak biztos nagy tudósa volt. Ezeket keresztbe-kasul ismerte, az azonosságokat és az áthallásokat. Egyáltalán, verseket kívülről fújt. Sokat. Egészen különböző költőket, egészen különböző nyelveken. Derűs alkatának megfelelően végül is mindennel teljesen elégedett volt, amit megcsinált. Egyedül talán a nyelvtudásával nem volt egészen elégedett, hogy nincs nyelv, amit helyesen intonálna, pedig azt azért nem lehetne mondani, hogy botfülű lett volna. Ellenkezőleg, kiművelt hallása volt, gyerekként és ifjúként kórusban énekelt. A nyelveket illetőn furcsa módon akkor lett önmagával igazán elégedett, amikor elkezdte elfelejteni a nyelveket, amelyeket korábban minden különösebb nehézség nélkül megtanult. Előbb mindig a nyelvtant tanulta. De hogy tudod szavak nélkül a nyelvtant megtanulni. Átlátom. Valósággal ujjongott, képzeljem el, ő fokozatosan minden nyelvet elfelejt. Különben sem tudjuk, miként van ez a nyelvtudással. Az ember egy életen át tanulja az idegen nyelveket, a sajátját is tanulja, tanulja, s nem tud tanulása végére érni, s aztán mi lesz vele, ezzel a sok tudással. Ám ő minden bizonnyal csak átmenetileg felejtette el, mert akkoriban dolgozott az első litván-magyar szótáron, s a litván egy időre kiszoríthatta a többit, elnyomta a bizonytalan végeket és széleket. Habár olyan sokat nem szoríthatott ki, hiszen ezen a szótáron is oroszul, németül, angolul kellett dolgoznia. De a felejtés felett érzett öröme számomra mégis felejthetetlen. Ha van olyan a világon, hogy felejthetetlen.

Ha nem lenne sejtésem róla, hogy mennyit kellett szenvednie, akkor a halála miatt most nagyon szomorúnak kéne lennem. Így vele örülök, hogy végre megszabadult. Utolsó, vagy talán utolsó előtti telefonbeszélgetésünkben megemlítette, milyen jó lenne Hollandiában, Svájcban lennie. Ott meg tudna szabadulni. De még ezzel a tudással együtt is teli van a szívem fájdalommal. Úgymond csordultig.

Nádas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.