hirdetés

Nádas Péter: Ez az örökös dél

2017. április 18.

Mindannyian kimeríthetetlen tartalmakat hordozunk az agyunkban, az agyacskánkban. Ez a tiszteletreméltó bennünk, ez a fontos bennünk, ez bennünk az egyedi. Ezek a kimeríthetetlen tartalmak az egyedi tartalmak. Ugyanakkor ezek az elemek tartalmazzák ugye a közös történetet, s a kettő együtt áll. – Nádas Péter Világló részletek című memoárjáról a szerzővel Jánossy Lajos beszélgetett.

hirdetés

A címből indulnék ki, merthogy utánakeresgettem a szekunder Nádas-irodalmaknak. Az Enigmának a hetvenedik születésnapodra volt egy duplaszáma, amelyben fotók is szerepelnek, a te képeid, és van egy sorozat, aminek ez a címe: Világló részletek. A kettőnek az egybeesése véletlen? Vagy van közük egymáshoz?

Van, tulajdonképpen írtam is róla. Berlinben a Wissenschaftskollegban, 2002-ben, amikor Kertész Nobel-díjat kapott, egy akadémiai évet töltöttem, ott írtam ezeket a fecniket. Dolgoztam, a Párhuzamos történetek adatait ellenőriztem, részben olyan új adatokhoz jutottam hozzá, amelyekhez másutt nem. Ennek megfelelően rettenetesek voltak az olvasmányaim. Nincs mit szépíteni rajta – rendes idegösszeomlásom volt. Megfázásnak álcáztam. Tényleg volt megfázás, köhögéssel és prüszköléssel, lázzal, komoly. Gyakorlatilag három-négy hétig nem tudtam kimenni a lakásból. Hoztak enni, ismerősök, kollégák, akik szintén a Wissenschaftskollegban időztek. De az olvasást nem tudtam abbahagyni. Pokoli olvasmányok voltak, részben náci irodalom, részben a nácizmusról szóló irodalom, olyan részletek, amelyeket addig nem ismertem. És, hogy valahogy életben tartsam magamat – be voltam zárva a lakásba, jó lakás volt, alig volt valami a falon, de a fények és az árnyékok azért rendesen vándoroltak –fényképezni kezdtem. Nagyon dürückös volt a tapéta, nem volt mintázata. És majdnem teljesen új volt a Hasselbladom. Ez sokat nem segített az egészen, de mindenesetre adott még az idegösszeomlásnak is valami tartást. Világítottak a falon ezek a részletek. Ezek az olvasmányok vagy olvasmányrészletek részben belekerültek a regénybe, de főleg háttéranyagként szolgáltak. Aztán írtam még egy fényképészetről szóló tanulmányt is ezzel a címmel. Ez bizonyos zűrzavart kelt, kétségtelen.

Fotók: Valuska Gábor

Bennem nem keltett zűrzavart, de felkeltette az érdeklődést.

Belső összefüggés nem látható, nincs is miért látni. A fények és az árnyékok szépségével, meg a fényképezés műveletével, a világ legtökéletesebben konstruált fényképezőgépével próbáltam gatyába rázni magam, az olvasmányaim hatása alól kikerülni. Valahogy összekötötték a regényest és a dokumentumot, a tárgyiasság felé billent tőle a mérleg. De valójában egy régi mániámnak mentem utána, a falat nézni a fényképezőgéppel. Amikor mást nem tehet az ember.

A klasszikus besorolások rendjét követted ebben a kötetben, a memoárhoz ragaszkodsz, memoárformáról beszélsz, de ennek a közvetlenebb, pontosabb, reflexívebb megközelítése inkább egy tudat története, talán ezzel lehetne súrolni azt, ami megtörténik ebben a könyvben. Vannak olyan ciklusai a könyvnek, olyan hullámai, amikor kimondottan nagyepikai áramlásban érzi magát az olvasó, tudatregényben. A könyv ilyenkor eltolódik a fikció irányába. Ez a könyv egy vasárnapi ebéddel indul. Anélkül, hogy kényszeresen analógiákat akarnék keresni, mennyire gondolható el az alkotói folyamat úgy, ahogy – ez a nevezetes példa – Proustnál elindította az emlékezés áramát?

Mindenképpen benne van a Párhuzamos történetek nyitott szerkezetének tapasztalata. Bárhol elkezdhetem, nem kell kiválasztott pontnak lennie. És jó, ha egy sémánál kezdem el. Minden délben, szerte Magyarországon harangoznak. Európában is harangoznak. Hogy Amerikában harangoznak-e, nem tudom, nem emlékszem, hogy harangoznának, New Yorkban különben sem hallaná az ember, hogy harangoznak-e. De Európában mindenképpen harangoznak. Pontban délben az ebédnél kell ülni – ez nemcsak a nagyanyám, Nussbaum Cecília heppje volt, hanem így volt a Monarchiában. Elég korán reggeliztek, délben már az asztalnál ültek. Ha az első pillanatban megemlítettem a Monarchiát, akkor annak mindenféle következménye lesz, úgyhogy ez felütésnek jó. De máshogy is elkezdhettem volna.

Egy erős iniciálét ad a könyvnek.

Ez az örökös dél, meg a napok, hogy hétfő, kedd, szerda, és mi történt csütörtökön. Milyen csütörtökön? Mit tudom én, csütörtökön.

Jó, hát a világ teremtése is így kezdődött, végeredményben érdemes ilyesmire támaszkodni.

Igen, mondjuk a hét elején kezdeni, hétfőn. Sam hétfőn arra ébredt, hogy kedd van.

Van egy szöveghely, amikor arra utalsz, hogy végigcsináltál egy analitikus folyamatot, amelyben a freudi és a jungi eszköztárral és perspektívával monitoroztad vagy próbáltad átvilágítani az életedet. Mindez régen volt, de visszatekintve értelmezhetjük-e a Világló részletekben elvégzett munka előzményének?

Nem. Az egy nagyon kockázatos művelet volt, kísérletet tettem rá, hogy megszabaduljak az öngyilkossági késztetéstől. ’68 júliusában egy Jung-olvasmánnyal indult a kísérlet. Jungot kezdtem olvasni, Mészöly vagy Polcz Alaine adták a kezembe. Megrázó élmény volt, és akkor lépésről lépésre elindultam valami felé, a szó szoros értelmében újra kellett építeni a gondolkodásomat. De nem gondoltam volna, hogy ebből bármi lesz. Irodalomra aztán végképp nem gondoltam. Egy négy-öt éves, komoly munka lett belőle, ami részben olvasásból állt, részben pedig az olvasottaknak a magamon való kipróbálásából. Mintegy másfél év után szisztematikus lett a munka, akkor már tudtam, mit csinálok. Alaine észrevette, már korábban regisztrálta magában az öngyilkossági késztetést is. Soha nem beszéltünk róla direkt módon. Akkor ők már rendszeresen kijártak Kisorosziba, és volt egy közösen bérelt házunk. Ők az emeleten béreltek szobát, én a földszinten. Óhatatlanul belelátott nemcsak az életembe, de belső területekre is rálátott az analitikus tapasztalatával. Valószínűleg nagyon veszélyesnek gondolta, amit művelek. Volt analízisben, tudta, milyen tűzzel játszom. Kizárólag semleges témákról beszélgettünk, illetve Miklósról beszélgettünk, s nem én, hanem ő avatott be a pszichológiai szempontból is igen nehéz életébe. Világos, hogy mellette álltam. S hogy egyensúlya legyen ennek az egyoldalú kapcsolatnak, a gyanúja alapján orientálni kezdett. Ha úgy éreztem, hogy ezzel terápiás irányba megy, akkor visszautasítottam, és nem is erőszakoskodott vele. Ami szakmai bölcsességre vall, mert így konkrét képe nem volt ugyan arról, hogy mit művelek, mégis ellátott bizonyos funkciókat, szupervizor funkciókat. Sőt, tíz vagy tizenöt évvel később megtudtam tőle, hogy időről időre megbeszélte Vikár Györggyel, a saját szupervizorával is. Bizonyos értelemben a néma felügyeletük alatt álltam, ami nagyon derék dolog volt tőlük. Habár a felügyelet csupán részleges lehetett, mert az általam elvégzett műveletek személyes részleteiről soha nem számoltam be. Néha álmokat mondtam, érdekesebb álomrészleteket, babráltunk vele egy kicsit, de nem mentünk bele, mert ezt nem engedtem. Azt azonban láthatta, hogy értek hozzá, s ez nekem is valamennyi biztonságot adott. Áttételesen megbeszéltük azt is, hogy egy alkotó ember számára, lehet festő vagy matematikus, egyre megy, nem jó az analízis. Erdélyi volt, s így folyamatosan tudta művelni az utalásos, áttételes beszédet, én meg gyönyörködtem benne. Vannak ilyen nagy, csodálatos példák. Hermann Hesse legjobbnak tekintett műveit az analízise előtt írta, de a főművét, a Glasperlenspielt, Az üveggyöngyjátékot az analízise után. Nagyszerű regény, de steril. Mintegy sterilizálja benne önmagát. Gondolom, önanalízissel ez nem így van. Magát a freudizmust minden írói ötletével annak köszönhetjük, hogy Freud elvégezte önmagán, s aztán megtiltotta mindenki másnak. Jó oka volt rá. Világos, hogy tökéletesen nem lehet befejezni. Nála is világosak a pontok, ahol nem fejezte be, s részben Anna Freud próbálta meg befejezni helyette. Befejezettnek lehet nyilvánítani, de terapeuta nélkül tökéletesen nem lehet elvégezni. A mechanizmusban megmaradnak azok a racionalizálási hibák, amiket egy analitikussal a közös munkában rendesen lecsiszolnak. Maga a folyamat mintegy négy-öt évet vett igénybe, de iszonyatosan sokat tanultam. Nem magamról, mert magam iránt olyan nagy érdeklődést soha nem mutattam, hanem magáról a műveletről, hogy milyen az ember, mi van belül, és ez miként kapcsolódik mások másként megvetemedett világához. Hogy milyen végtelenül egyszerű jelenségekkel bajlódik évtizedekig az ember, nem látja át, már megint nem veszi észre a küszöböt, amin átbukik. Már megint körbejár, mint a nyomtató ló. És milyen finom, egyszerű fogásokkal meg lehet változtatni a feltételeket, amelyek magát a jelenséget szülik.

Polcz Alaine és Mészöly és Kisoroszi. A könyv időbeli terepe ’56-ig tart. Erre majd visszatértünk, mert lényeges, hogy miért és hogyan zárja le a könyvet az ’56-ról szóló néhány oldalas leírásod. Mészölyékre folyton kitekintesz, a blende arra is megnyílik, miközben azzal a világgal, azzal az idővel, amelyben ez a kapcsolat létrejött, erőteljessé, ellentmondásossá és sűrűvé vált, az a horizont nem nyílik meg, tehát ezek mindig csak kis kivágatok. Miért Mészölyék, és mások miért nem?

A felnőtt életemről azért nem tudok ilyen szabadon, kíméletlenül beszélni, mert a szereplők élnek, a hozzátartozóik élnek, és azok nem a saját családtagjaim.

De Mészölyig mégis elmész.

Mészölyig elmegyek, valószínűleg el is fogok még messzebbre is menni, de ha ezeket a valóban szemérmes kis kirándulásokat megszemléled, akkor láthatod, hogy az általuk támasztott nyilvánvaló hiányokkal együtt működik a tudatszerkezet. Ha olyan helyeken nyílnék meg, ahol én nem vagyok megnyitható, vagy csak a ritkánál is ritkábban és igen keveseknek, akkor az hamis lenne. Hamis hangot legfeljebb próbán érdemes kiénekelni. Nekem az is nagyon fontos volt, hogy ezeknek a kis kirándulásoknak a jóvoltából lássuk a nagy íveket, miből mi lett, legalább nyomjelekben. Bizonyos esetekben mégis megengedtem magamnak, hogy felnőtt szereplőkről is mondjak egy keveset.

Az ő szerepük és alakjuk így különösképpen erőteljes.

Igen, mert kiemelkednek a gyerekkornak ebből a rettenetes tömegéből. Önéletrajzi szövegként nem lenne elfogadható. Úgy lenne megcsinálható, ha, mondjuk, megírnám, de nem publikálnám. Vannak naplóíró emberek. Egy naplóírónak rettenetesen fontosnak kell magát éreznie. Ahhoz, hogy az utókorra hagyjon naplókat, valamiféle fontosságtudatának kell lennie. Én ezt nem tudom produkálni. Ha valamit megírok, és belekezdek egy másik munkába, akkor elfelejtem az előzőt. Én színész vagyok, nem tudok olyan fontosságot tulajdonítani magamnak, hogy előre dolgozzak, majd hetven év múlva mi lesz. Mit tudom én, mi lesz hetven év múlva. Ugyan kit érdekel hetven év múlva az én felnőtt életem. Maga a korszak bizonyára érdekes, csak éppen a korszakot, ezt az egész kádárista trutymót – Mészöly azt mondaná, ezt a kádárista kvászt – nem tudnám a felnőtt életem részletei nélkül megírni. Akkor hozzá kéne nyúlnom élő, eleven emberekhez. Ezt pedig nem csinálom.

Akkor azt mondhatjuk, hogy ez egy praktikus etikai szempont volt? 

Praktikus etikai. De inkább strukturális kényszer. Nem tudok átlépni egy számomra idegen vagy egyenesen taszító struktúrába. Nem is akarok. Vagy őszinte vagyok, ami mindig erősen korlátozott, vagy tárgyias. Én a tárgyiasság mellett döntöttem. Olyan igény sincs bennem, hogy majd az utókor nézegesse. Nézzen a gömbbe. Milyen gömbbe? A seggömbe. Egyedül ez az infantilis mondóka jut róla eszembe. Amit tudtam, megírtam, ami meg nem lenne tisztességes, azt nem akarom megírni.

Másrészt meg azok, akik majd olvassák a könyvet, látni fogják, hogy a kompozíció nagyon konzekvens, az elbeszélés szelleme is ezt diktálja.

Igen, mert azt mondja az elbeszélő, aki ez esetben én vagyok, hogy a gyerek négyéves korában kész van, és akkor még mindenféle kis lehetőség van előtte, de hát kamaszkorára mindenképpen le van zárva a tudatszerkezet, és akkor ő maga majd szépen eldönti, hogy mi lesz belőle, nagyfiú lesz vagy szakállas kisfiú marad.

Azt mondtad, hogy a magad iránti érdeklődés nem olyan heveny, nem olyan fűtött, hogy például naplókat írj, de ha az olvasó megtudja, hogy Nádas Péter memoárjai megjelentek, azt gondolhatja, itt van a szerző, aki a saját életének utána akart járni, a részletekbe belemegy, ellenőrzi az információkat. Ebből arra következtethet, hogy az író azért mégiscsak erős érdeklődést mutat a saját személye iránt.

Személy iránt mutatok érdeklődést, mert a személy nélkül nincs korszak. Az nem úgy van, hogy van egy korszak, és vannak személyek, hanem úgy, hogy nincsenek meg egymás nélkül. És engem ez az antropológiai adottság érdekel. Miként nincsenek meg egymás nélkül. A legközelebbi, legkézenfekvőbb nyersanyag ebben az esetben én magam vagyok. Nem a fiktív szereplőim, velük foglalkoztam negyven vagy ötven évig, hanem én magam.

A fikciós prózában megcsináltad a korszakot, megcsináltad az életvilágot, a személyek megjelennek. Mégis mi volt az, ami úgy hiányzott? Valami nagyon kellett, hogy izgasson.

Csak az, ami mindig is halálosan izgatott, hogy mi a hamisság vagy a hazugság, és mi az igazság, szabadon elfordul-e ilyesmi, mi a realitás és mi a fikció, mi a látszat és mi a valóság, mi a költészet és valóság viszonya. Ezeknek a kérdéseknek nem lehet a végére érni.

Goethei program?

Goethei vagy nem goethei, de nem Goethe századában, messze nem Goethe századában. Mindenképpen visszavezet hozzá, de Platónhoz legalább ennyire. Mi az, amit látok, valóság-e, vagy a valóságnak csupán az árnyéka. Vagy a gnosztikusokhoz vezet, hogy az istenséget látom-e, az istenséghez fohászkodom-e, vagy pedig bukott angyalokhoz, hiszen az istenség még hét világon átkelve sem elérhető. Keljünk már át a látszatoknak ezen a hét körén. Mi van a dolgok mögött, a dolgok értelme van-e, az absztrakció a dolgok értelme-e, mint gyakorló autistát, ez már kisgyerekkorom óta foglalkoztatott. Úristen, hát hogyan értik ezt? Mikor ez a szó mást jelent, akkor miért mondják? Vagy mit értenek ezen? Amit ma nem feszeget az ember, mert a posztmodern korszak végén illetlenség olyasmit feltételezni, hogy a dolgok mögött még valami lenne, de hát az egész életemnek ez volt és ez maradt az alapkérdése. Hogy miért van szükségünk a hazugságra, vagy miért van szükségünk arra, hogy igazságot keressünk vagy követeljünk, és miként jön össze a kettő. Nagyon is összejön. Össze vannak építve. Ezek a rendszerek engem halálosan érdekeltek gyerekkoromtól kezdve. Mert a nyelvvel nem tudtam mit kezdeni, azzal a nyelvvel, amit el kellett volna sajátítanom, vagy azzal, amit birtokba kellett volna vennem.

Ebből az is következik, hogy a könyvnek van egy indirekt nyelvkritikai aspektusa, hovatovább valami olyan eredendő, vad értelemre támaszkodik, amiről, azt hiszem, Merleau-Pontynak volt egy nagyon erős és érdekes esszéje. A posztmodern konszenzust nem elutasítja, de nem alkalmazkodik hozzá, vagy másik állítással él, szemben azzal, ami ezt a fajta nyelvi univerzumot kizárólagosnak tekinti. A Világló részletek cím minduntalan azt is alátámasztja és kurziválja, hogy a látvány, a kép az elsődleges.

Mindenképpen. A gyerek előbb lát, és csak aztán beszél.

A nyelvi szocializáció egyszerre béklyó, ugyanakkor felszabadulás. Mintha ez volna az egyik, nagyon mély belátása ennek a könyvnek.

Ezt így gondolom. Tehát az, hogy az idiómákat elsajátítottam egy nyelvben, azt jelenti, hogy a másik ugyanazt érti azon, mint amit én gondolok. De azt is jelenti, hogy ha én egy közhelyet röfögök, és a másik ebből a közhelyes röfögésből tudja, hogy most arrébb menjen, zabáljon, vagy fingjon-e. És akkor az absztrakció képességének hála, azt gondolja szegény, hogy mindent tud a másikról. Ez az, ami engem már kicsi gyerekként meghökkentett, és a mai napig meghökkent. Magyarul ez nem látszik annyira, mert mi is rendelkezünk ugyan iszonyatos mennyiségű közhellyel és idiómával, de a magyar nyelv szerkezete miatt ezek használata nem olyan törvényszerű, nem annyira gyakori, sokkal ritkábban használjuk őket, inkább mindig elkezdünk újra beszélni, mintha mi lennénk az elsők, akik nyelvet használunk a beszédhez. Idegen nyelveken nem így van. Idegen nyelven pingpongoznak a közhelyekkel a beszélők. A legélesebben az amerikai irodalomban, ahol egy-egy dialógusban vagy akár egy leírásban nem hangzik el más, mint közhely. Nemcsak ezerháromszáznegyvenhatszor írták le abban a hónapban, hanem korábban megszámlálhatatlanul elmondták egymásnak az emberek. És akkor csak a ritmusban, a közhelyek előadásában van változás. Egyrészt mindenki tudja, hogy mire vélje, másrészt a közhely mögöttesét is érzékeli. Mert a közhelynek is van azért mögöttese. Jó nagy a mögöttese. Ami azt jelenti, hogy ugyanúgy, ahogy az álmoknak, a közhelynek is van homlokzata, és a homlokzata mögött történik mindaz, ami el van takarva. Az a tény, hogy az emberek többsége a beszédet a védekezés vagy a támadás egyik alapeszközének tekinti, és az is, nem fedheti el azt az animális tényt, hogy közben azért nagyon figyeli, hogy mi történik a másikkal. Miközben beszél, vagy miközben hallgat. És a viszony mindig az animális figyelem szintjén dől el, s nem azon a szinten, hogy mit voltak szívesek egymásnak locsogni. A beszéd előtt vagy után dől el. A beszéd előttinek és beszéd utáninak állandó visszahatása van a beszédre, és visszahatásnak van személyre méretezett rendszere. És engem mindig is ez érdekelt. Imádom azt, ahogyan a vidékiek csinálják. Az életem nagyobb részét most már vidéken töltöttem. Vidékiek csinálják nagy élvezettel, hogy elkezdenek beszélni ketten, úgy rábeszélnek egymásra, hogy a másik nem is hallja, nem is kíváncsi rá, mert mindketten mást figyelnek. Mindketten felmondják egymásnak a kötelező közhelygyűjteményüket, de közben nagyon pontosan bemérik a másik aznapi állapotát, vagy bizonyos dolgokhoz való viszonyát. Ebben a párbeszédnek nem nevezhető közös monológban vannak nagyon meglepő fordulatok. Amikor ki akarják ugrasztani a bokorból azt a nyulat, amit ők nyúlnak gondolnak. Az egymásra beszélés ilyenkor egy pillanatra átadja a helyét a csöndnek. De akkor rögtön megint egymásra kell beszélniük, azonnal meg kell találniuk a megfelelő közhelyet. Nagyszerű! És nagyon hosszan. Elválnak egymástól, nem a városi beszélgetés logikája szerint, valamifajta eredménnyel, aminek lehetőleg megnyugtatónak kell lennie, hanem úgy, hogy minden függőben marad kettőjük között. Mindkettő megy a maga új értesüléseivel, amit tovább fog adni ugyanezzel a módszerrel. Holnap is találkozni fognak, egy óra múlva is. A vidéki életben a beszéd végtelenítve van. Nem lehet vele megállapodásra törekedni. A városi élet ezzel szemben a megállapodások és a félmegállapodások valamifajta rendszere.

Ha a nyelvről beszélünk, azt gondolom, érdemes most már szorosabb közelségbe húzódni a könyvhöz, az alakjaihoz. Nekem rögtön az édesapád jut eszembe, az a fogalmi, analitikus, kifejtő gondolkodás és szintaktikai vérmérséklet, ahogyan ő minden dolgot, amire te kíváncsi vagy…

Nem, én nem vagyok kíváncsi!

...vagyis amit ő fontosnak tart, részletgazdagon végigmond. Ez áthagyományozódott a te gondolkodásodba, perspektívádba, a te tekintetedben ez tükröződik.

De még ezt sem tudom pontosan megmondani. Valószínűleg hagyományozódott. Apámnak ezek a korai előadásai mindig nagyon pontosak voltak. Ha beleütközött valamibe, amit nem tudott, akkor mindig utánanézett, azonnal, kicsit később, és ebből vettem észre először, hogy ez engem milyen őrületesen nem érdekel. Én akkor is csak a cselekvés hátterét figyeltem, hogy ő mit miért mond, csinál, és azt figyeltem, hogy miként mondja, és nem azt, hogy mit mond. Ezek a tudományos, technikai nyavalyák engem nem érdekeltek, engem a másik világ érdekelt. Bement a fülemen, kétségtelenül bement, le is ragadt a tudatomban, mint minden más, de úgy gondoltam, hogy ennek számomra nincs jelentése vagy jelentősége. Ez nem így volt, vagy nem így van, mert egyrészt a technikai és tudományos gondolkodás szerkezetének igénye nagyon erősen beépült a tudatomba, a dolgok mechanikája. De van tárgyi jelentése is. Amikor Gombosszegre költöztünk, és az a vidéki életünk többedik évtizede volt már, hirtelen nem találtunk semmihez mesterembert. Az ismerősök ismerősei fizetség nélkül végezték el a munkát az ismerősnek, ami a kapcsolatoknak egy cserekereskedelemnél megrekedt dimenziója. Ezt az első években nem is tudtuk mire vélni. Nehéz volt mesterembert szerezni. Én mindig úgy tudtam magamról, hogy semmihez nem értek, és nem is értettem. De az apám mindig kényszerített arra, hogy vele együtt szereljek. Ő viszont egy szerelő ember volt, híresen mindent meg tudott szerelni. Nekem kellett adogatni a szerszámokat, és kötelező volt figyelnem, hogy mit hogyan csinál. Nem figyeltem, adogattam, nem érdekelt, utáltam ezeknek a dolgoknak a bűzét. A gépzsír bűzét utáltam, a vasszerszámok illatát is utáltam. Gombosszegen elkezdtem szerelni, és mindent úgy csináltam, ahogy ő csinálta. Majdnem mindent meg tudok szerelni, néha még olyan dolgokat is, amiket nem tudok megszerelni. Vannak persze nagy tragédiák, amikor valamit módszeresen szétszerelek, de nem tudom összerakni. Egyszer a Black and Deckerben valami elakadt, és szétszedtem, mert olyan hangot adott, mintha csak valami mechanikus hibája lenne. Biztos egyet kellett volna valahol fordítani rajta, káromkodni hozzá egyet, de én szétszereltem. Évekig nem találtam embert, aki összerakja. A műveletek rendje mindenesetre megült, például abban, hogy az ember miként osztályozza a dolgokat, miként tart rendet egymástól nagyon távoli dolgok között, milyen rendet csinál, ami megfelel azoknak a tárgyaknak is, amik használatában rendet kell csinálnia. Több szekrényre való szerszámunk volt otthon. A mai napig ugyanazt a rendet tartom. Ez egy értelmes rend, amely azon alapszik, hogy miként mihez használjuk a dolgokat. Most föl kell állnom és egy pohár vizet hoznom magamnak. Nem kértek vizet?

Én köszönöm szépen, nem kérek semmit.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy igen, az akaratom ellenére történt, de nem bánom. Ez például egy nagyon furcsa, tényleg ellentmondásos dolog. Nem bánom, de az akaratom ellenére történt. Mindent megtettem azért, hogy egy ilyen jellegű tudást ne sajátítsak el. És ha apák lesztek vagy apák vagytok, akkor ezt ne felejtsétek el. A tanításnak nincs közvetlen hatása.

Ez a tudástartomány már telített volt a könyv megírása előtt? Írás közben értek meglepetések?

Természetesen tele volt meghökkentő meglepetéssel, de nem ilyen jellegűvel. Majdnem fél évet Svájcban töltöttem, ahol a kiállítást csináltam. Volt egy lakásom, és ott nem tudom, miért, a körülmények így hozták, a levegő, a légnyomás, a páratartalom, mindig mezítláb járkáltam a lakásban, és ruhát sem sokat tűrtem meg magamon. Nem fáztam. Ültem ebben az állandó kolompolásban, a tehéntrágya átható illatában. Ez egy meleg illat. Már esett a hó, és még mindig nyitva voltak az ablakok. Nem is úgy ültem neki reggel, hogy én most dolgozni fogok. Időm sem volt rá. Éppen csak elértem a karommal a kompjúterig, és életemben először kompjúterbe is írtam.

Hoppá!

Tehát fél évig a szövegek többségét kompjúterbe írtam bele. Nem maradt persze úgy, minimális időm volt reggelente, de azt nagyon jól lehetett hasznosítani ezzel a mezítlábas írásmóddal..

…hippitempóban…

Igen, trágyaszagban. A szöveg aztán mindenféle változáson átesett, de a meglepetések ebből származtak, ebből a mezítlábas spontaneitásból. A saját életén nincs az embernek mit megmunkálnia irodalmilag, ha előtte ötven évig írt már. De az, hogy mi jut eszembe, és mi nem jut eszembe, az nem előkészíthető. A Kisorosziban elvégzett négy- vagy ötéves analízisre támaszkodhattam ugyan, de csak a rendszerére. Esetenként megnézed, mi jut eszedbe, mi nem jut eszedbe, mi tartozik az asszociációs sorhoz, mi válik le róla. A rendszerre vagy a tapasztalatra hagyatkozhattam, de maguk a tárgyak érdekesek voltak, amelyek eszembe jutottak. A gesztusok, ezeknek az őrületes közelsége. Csupán annyit kellett mellékesen leírni, hogy az ember a kopasz apja nyakában ül.

A magaslesen…

Igen, a magaslesen. És azt akarja elérni a kurva, hogy én tartsam az egyensúlyt, ami egy nagyon okos ötlet tőle. Úgyhogy ez nagyon meglepő volt, nagyon élményszerű vagy nagy élmény volt, hogy az emlékanyag a rendelkezésemre áll. A saját anyag, csak nem úgy áll a rendelkezésemre, ahogy én akarom, hanem úgy, ahogy ő akarja. Az apám nyakában vagyok, és eszembe jut az apám kopaszságának szaga. A kopasz fejnek speciális illata van, mintha a hajhagymáknak lenne valamilyen speciális illata, amit a haj valahogy visszafog, magába rejt. De azóta tudom, hogy a kopasz ember fejének más illata van, mint a hajjal rendelkező emberek fejének. Illat, ami egyébként nincs, nem tudod visszaidézni, de a felidézésnek mégis támad egy határterülete, amikor mégis eszedbe jut valami, ami nincs. Vagy a gépzsír, a romlott gépzsír bűze. Hogy állok az apám fölött, és ő az oldalán heverve valamit csinál a falban a csővezetékkel, az ujjával zsírozza a csavarmenetet, amiről nem ad rendes magyarázatot, de röhög hozzá. Hogy mi az anyacsavar, és miért nincs apacsavar, erre nem ad magyarázatot. Még napokig röhögnek anyámmal a kérdésemen, amit nem értek, de van egy speciális, büdös illata ennek a jelenetnek, mert megromlott a gépzsír. A kócot áthúzza a gépzsíron, tudom, miként tekeri rá a csavarmenetre. Használni használható emlék, de büdöshöz tapad. Ezek munka közben nagyon meglepő élmények voltak.

Ez a könyved poétikailag azt a feladványt kellett megoldja, hogy végig egyes szám első személyű az elbeszélő. Ha úgy tetszik, te magad.

Egy ilyen munkának elvileg az lehetne az alapszabálya, hogy azt írok, amit akarok. Ha ahhoz a gyermekkori felismerésemhez tartom magam, hogy a fejembe pedig nem láttok be, akkor az lehetne az alapszabály, hogy nyaljátok ki a seggemet. A fejemben azt fogok csinálni, ami nekem tetszik. Elvileg így is írhatnék. Csak engem a korszak és a személy összefüggése érdekelt. Jobbára soha nem a tárgy vagy a téma, hanem az összefüggés érdekel. Tehát annak a törvényszerűségét nézzük már meg, hogyha engem egy jelenetben azzal vádolnak meg a szüleim, a rokonaim, hogy valamit megtettem, amiről nem tudom, hogy micsoda, nem értem, hogy mit akarnak, akkor egy ilyen jellegű vád milyen összefüggésben áll a korszakkal. Ha a családod teljesen öntudatlanul koncepciós pert indít ellened. Legalábbis nagyon meglepő. De gyerekkorodban nem tudhatod, hogy egy koncepciós per nyomaszt. Holott tudod, hiszen egy koncepciós per árnyékában teszik. Nincs olyan isten, hogy nekem hihetnének. A vád tárgyát nem tudom megérteni, hiszen nincsen a tudatomban. Pontosan ez volt a Rajk-per. A vád alá helyezett személyeknek az első napokban halvány lila gőzük nem volt arról, hogy mit akarnak tőlük.

A regény történeti kereteinek egyik végpontját már kijelöltük, 1956. Amíg visszanyúlik, az körülbelül a XVIII. század, ahonnan a családtörténet elindul, aminek egyszer már a végét megírtad. Arra lehet következtetni, hogy ez nem pusztán egy életrajzi helyzet, hanem a történeti folytonosság záloga.

Én szívesen visszanyúltam volna Ádámig és Éváig, sőt alkatom szerint kötelező is lett volna, csak hát nem tudok tovább visszamenni. Valószínűleg több évtizedes kutatással tudnék, csak engem ez annyira nem érdekel, és nincsen több évtized. Meg nem is a saját családom érdekel. Adódott egy családom, így adódtam én, mint élőlény, és ameddig el lehetett látni, addig visszanéztem. Szívesen visszanéztem volna előbbre, mert szívesen tudnám, hogy a családom tagjai miként kerültek Ausztriába, vagy miként kerültek Csehországba, vagy a nagyanyám családja miként jött Galíciából át a határon. Menekült-e, vagy egy jobb élet reményében átsétáltak-e, mindez nagyon érdekelne, de itt csak a történelmi ismereteken alapuló fantáziát tudtam volna beindítani, azt meg jobbára nem akartam. Az ’56 pedig úgy adódik, hogy gyerekéletem lezárása lett. Ezen a keddi napon én kész vagyok, a családommal szembefordulok, részemről a szerencse, utánam a fáklyás menet.

A könyv gazdaságosságára vagyok kíváncsi, az anyaggal való bánásmódra. Mondok egy példát: a tiszaeszlári per anyaga nagyon jelentős súllyal van jelen, hosszú, hosszú idézetek sora. Ennek mi volt az oka?

Legelőször is a szövegek szépsége. A szövegek csúnyasága. A szövegek aktualitása. A szövegek nemessége. Az interpelláló Mezei Ernő szövegében, aki ráadásul beszédhibás volt, és a választ adó igazságügy-miniszter szövegében: a retorika tudományán edzett szabad beszéd egyfajta nemessége, szépsége. Ugyanakkor unalma is, ez kétségtelen. Ilyen unalmasak vagyunk, ilyen monotonok. Mert hát az alapkérdések semmiben nem változtak. Tartjuk magunkat a jogállamhoz, vagy nem tartjuk magunkat a jogállamhoz. És ha tartjuk magunkat hozzá, akkor miként nem tartjuk magunkat hozzá. Két ember szellemi párviadalának vagyunk a tanúi. Egyébként mester és tanítvány küzdenek meg egymással, Mezei a jogi fakultáson Pauler tanítványa volt, amit a kortársak persze tudtak is. Mi tartozik a jogszerűhöz, és mi határos a jogszerűtlennel, kinek kell lépnie, az igazságügy-miniszternek lépnie kellett volna a jogszerűség érdekében, vagy nem kellett volna lépnie, hiszen a bíróságok és az ügyészség jogállásába nem szólhat bele, csak törvények által. Én sem tudom eldönteni a mai napig, hogy Pauler jogszerűen cselekedett-e. Azért, mert Mezei az én felmenőm, attól nincs föltétlenül igaza, de bizonyos kérdésekben meggondolkodtatott, mint ahogy az igazságügy-miniszter is meggondolkodtatott a válaszával. Természetesen rövidítettem, természetesen sűrítettem, de még így is hosszú szöveg. Központi problémája nemcsak a magyar, hanem az egész európai történelemnek is. Párhuzamos Dreyfus-ügy. Amivel a mai napig mindenki, aki csak teheti, foglalkozik.

Ahogy a generációk egymásra rétegződnek, és egymás mellett is kinyílnak, szükségszerűen családfajelleggel, a különböző szereplők újabb és újabb helyszíneken, jelenetekben mutatkoznak, az kimeríthetetlennek tűnik a számomra...

Ez azt jelenti, hogy mindannyian kimeríthetetlen tartalmakat hordozunk az agyunkban, az agyacskánkban. Ez a tiszteletreméltó bennünk, ez a fontos bennünk, ez bennünk az egyedi. Ezek a kimeríthetetlen tartalmak az egyedi tartalmak. Ugyanakkor ezek az elemek tartalmazzák ugye a közös történetet, s a kettő együtt áll.

Sok más mellett, a könyv egyik kiemelt állítása, hogy a nemzetközi, illetve a magyar munkásmozgalom nélkül elbeszélhetetlen a XX. század.

A XIX. is, meg a XVIII. is, mi több, a XXI. század is elbeszélhetetlen marad majd nélküle.

Igen, és akkor már ott tartunk, amikor azt kérdeztem, hogy a családtörténet kezdetének a dátuma is egyfajta kontinuumot jelent ebben az Európában. Ennek a mozgalomnak, és ezen belül a kommunista mozgalomnak a szüleid és még néhány családtag komoly szereplői voltak, komoly szerepet vállaltak ’45 előtt mint illegális kommunisták, és ’45 után az akkor szerveződő és egyeduralomra szert tett hatalomban is. Milyen nehézségű írói feladat volt a szűk és dermesztő szituációkat rekonstruálni. És most itt inkább a ’45 utáni időszakra gondolok, mert ott válik az egész drámaivá, és konfliktuózussá, megfeneklés- és összeomlás-történetekké. Amikor párbeszédbe hozod a szereplőket, akkor hogyan működik a tudat története? Akkor hogyan dolgoztál?

Hát, egyrészt dokumentumokból, levelekből, emléktöredékekből – olyan emléktöredékekből, amiket nem most kezdtem kiegészíteni, hanem amit évtizedekig, különböző forrásokból próbáltam kiegészíteni vagy megfejteni. Például elmegyek Benke Valériához, aki az anyámnak volt egy ideig a főnöke, és a politikai bizottságnak volt a tagja, de gyerekként tegeződtem vele, erről a tegeződésről nem álltam le. Akkoriban már se állásom, se lakásom, se semmim nem volt, de elmentem a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága egyik tagjához az Orló utcai házába, és több estén át faggattam.

A nagy könyvtárról is beszámolsz.

Igen, a férje nagy könyvgyűjtő ember volt, Havas Ernő, őrületes könyvtáruk volt, ami nagyon imponált nekem már gyerekként. Elég nehéz volt belőle konkrétumokat kiszedni, de néha mesélő kedve támadt, és akkor mindenféléket elmondott, amit más forrásból, máshogy, más részletekben már tudtam másoktól is. Vannak írásos anyagaim is, különböző családi feljegyzések. Ezekből a különálló adatokból vagy adatsorokból azért összeáll egy kép, plusz abból a tapasztalatból, hogy ezek az emberek miként beszélgettek egymással, miként vitáztak. Miként argumentáltak azok, akik mintegy a moszkvai elképzelések közvetlen végrehajtói voltak, és miként beszéltek azok, akik már a 30-as években is úgy gondolták, hogy ez egy rossz ötlet, és mindenhol a helyi sajátosságok alapján kéne a mozgalmat csinálni. Ez nagy vita volt, vér is tapadt rá, így is maradt, véresen, de természetesen a moszkvai irányítás hívei győztek, mert nagyobb súlya volt, a hadseregnek nagyobb súlya volt. Az illegális kommunista mozgalom éppen csak létezett, de azt nem lehet mondani, hogy ne lett volna befolyása. A partizánszövetségnek később sokkal több tagja lett.

A régi vicc, tudjuk.

Ugyanakkor az írás meg a kutatás közben az is egy tapasztalat volt, hogy azért a magyar ellenállás sokkal lényegesebb volt és jóval szélesebb körben működött, mint ahogy azt később beállították. Egyik rezsim sem kezelte reálisan. Az egymást követő rezsimek közül mindegyik elsüllyesztette vagy átszínezte az ellenállóknak azt a csoportját, illetve csoportjait, amelyik nem tetszett neki. A mai napig nincs reális képünk arról, hogy milyen arányú volt az antifasiszta ellenállás, és milyen csoportjai voltak ennek az ellenállásnak. De én legalábbis a saját munkámban sokkal többel találkoztam, mint amennyire egyáltalán számíthattam volna. Sokféle forrásból dolgoztam, utánamentem, hogy ez vagy az miként történhetett, levéltárba mentem, megnéztem, hogy mi lehetett ennek vagy annak a háttere, vagy mit lehet kisakkozni írói tapasztalattal. De a módszerek sokféleségét mindig jelzem is. Nincsenek idézőjelek. Nem idézek, csak felidézek. Megyek a magam feje után, ez a műfajom.

Azzal hogyan lehet szembenézni és megbékélni, hogy ők a legkeményebb elnyomás idején magas politikai státuszban adták a nevüket a diktatúra elveihez és gyakorlatához? Ez a folyamat hogyan játszódott le benned, és miként letl nyugvópontot?

Nemhogy a nevüket adták, hanem a lehető leghelyesebbnek látták a diktatúrát, amit ők proletárdiktatúrának neveztek. Aki ismeri Európa szociális történetét, olyan nagyon nem csodálkozhat rá a munkásmozgalmak vagy a parasztmozgalmak történetére, és ezek legradikálisabb végletére, a kommunista mozgalmak történetére sem. Látni fogja, hogy a kontinens nyugati felén igen erősek ezek a mozgalmak, a kontinens keleti felén pedig igen gyengék. Ha józan eszét, azaz a realitásérzékét megőrzi, akkor nem az a dolga, hogy elítélje, hanem az a dolga, hogy előbb megértse. Ami az én esetemben nem egy teória. Nekem ha törik, ha szakad, előbb meg kellett minden ízében értenem, hogy aztán elutasítsam. Ennek persze voltak igen fájdalmas állomásai, de hát senki nem ígért nekem olyan életet, amelyből ki van spórolva a fájdalom.

Az ’56-os értelmezésed Bibó, a megkésett fejlődésről szóló megállapításainak a végső záradéka, az utolsó szó ebben a bibói gondolatmenetben. Behozhatatlan hátrányt és lemaradást olvasok ki a könyvedből.

Ha akkor, ’56 novemberében, egyetlen szavazattal fölénybe kerül a moszkvai politikai bizottság ülésén az a nézet, amely Magyarországot szívesen elbocsátotta volna a keleti, ha akarod, jaltai kötelékből, mint ahogy Ausztriát is elengedték, akkor a magyar társadalom még vissza tudott volna csatolni az eredeti szerkezetéhez. Ahogy ’56-ban vissza is kapcsolt a saját párttérképéhez. Amivel lefedte különböző szociális mozgalmainak és a szociális ellenmozgalmaknak a történetét. Ezek részben erős népmozgalmak voltak. A keresztényszociális és a szociáldemokrata mozgalmak is erősek voltak, és ennek természetesen a legkülönbözőbb szárnyai Peyer Károlytól Kéthly Annáig, a legerősebb a kisgazdamozgalom volt, amelyik nagyon szigorúan a magántulajdon alapján állt, a kisparaszti birtoklás pártja volt. Annak a kisparasztnak vagy középparasztnak a pártja, amelyik a mezőgazdasági tudás legjelentősebb állományát adta. Akkor a lovakat még vissza lehetett vinni a téeszből, a lovak még éltek, éltek még a csikók, amik a lovaiktól születtek, még a földjeiket vissza tudták volna adni úgy, ahogy voltak, tehát a rossz földeket a jó földtulajdonosának, a jó földeket a jó földtulajdonosuknak, és így tovább. Nem csúsztunk volna bele a káoszba. A kádárizmussal belecsúsztunk. Ez a káosz az élet minden részletére kiterjedt. A városokra, amelyek attól kezdve strukturálatlan hálóhelyek lettek, minden városrészt minden réteg egyformán lakott, és mindenféle önálló városvezetés híján egyformán nem gazdálkodott vele és nem takarította. Az újratéeszesített földeket pedig városi emberek vezénylete alá helyezték, és az egyetlen réteg, amelynek a gazdálkodói öntudatára és tapasztalatára a városi emberek támaszkodni tudtak, nem a kisparasztok, nem a nagyparasztok, hanem az egykori béresek és cselédek voltak, az ő gazdálkodói tapasztalatuk. Amivel aztán, hogy úgy mondjam, kaotizálták a magyar vidéket. Ami aztán a rendszerváltás után már csak azért sem tudott visszaállni a régenvolt rendszeréhez, mert az első szabadon választott kormány még a jól működő szövetkezeteket is erőszakosan feloszlatta egy törvénnyel, most meg a közös gazdálkodást nem engedte meg, aztán meg egy gazdag, felelőtlen, de nagyszájú ügyvédre bízták a földművelést.

És ez végzetes.

Azért végzetes, vagy azért különösen kritikus állapot, mert a magyar társadalomnak nincsen reorganizálható, azaz saját hagyományra építő rétege. Pedig tudható, hogy polgárság nélkül, vállalkozók nélkül vagy földbirtokos kisparasztok nagy tömege nélkül, vagy nagybirtokos arisztokraták nélkül a strukturálatlan tömeg hol ide fog rohanni, hol az ellenkezőjét fogja választani. A társadalmi stabilitást biztosító rétegek nélkül senki nem tudja kanalizálni a társadalmi mozgalmakat. A strukturálatlan tömeg azt fogja választani, aki neki a legtöbbet ígéri. Nem megállítható, állandó választási lázban, választási kampányban él, ahelyett, hogy dolgozna. A polgárság a kontinuitást biztosítja, vagy az arisztokrácia szolgáltatja hozzá a mintát. Valakik pedig rendesen tudomásul veszik, hogy ősz van, tél van és tavasz van, és naponta ennek megfelelően döntenek a munkáikról. Magyarországon nem folyik mezőgazdálkodás. Mindenki örül, ha süt a nap. Én nem örülök, mert ha nem esik, akkor nem terem a kutya fasza se.

Igen, és hőmérsékleti rekordokért tapsolnak.

Igen, baromi jó, nagyszerű, csak éppen minden kiég, ami még egyáltalán létezik. De hát az EU azokat a nagybirtokokat támogatja, ahol monokultúrák tenyésznek, akkor is, ha kiégnek. Spanyolországból hozzuk a paradicsomot. Elmebaj. Vagy Csallóközből.

Tényleg? Ezt nem tudtam.

Csallóközben érdekes módon még a paradicsomízű paradicsom is megterem, ha megtermelik. Ami az Alföldön nem tud megteremni, és Hollandiában sem tud megteremni.

A Világló részletek második része aztán átlépi a határokat. Franciaországból indul, és egy ottani munkatábor felderítéséről és arról a nyomkeresésről szól, hogy meg lehessen lelni ezt az egykori telepet, amiről olyan sokan beszámoltak, de a körvonalai egyre inkább kifakulnak, alig azonosítható. A memoár antropológiai konzekvenciája mélyen és megrendítően keserű. Az egész második világháborús történettel, a táborok történetével  valami olyasmi történt, ami korrigálhatatlan. Tehát ha akarom, azt is mondatom, hogy egy látszatvilágban élünk.

Erre csak azt tudom mondani, hogy persze, persze, ez így nem szokásos, nem illedelmes, de hát életem végén valamilyen értelemben ez a summa. És mindennek örülök, ami ezzel szemben történik. A szociális mozgalmaknak azok a kezdeményei, amelyek Nyugaton is, Keleten is megjelennek, aztán csendesen elhalnak. A kapitalizmusnak van egy igen erős integratív effektusa. Nagyon jól integrálni tudja azokat a mozgalmakat, amelyek a kapitalista termelési mód igazságtalansága ellenében jönnek létre. De hát a nagy munkásmozgalmi áramlatoknak vagy áramoknak éppen az volt a tanulsága, hogy nem voltak integrálhatók. A második világháború után a polgárság ennek találta meg a biztos ellenszerét. És ilyen értelemben ezek nagyon fontos mozgalmak maradtak. Éppen a második világháború utáni történet mutatja meg, hiszen ezeknek a szerencsétlen – nem tudok mást mondani –, elbaszott szocialista rendszereknek a puszta léte vezette a polgárságot az általános társadalmi integráció ötletéhez. Átálltak a piacgazdálkodásról a szociális piacgazdálkodásra. Amerika nem állt át, Anglia alig, de Thatcherékkel mégis. Nyugat-Európa mintegy egyensúlyba hozta a saját agyával a szociális szempontokat és a nyereséges termelés szempontjait. De abban a pillanatban, amikor az életképtelen szocializmus rendesen összeomlott, ösztönösen ismét föladta, és ismét visszatért a saját eszeveszett és istenadta egoizmusához. Mindenféle szociális egyensúlyérzék nélkül, ami világos, hogy azt jelenti, hogy rögtön zuhan a szakadékba. És rögtön le is esett a szakadékba, többször, kétszer zuhant le a szakadékba, de ennek semmiféle tanulságát vagy konzekvenciáját nem látszik levonni. Innen az én kétkedésem. Világos, hogy ennek a folyamatnak nekifeszülve most más jellegű szociális mozgalmak indultak el. Az úgynevezett konzervatív forradalom, a protofasiszta mozgalmak, amelyek ismét erőszakot akarnak tenni a társadalmakon. Egyszerre óhajtják élvezni a kapitalizmus és a diktatúra előnyeit.

„Nagyon sajnálom”, ez a vége, ez az utolsó mondat. Evidens volt? Evidens volt, hogy ezzel teszed le?

Nem találtam ki előre, spontán mondat volt. Nagyon pimasz mondat, de tényleg erről van szó. Az udvariasság szabályai szerint nagyon sajnálom, de hát egy megrendült demokrácián és egy megrendült szabadságeszményen egyedül nincs miért sajnálkoznom. Nem számítottam rá, hogy életem végén, amikor itt hagyom majd ezt az árnyékvilágot, ezt fogom majd szemlélni. Nem voltam hülye, a rendszerváltás idején azt gondoltam, le is írtam, hogy a demokratikus transzformációhoz körülbelül ötven év kell. Vissza kell vonnom a kijelentést, tévedtem, ötven év kevés. Már csak azért is kevés, mert a feltételek olyan mértékben változtak meg, hogy a modernizálatlan gazdaság, amivel ma Magyarország rendelkezik – az agya is modernizálatlan, és a műveletei is modernizálatlanok – nem felel meg azoknak a feltételeknek, amilyen feltételek között a világ legfejlettebb része működik. Nem kompatibilis vele. Azt a pénzt, amit kohéziós támogatás címén kapott, az utolsó fillérig értelmetlenségekre tékozolja el. Azaz gúnyt űz az európai szolidaritásból. Nem hiszem, hogy ebből sok jó fog kisülni. De hát nagyon nehéz is lenne nem az izolációba lökni az országot, hiszen az egész világon olyan globális pénzügyi erők működnek, amelyeknek a reális gazdasághoz már nincs közük, és ezzel azok a kis vagyonkák, amelyeket a közvetlen környezetünkben a szűk kis vagyonos osztály felhalmozott magának, maximum a lakosság három százaléka, semmiképpen nem tudja fölvenni a versenyt a globálisan működő tőkével. Hogy úgy mondjam, ez a kis vagyonos réteg Magyarországon világhírű, de másutt nem. Másutt észre sem veszik, ezzel a tőkével nincs mit kezdeni. Legfeljebb azt figyelheti, hogy miként tudja bosszúból a sajátjait még jobban tönkretenni. Úgyhogy én nem tudom, hogy ebből az újabb rezsimből miként lehet egyáltalán kilépni. Több választási fázisban többféle hiba történt, de még hibának sem mondom, mert egy társadalom nem tud magából többet kihordani, mint amennyit ki tud magából hordani. Tizenöt éven át, amíg a rendszerváltás felívelő szakaszánál tartott, a választó legalább ésszerű döntéseket hozott, később az egész magyar társadalom visszaállt a túlélési üzemmódba, s azóta sem veszi szemügyre a saját ésszerűtlen döntéseinek következményeit. Ezeket nem tudjuk átruházni másra vagy leírni a számláról.

A „nagyon sajnálom” erre is vonatkozik, de azért arra is, hogy bizonyos tájékozódási pontjaidat nem vagy hajlandó feladni.

Nem tudom feladni.

Igen, tehát ez az értelmezési keret.

Csak nem akartam ilyen nagyképű lenni, hogy nekem bármiféle értelmezési keretem lenne.

 

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.