hirdetés

Nádas Péter készülő könyvének részlete a Jelenkorban

2015. szeptember 18.

Az anyám a jogállása szerint kétségtelenül asszony volt, férjezett, de soha nem volt semmilyen ház asszonya. Nem volt ház. Nem volt nyári lak. Nem volt többé birtok. − A Jelenkor friss számát Nádas Péter Világló részletek című emlékiratának egy részletével ajánljuk.

hirdetés

NÁDAS PÉTER

Világló részletek

Emléklapok egy elbeszélő életéből


Mindig az idősebb, az idősebbek között is a tekintélyesebb nyújt kezet, a tegeződést szintúgy ő kezdeményezi.
Miért.
Mert így szokás.
Az etikettre vagy az asztali viselkedésre vonatkozó tudás jórészt nem Júliától, hanem Jolán kisasszonytól származott.
Nem csak az asztalnál nem nyúlsz a szádba. Soha nem nyúlsz a szádba. Még akkor sem nyúlsz a szádba, ha evés előtt kezet mostál. Egyszerre több okból nem nyúlsz a szádba. Egyrészt nem illik, nem szép, senki nem kíváncsi rá, hogy mi van épp a szádban, másrészt a bacilusokat szándékosan nem visszük be a szervezetünkbe.
Magda nagynéném ugyanezt a bacilusos történetet írja le Rendszertelen önéletrajz címmel 1978-ban, a Kossuth Kiadónál publikált emlékiratában. Mintegy kétévesen egy kutyával osztotta meg a kiflijét Hold utcai lakásuk folyosóján, a Fritz néni zsemleszínű kutyájával, habár a mama mindig újra elmagyarázta, hogy miért ne tegye. Fritz néni egy katonatiszt özvegye volt, aki szerény életjáradékból élt a zsemleszínű tacskójával a kis udvari lakásában.
Ha a kiflit hol a kutya, hol meg a saját szájába dugja, akkor bacilusok települnek a szájába, és kukacok nőnek a hasában. Csakhogy nem tudta másként megosztani az uzsonnáját a kutyával. Nem tudta eltörni a kiflijét. A kutya szájába tette be, a kutya leharapta, s így ették meg együtt. Más volt a helyzet a zsömlével. Néha zsömlét kapott. Gyuri megtanította rá, hogy mit tegyen, a bátyja, aki akkor már nagyfiú volt, hároméves. Gyuri úgy tiport rá a zsömlére, hogy a felének ki kellett a talpa alól lógnia, és húzta. Mutatta, na látod, milyen egyszerű, a zsömle rögtön elszakad, mehetsz vele, a kutyának adhatod. Amikor az apjuk éppen benyitott a gyerekszobába. És rögtön jött az üvöltözés, hogy mit tettetek, mit tettetek, ti átkozottak, a kenyérrel, átkozott legyen mindenki, aki csak egyszer is megteszi, micsoda szerencsétlen vagyok én, hogy ilyen gyerekekkel vert meg a sorsom, és hogy Jolán kisa hová tűnt, miért hagyta a gyerekeket már megint magukra. Jolán utat nyitott a bűntettnek, hogy a kenyérrel, az életet adó kenyérrel, a drága kenyérrel ezt tegyék. És hol van már megint és hol marad el mindég Júlia. A talpukkal tiporjanak rá a drága kenyérre. Jolán a konyhába ment. De miért ment a konyhába, amikor azért fizeti, hogy ne menjen a konyhába, hanem legyen a gyerekekkel. Azért ment a konyhába, mert Pista teje lehűlt, és fel kell melegíteni. És hol van Júlia kisasszony. Hát kettőt tartok, és egy ne tudjon vigyázni ezekre a haszontalan gyerekekre. Hívjátok azonnal Júliát.
Nem szabad a kenyérre hágni. Hát ennyit nem tud ez a banga fiú megtanulni.
Gyuri, a mulya, írja a nagynéném még időskorában is megvetőn, szótlanul tűrte a megaláztatásokat, némán tűrte, hogy bangának nevezi és megveri őt az apja, ő azonban toporzékolt és sikítozott a nyilvánvaló igazságtalanság miatt, amikor a nagy családi felindulás hallatán különös sietséget sem mutatva jött az édesanyjuk a fürdőszobából.
A bacilus megül a kilincsen, a korláton, a kezeden. Miért. Mint a verebek, a galambok, a bacilus szabad szemmel nem látható, csak mikroszkóppal látható, de a bacilus szintén élelmet keres magának.
Nem lenne szerencsés, ha éppen a szádban találna rá az élelemre.
Úgy látszik, ezeket az egészségügyi bölcsességeket több nemzedéken át szájról szájra adták a családban.
Amíg nem kínálnak hellyel, nem ülsz le. Nem foglalhatod el más helyét. Nem túrod az orrod. Ezt az orrtúrásos dolgot az apám különösen a lelkemre kötötte. Többször elmondta, hogy titokban sem túrhatom, akkor sem túrhatom, ha nem látja senki. Olyan volt, mintha nem fejezné be a mondatot, s ezért nem is mertem megkérdezni, hogy nagy titokban ugyan miért nem túrhatom. Csak évtizedek múltán akadtam rá a félbehagyott mondat másik, elharapott felére. Volt egy magyar szerzetes, Tóth Tihamérnak hívták, aki alaposan megrontotta több felnövekvő fiúnemzedék életét. Ő ugyanis szigorú hangvételű prédikációiban és könyveiben azt állította, hogy azok a gonosz kisfiúk, akik élvezettel túrják az orrukat, könnyebben kapnak rá az onániára, mint a többiek, s ezért ezeknek nemcsak a fütyülőjét, hanem az ujját és az orrát is be kell kenni csípős paprikával, hogy ne legyen később gerincvelő-sorvadásuk. Tóth Tihamér egész hosszú szerzetesi életében olyan módszereken törte a fejét, amelyekkel elterelheti a kisfiúk figyelmét a saját fütyülőjükről. Súlyos böjtöket írt elő, hideg zuhanyt, a nemek kíméletlen szegregációját, fenyítést a visszaesőknek, bibliai átkokat.
Amíg a ház asszonya vagy az asztalnál helyet foglaló legidősebb hölgy nem bontja ki szalvétáját, te nyugton maradsz. Két kezed a teríték mellett, könnyedén, csak az ujjak és a tenyerek külső éle érheti el az asztalt, két könyököd közben az oldaladhoz szorítva, de nem görcsösen. Nem lengeted a karod, nem tehénkedsz rá az asztalra a karoddal vagy a könyököddel. Egyenes a hátad. A válladat engedd le már szépen, attól lesz egyenes a tartás. Nem kell ilyen mereven, ne ilyen kényszeredetten. Nem kényszerként kell felfognod a szabályokat, csak könnyedén. Míg a legidősebb hölgy vagy a ház asszonya enni nem kezd, te nem eszel, nem sietsz vele, nem megy a vonatod, még az evőeszközt sem emelgeted.
De hol volt itt már a legidősebb hölgy vagy a ház asszonya. Az anyám a jogállása szerint kétségtelenül asszony volt, férjezett, de soha nem volt semmilyen ház asszonya. Nem volt ház. Nem volt nyári lak. Nem volt többé birtok. Értem én, hogy apám miért csinálta. Azt akarta, hogy ismerjem meg az akkoriban még mindenképpen hatályos szabályokat. Átadta a tudását. Ne csörömpölj. Ne csámcsogj. Ne szürcsölj. Az evőeszközt nem csapkodjuk a porcelánhoz. A Péterfy Sándor utcában azonban nem is volt a Tauber nagymamámnál porcelán. Minden tányérnak más volt a mintázata. Kevesebbet vegyél a szádba. Nyitott szájjal nem rágunk. Nem nyúlunk bele a levesbe. Nem piszkáljuk az ételt. Hogy te mit szeretsz és mit nem, maradjon a magánügyed. Nem hagysz semmit a tányérodon. Mielőtt iszol, megtörlöd a szádat a szalvétával. Miért. Mert a poháron különben zsíros nyom marad. A többieknek dégoûtent. Miután ittál, ismét megtörlöd a szalvétával a szádat. Miért. Nem tudom, miért, nem tudom megmondani, de megtörlöd.
Különösen élvezetes volt olyan pillanatokat kifogni, amikor az apám maga is meglepődött, hogy nincs valamire racionális válasza.
Asztalnál ne szívd az orrodat.
Ne csak asztalnál ne szívja, ha szabad kérnem, sehol ne szívja az orrát.
Nem az asztal alá bámulsz, ha meg bámulsz, akkor nem ilyen ostobán, nem babrálsz a kezeddel. A szalvéta karikája nem arra való, hogy gurigázz vele, hanem arra, hogy holnap is felismerd benne a saját szalvétádat.
Nem fogdosod a fütyülődet, nem vakarod az orrod tövét, nem kiabálsz át az asztalon.
Meg kell nézni ennek a gyereknek a székletét, állandóan belevakar a fenekébe.
Te, ennek megint gilisztája van.
Az ostromot követő években sötétedés után nem volt tanácsos utcára menni, lehetett volna, de nem volt tanácsos. Viszont nem volt többé elsötétítés. Jött egy pillanat, amikor elnéptelenedtek az utcák, ezt nevezték besötétedésnek. Korábban ilyenkor vált érvényessé az elsötétítési rendelet. Az alkonyat egész életemre baljós maradt. Kihalt az utca. Kihalt a város. Sötétedés előtt haza kell érni. Vagy idegenben éjszakázni. Még hosszú évekig szorongtam, hogy időben otthon legyünk, érjünk már haza, siessünk, ne éjszakázzunk idegen embereknél. Üres utcán ne kopogjanak a lépteink.
Mégsem kellett elvakítani minden ablakot, hanem mindenki úgy égethette a villanyt a lakásában, ahogy akarta, ahogy a pénzéből kitelt. Nem volt többé elsötétítés. Nem jöttek a bombázók. Aki akarta, nyitott ablaknál alhatott. Az ostrom után hosszú évekig nem tudtam betelni vele, hogy ilyen mértéktelenül szabadok vagyunk. Számomra sokáig, még hosszú évekig a város teljes és tökéletes elsötétítésének hiánya volt a legmegkapóbb élmény, hogy a lakásokból épp annyi fény szivároghat ki a sötét éjszakába, amennyi van belőle. A városi fények szépségével sem tudtam betelni, hogy nincsen soha sötét éjszaka. Mégis baljós maradt az alkonyat. Égnek a villanyok az utcán. Ami azt jelentette, hogy nemcsak nem lesz légitámadás, hanem nem is lehetséges egy légitámadás. Nem volt légiriadó, nem volt szirénaszó, nem jöttek többé a bombázók. Életem első mondata évtizedekre alámerült. Békés estéken mégis hirtelen lett fenyegető nagy csend az üres járdák és az üres úttestek felett, s akkor mégsem volt minden rendben az éjszakával, mégsem volt tanácsos. Lehetett volna, de nem volt tanácsos. Távolabbi és közelebbi helynevek teltek el merő rémséggel és rémülettel, szóbeszéddel, esetekkel. Kockázatos. Lövölde tér, az nagyon nem, Királyerdő, Margitsziget a világért sem, Népliget, Városmajor, Horváth kert, Városliget, csupa rémálom, gyilkosság, merénylet. Éjjel egy néma romváros sűrűjéből bugyogtak fel a sikoltozások, segítség, segítség, női hangok, mélyebbről a férfihangok. Elég furcsa volt bárhol a városban arra riadni, hogy valakit leütnek, kifosztanak vagy megölnek az utcán. Az ostrom utáni idők auditív tapasztalatával a birtokomban, azt kell mondanom, hogy szorult helyzetükben a férfiak szintén sikítoznak, rimánkodnak, vinnyognak és sírnak. Vagy valakinek a hátába merítik a kést, s hallod a kiáltásából, amint éppen megy ki belőle a lélek, megy ki az ismeretlenjéből, aki pedig épp olyan, mint hasonló helyzetben te lehetnél, de senki nem megy neked segíteni, mindenki jobban félti a szaros kis életét, mintsem hogy feláldozná másokért. Ilyen áldozatra az én bátor kommunista szüleim sem készek. Aztán már csak a futó lépteket hallani az utcán. A halál csöndjét. Elrohant a rablógyilkos. Csönd jön a halottból, annyi csönd van a halott testében, hogy a hatodik emeletig fölér vele. Hogy ketten voltak a tettesek, hogy egyedül volt. A Palatinus házak között vagy a Sziget utcában, a lebombázott sarokház hűlt helyén, ahol később palánkkal vették körül a csupasz házhelyet, és jégpályát nyitottak rajta, s ahová bizonyára bemenekült az áldozat, vagy a Pozsonyi úton a fák alatt, mindig ugyanúgy történt meg, mint a Péterfy Sándor utcában vagy a Dembinszky utcában vagy valamivel később a Teréz körúton. Három évtized múltán a Garment Districktben a Twelfth Avenue és a 38. utca sarkán ugyanerre a sikolyra riadtam New Yorkban egy extrémen hideg januári éjszakán, s megint csak álomból, most a tizennyolcadik emelet magasában volt napnál világosabb, hogy mi történt az utcán, belemerítették a kést egy illetőbe, s az őt illető lélek megy ki belőle. És még a következő éjszakán is, két egymást követő, havas és jeges januári éjszakán. Amitől végképp nem tudtam, hol vagyok, nem egyetlen rémálom-e a saját életem, bárhová megyek is vele.

(…)

 

 

Jelenkor, 2015. szeptember

A lapszám élén újabb részlet olvasható Nádas Péter Világló részletek című emlékiratából.

A prózarovat a továbbiakban Vörös István és Pályi András novelláit adja közre.
A versrovatban Sajó László, Kukorelly Endre, Domján Gábor, Meliorisz Béla és Kürti László versei olvashatók.

Réz Pállal Parti Nagy Lajos készített életinterjút. A mostani számban a tavaly megszűnt Holmi főszerkesztője irodalmi kapcsolatairól, barátairól – Petriről, Vas Istvánról, Domokos Mátyásról –, valamint a Holmi szerkesztéséről mesél.

Az esszé- és tanulmányrovatban Visky András Beckett és Kertész Imre misztikus fordulatáról értekezik. Nagy Imre a kert motívumát vizsgálja Bertók László sajátos haiku-verseiben, az úgynevezett „háromkák”-ban. Árvai Mária Schaár Erzsébet Utcáját és Ország Lili Labirintus festménysorozatát hasonlítja össze a labirintus-jelleg, az életút és a túlvilág szempontjából.

Tízéves a Párhuzamos történetek – Olga Szerebrjanaja esszéje (Hetényi Zsuzsa és Tamás Kata fordításában) átfogó képet rajzol Nádas Péter prózájáról. Szolláth Dávid tanulmánya a regény Mészöly-párhuzamait taglalja.

A kritikarovatban Jánosa Eszter Kukorelly Endre Mind, átjavított, újabb, régiek. Összegyűjtött versek című könyvét méltatja. Z. Varga Zoltán Gerevich András Tizenhat naplemente című verseskötetét recenzálja. Kocsis Árpád kritikája Vári György kritikakötetével, Az emberiség végnapjaival foglalkozik. Vadai István Pap Balázs Históriák és énekek című irodalomtörténeti könyvéről ír.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
jolanda jolanda 2015-09-20 16:18

"Életem első mondata évtizedekre alámerült. "...és mi is lehetett az az ostrom után érvényét vesztett első mondat? (bizonyára a korábbi , itt nem közölt, szövegrészben található ... bár engem itt és most érdekelne)