hirdetés

Nádas Péter: Párhuzamos történetek

A Jelenkor Kiadó ajánlata

2005. október 21.

A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

hirdetés

E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

Szerző: Nádas Péter
Cím: Párhuzamos történetek
          A néma tartomány

Formátum: 145*200 mm, kötve
Terjedelem: 432 oldal
Bolti ára: 2500 Ft.
ISBN 963 676 373 9


Szerző: Nádas Péter
Cím: Párhuzamos történetek
          Az éjszaka legmélyén

Formátum: 145*200 mm, kötve
Terjedelem: 392 oldal
Bolti ára: 2400 Ft.

ISBN 963 676 377 1

Szerző: Nádas Péter
Cím: Párhuzamos történetek
          A szabadság lélegzete

Formátum: 145*200 mm, kötve
Terjedelem: 696 oldal
Bolti ára: 3000 Ft.

ISBN 963 676 378 X


Részlet a műből:
    
      Vay Elemér gyakran tett úgy, mintha a terhére lennének a szolgák; mintegy túlterhelte a látszatot, levegőnek nézte őket, de valójában igen rendjénvalónak találta a buzgalmukat. Félig leengedett, húsos, és valamiként az álmosság hatását keltő szemhéjak mögül nézett le rájuk a szinte bántóan nagy szemével, miként az imént, mikor is egyetlen rövid pillantással mérte fel a gyermekek és a házaspár arcvonásain, hogy ezek bizony izraeliták, s ebben az odvas szállodában egy fedél alatt kell majd velük meghálnia. Amitől rögtön kellemetlenül tolakvónak találta őket, és joggal, a túlzó előzékenységüket.
     A méltóság feltűnő hiányát, ami ezekből a személyekből áradt, ezt a barátkozási vágyukat, amit oly jól ismert az izraelitáknál. Meg ideje sem volt ilyen ostoba epizódokra pazarolni a figyelmét. A társasági szempontból nem kevéssé bonyolult bemutatási szertartással mindazonáltal elégedett lehetett, szépen sikerült. Ami Vay Elemér nyelvén kifejezve azt jelentette, hogy ezek a személyek kellő tiszteletet tanúsítottak iránta, bár nem voltak, mert nem lehettek hibátlanok, hiszen egyszerűen szólva nem voltak társaságképesek. Előbb Madzar kért engedélyt rá, hogy bemutathassa a főorvos urat, majd mindketten bátorkodtak őt a hölgynek bemutatni. Grandezzával kellett ezt az egész faragatlanságukat fogadnia.
     Vay Elemér az utóbbi napokban a nyugalmazott vármegyei alispán társaságában, vitéz Éber Antal városi főjegyzővel beszélte meg a teljes zsidó vagyon összeírásának kivételesen kényes és bizalmas tervét; a jogi feltételeket és az ügyviteli részleteket, amelyeket a zsidók kitelepítésével és vagyonuk várható konfiskálásával kapcsolatban majd figyelembe kell venniük. A kivételes körültekintést igénylő, és nem kevésbé kalandos tervet, amelyet két évvel korábban készítettek és a diplomáciai értesüléseket követve ma ismét tanácsos lett elővenniük, egészében igen kevesen ismerték rajta kívül. A titkos tervezet nem a közigazgatás szokásos vármegyei rendszerét követte, s ezért nem feltétlenül a megyeszékhelyek lettek volna az előkészítés és a végrehajtás központjai, hanem a legfontosabb közlekedési csomópontok. Akkor készítették, amikor diplomáciai csatornákon szerzett értesülések világossá tették, hogy a németek Madagaszkár szigetére fogják kitelepíteni a zsidóikat, s mivel ugyanezen csatornákon keresztül alig csordogált hozzájuk vissza valamennyi diplomáciai tiltakozás a tervük ellen, magyar diplomaták előtt azt is nyilvánvalóvá tették, hogy az európai hatalmak hallgatását beleegyezésnek fogják tekinteni.
     A tervezet szerint hét kitelepítési régióra osztották volna fel az országot, s ezeket övezetnek, illetve a német nyelvű ismertetésben zónának nevezték. Vay Elemérnek az elkövetkező hetekben a zónákat kellett a lehető legnagyobb csöndben meglátogatnia, s felmérnie az előkészítéshez szükséges technikai és személyi adottságokat. Az áttelepítésre szánt zsidó népességet a zónákból szállították volna át Mohácsra, hogy a teherkikötőben rendben behajózzák és folyamatosan szállítsák őket le a Fekete tengerig.
     Belgrádból jövet a kormányfőtanácsosnak vissza kellett ugyan térnie Budára, hogy az aldunai kikötők állapotáról őfőméltóságának jelentést tegyen, előbb azonban mégis kiszállt Mohácson, hogy egy füst alatt elintézze itt a szintén sürgető dolgait, vagyis felmérje a város valóságos adottságait.
     Minden egyes zóna székhelyén építsen fel a hivatalos közigazgatás rendszerén belül egy olyan élő adatokkal rendelkező, bármikor aktiválható, a politikai rendőrséggel és a csendőrséggel szoros kapcsolatban álló különítményt, amely adott pillanatban hivatalosan veszi a kezébe az ügyek irányítását. A vállalkozásnak voltak jogi szempontból kényes pontjai. Az előljáróságokon, a jegyzőségeken, a kataszteri hivatalokban avagy akár a kamarákban és az egyesületekben nem volt nehéz megbízható adatokhoz jutniuk, s ezek az adatok már évek óta jórészt rendelkezésre is álltak, de hozzá kellett férniük a kisebb magánbankok könyveléséhez. Nem beszélve az ékszer- és a műkincs-állományról, legalább a volumenét meg kellett volna tudniuk becsülni, hogy később a reálisan létező mennyiséghez hozzá is férjenek. S így aztán a politikai rendőrség ügynöki hálózata nélkül ebbe a munkába bele sem lehetett volna vágni.
     Megbízatása egy országos háló létrehozására vonatkozott. Az előkészítés munkáját minden gyanú felett álló, s a lehető legtapasztaltabb hivatalnokokra kellett bíznia. S hogy e kényes kérdésben ne legyen kínos félreértés vagy végzetes tévedés, a bizalmi személy kiválasztásáról külön konzultált a nagyhatalmú titkos szervezet, a Magyar Hadak vezértanácsának tagjaival.
     Személyi javaslataikat rögtön készséggel elfogadta, hogy biztosítsa magának a munkájához szükséges kedvező hátszelet.
     De már ezen a legelső, a Mohácsnak szánt központi szerep miatt talán legfontosabb úti állomásán nem kis szörnyülködéssel kellett belátnia, hogy milyen pokolian nehéz feladatot vállalt. Nem mintha egy ilyen léptékű népmozgatás lebonyolításához ne lettek volna meg a városnak a ténylegesen ideális adottságai. Voltak óriási, könnyen őrizhető kikötői raktárházai, ott volt az üres mészégetője, volt egy évtizedek óta készenlétben tartott járványkórháza, a Monarchiában emelt kényelmes laktanyája, amelyben nagyobb csapategységek is minden további nélkül összevonhatók, s főleg olyan vasúti mellékágai, amelyek a városon kívül vezettek a teherkikötőig, ahol a pécsi fekete szenet rakodták át a rendkívüli mennyiségeket befogadó uszályokba.
     Csakhogy igen nehéz volt az urakkal megértetnie, hogy egy olyan szép jövőért kell lépésről-lépésre haladva együtt munkálkodniuk, amelyről nem tájékoztathatja részletesen őket. Sértésként fogták fel a nyílt, férfias beszédet. Szinte tőrdöfésként érte a felismerés, hogy még a hűségükről közismert, monarchista érzelmű urak természetes hierarchikus érzékére sem építhet többé. S ha már Mohácson ilyen akadályokba ütközik, akkor milyen állapotokra számíthat az alföldi zónákban, ahol csökönyösségükben és önfejűségükben tényleg nem ismernek az urak határt. A liberalizmus és a szabadelvűség alattomos elharapódzása volt elrémisztő az ő szemében. Mintha a magyarság védelmére rendelt titkos intézményt immár olyan kóros egyenrangúsági eszmék rágták volna át, amelyeket épp maguk alá kellett volna gyűrniük. Nyíltan szólva, a magyar hadak talán nem voltak többé hadra foghatók. Ám erről a rémisztő és tán elsietett gondolatáról szót nem váltott volna senkivel.
     Világos, hiszen az alacsonyabb állású urak maguk is a titkos szervezet sátorjaiban, családjaiban és nemzetségeiben tevékenykedtek, ahol csaknem szabadkőműves szellem uralkodott, s már csak ezért sem akarták megérteni, hogy Vay minek titokzatoskodik egy olyan ügyben, amely előttük végül is nem titok, hanem bizalmas beszélgetéseik állandó tárgya. Évtizedek alatt miért ne szokták volna meg, miért ne élvezték volna a rendelkezési szabadságukat a hivataljaikban, s akkor meg minek kellett volna hallgatniuk bármiféle tekintély szavára. Legfeljebb a Kormányzó Úr Őfőméltóságára lehetett hivatkozni előttük, ám e hivatkozás mögé húzódva máris intrikáltak, hogy megkerüljék a feladatukat, vagy legalábbis a saját várható hasznuk szempontjából értelmezzék.
     A kivételes és különös körültekintést igénylő eljárást Vay azzal magyarázta az urak előtt, hogy egy úttörő jelentőségű, a májusinál jóval szigorúbb törvény van előkészítés alatt, ahogy ő fogalmazott, s a belügyminiszter úrnak ezért lenne sürgős szüksége a titkos adatállományra. Ám még ennek az adatállománynak a létrehozása is csupán a nagy távlati terv első lépése lesz, tette hozzá, mielőtt végleg elhallgatott.
     Közben olyan unheimlich érzése támadt, hogy kötelező hallgatása miatt ezek az urak egyenesen agent provocateur-nek nézik őt.
     Most mindhárman a várostól távolabb eső Montenuovo kastélyba voltak hivatalosak, ahol a mélyen magyar érzelmű herceg szűkkörű ebédet adott a kormányfőtanácsos tiszteletére. Kellemes ebédnek ígérkezett, hiszen a legdelikátabb kérdésekben Vay Elemér véleménye megegyezett a hercegével, s ezt tudták is egymásról. Vay csöndes megerősítést várt tőle a radikális indulatokat és szabados nézeteket ápoló helyi urak ellenében. Mintegy a hangosan kimondott magasabb véleményt. A herceg tájékoztatva volt mindazon részletekről, amelyekről a nyugalmazott alispán és a főjegyző a dolog természetéből adódóan nem tudhatott, s így a kormányfőtanácsos már az aperitifnél meg is kaphatta e megerősítést.
     Csak semmi ressentiment, uraim, csak semmi ressentiment, mondta a nyugalmazott alispán első indulatosabb szavára igen szigorúan a herceg.
     Ami azt jelentette, hogy jelenlétében ilyen hangvétel ebben a kérdésben nem megengedett.
     A kormányfőtanácsos hálás pillantást vetett rá az ital felett. Más urakkal ellentétben ők ketten ugyanis nem adták át magukat holmi érzelmeknek és indulatoknak e téma hallatán, hanem egyedül azt tartották szem előtt, hogy mi hasznos, s ami hasznos, az miként praktikus. Nemhogy az érzelmeket nem tartották helyénvalónak, de őszintén szólva az idegen népességgel szemben a mindenféle vegyes véleményeket és vélekedéseket sem. Ami nem jelenthette azt, hogy fejben ne végezték volna el a gazdaságossági számítást. Ha egyszer a magyarság a lelki alkatánál fogva valamivel fogékonyabb a zsidók gyűlöletére, mint a felforgató forradalmi ideákra, habár reálisan inkább ez utóbbiaktól van miért a világnak tartania, akkor bizony ennek megfelelő mozgalmak és érvek szükségesek, hogy megvédjük őket a nagyobb bolsevista felfordulástól. Az ok és az okozat felcserélésének nemhogy semmi akadálya, hanem egyenesen szerencsés és kívánatos.
     S ha mások már mondják és csinálják, akkor fölösleges lenne útjukba állni, bár nem lenne kevésbé öreg hiba a heccet nem kordában tartani.
     A zsidókérdést minden további nélkül, véglegesen, radikálisaink szája íze szerint meg lehet oldani.
     Ám egyedül a legalaposabb pogrom sem segít, ahogy a herceg tréfásan mondani szokta, meg ostobaság lenne a csőcselék öröme miatt bármit a német kezére játszani.
     Mindketten hajlottak rá, hogy vitán felül állónak tekintsék Lehr professzor taktikus alkalmazkodásra vonatkozó híres alaptézisét, mi szerint romantikus honfitársaink hajlamosak elfelejteni, hogy a mai németnek mások az érdekei, mint egykor az ezerszer gyűlölt és sokszorosan visszakívánt Habsburgoké. A németségnek ma közel sem érdeke a magyarság leigázása vagy legyöngítése. Szabad legyen emlékeztetni rá, hogy a legmodernebb tudományos eszközökkel elvégezett örökléspatológiai kutatások tanúsága szerint a norvég mellett csupán a magyar képes a német fajiság felfrissítésére. Ezekkel a szavakkal az örökléstan tudományának legnagyobb szaktekintélyét, Otmar Freiherr von der Schuer professzort idézi. E tudományos kijelentés a mi szempontunkból persze elfogadhatatlan, de annyi azért kiviláglik belőle, hogy a magyarság megmaradása és életereje a német elemi érdeke. Túl a fajiság önző érdekén, a német érdek politikai szinten is életbevágó pontokon találkozik a magyarság érdekével. S ezeket végzetes hiba lenne nem kihasználni a nemzet pozícióinak megerősítésére. Feladatunk a nyugodt, az önérzetes, az öntudatos, a határozott, és főleg a kíméletlenül udvarias magatartás a német elemmel szemben. Spiel mit, aber sei Dir dessen stets Bewusst, kiáltotta győzedelmesen.
     Minden segítséget meg kell adnunk, hogy a harcot a legnagyobb közös ellenség, a bolsevizmus ellen felvehessék.
     A taktikus alkalmazkodás túl sok lemondást, túl nagy önfegyelmet követel, túl kockázatos, mondják sokan. Hiszen úgy kell velük együtt játszanunk, hogy közben soha ne feledjük, mit teszünk. A mi felelősségünk azonban éppen abban áll, egészítette ki Vay Elemér a maga praktikusabb észjárásával a tudós elvont fejtegetését, hogy az együttműködés és az ellenállás között mindaddig megtartsuk az értelmes mértéket, amíg a német elem nem lesz olyan helyzetben, hogy végrehajthassa nagyszabású rendezési terveit.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.