A Saját halál egy nagy író beszámolója a halál utáni tapasztalatról. A szöveget kísérő képek – több mint száz színes felvétel egyugyanazon vadkörtefáról – ellenpontozzák és kiegészítik az elmondhatót és elmondhatatlant. A mű most először jelenik meg magyarul.

Részlet a könyvből:

Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem. Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.

Pompás egy idő, bizonygattam magamnak, testem azonban inkább ellenkezett. Ha tehettem, átmentem az utca árnyékos felére.

Hirtelen időváltozások közepette minden nagyvárosban folyamatosan szirénáznak a mentők. Amint elhal az egyik hangja az élénk forgalom mélyén, máshonnan közelegve vijjog a következő.

Nem értettem, mi történik.

Később álltam egy fiatal nővel a Gerbaud teraszán, ahol minden hely foglalt volt a fehér napernyők alatt. A korán jött melegben a platánok nem bontották ki még a lombjukat a téren. Nem tudnék a nyers déli fény alá beülni, ezt azért éreztem. De a cukrászda belső helyiségeiben sem lett volna jobb a vastag cigarettafüstben. A fiatal nő mindenképpen a napra kívánkozott.

Miként mondhattam volna meg neki, hogy nekem sehol nem lenne kellemes, senkivel. Idegenkedve figyeltem, hogyan kellemkedik a pórusáig átvilágított, tejfehér bőrével a napfény alatt. Miközben játszottam persze a magam életszerepét, a megértő és a figyelmes embert, holott a napfénynek kitéve egyre furcsábban éreztem magam. Mintha nem tudnék egészen jelen lenni, mert ellenőrizetlenül csúsznék máshová. Írjak alá egy nyilatkozatot, amit ő előre elkészített a nevemben. A papír sokáig ott hevert a süteményes tányér és az ásványvíz között a márványasztalon. Mint aki a napfény élvezetéből egyetlen pillanatot sem szeretne elvesztegetni, lehunyt szemmel magyarázta. Kékre festett, szemérmetlenül reszkető szemhéját kínálta fel. Tovább kellett állni, mert időre várt a fogorvos. Kivert a veríték, miközben a számban dolgozott. Előbb csak a homlokomat töröltem le, amivel megakasztottam a munkájában. Mielőtt a fúrójával és a tükrös kanalával visszatért volna a még nagyobbra tátott számba, hogy ismét félrefogja a nyelvemet, mondta, nyissam nagyobbra. Másodszor azonban már az arcomat, a nyakamat és a tarkómat is meg kellett törölnöm, és még szigorúbban hangzott a felszólítása. Láthatta, hogy nagyobbra nem megy. Pedig igazán igyekeztem, egész testemmel átadtam magam a fehér bőrrel bevont fogorvosi széknek. A nyakamba kapcsolt fehér lepel alatt mégis tocsogósra nedvesedett az ing, a nadrág, a lábam szárán éreztem alágördülni az izzadtság csöppjeit. Láttam, hogy alig csillapítható ingerültségétől az ajka fölött gyöngyözni kezd. És nem volt vége. Megkérte az asszisztensét, egy űzött tekintetű idős nőt, hogy törölje már le. Ne csak a homlokát, kérem, szólt ingerülten. Mondom, hogy ne csak a homlokát. Gyalázatosan nézhettem ki, amikor fölálltam a székből. Ilyenkor az emberek illedelmesen a másik szemébe néznek, sehová máshová. Én meg valósággal menekültem előlük, ki a rendelőből, a lépcsőház jó volt, néma volt, és jéghideg. Addig álltam és vártam az ötödik emeleti folyosó nyitott ajtajában, amíg a hamuszürke selyeming valamennyire megszáradt a testemen.