hirdetés

Nádas Péter: Szirénének

2010. március 20.

Nádas Péter szatírjátékának részletét ajánljuk a Jelenkor márciusi lapszámából. A darab a Ruhr 2010 Fesztiválra készült, amelyre hat jeles európai szerző írt darabot az Odüsszeia egyes témáira.

hirdetés

NÁDAS PÉTER



Szirénének

szatírjáték

(részlet)



Az élet bizony álom



Édes álmaikban az eget nem a ködökből kelő hajnal pírja, hanem
égő erdők, égő falvak, égő városok visszfénye festi fel.
Ezzel jó sok dolga lesz a hangosítóknak és a világításnak, de
hiszen a maga módján ez is szép, nekik pedig legalább
a szépség illúzióját meg kell tisztességesen csinálniuk.
Egy közeli úton az ágyúzás, az aknavetők és a gépfegyverek
nagy zajában harckocsik vonulnak fényszóróik
ideges égi pásztáival.
Távoli kiáltozás, pattogó rövid vezényszavak töredékei,
az egész közkedvelt hadtörténeti egyveleg jön vele
a színesen felvisító világító rakétáival.
Jól mutat.
Ehhez jön még a kiégett gótikus maradvány hangdobozából a
míves rózsaablak csonka ívein zenélő széllel a
halk sirám, a panasz, a jajszó, a nyögés, a jajongás,
a nyögdécselés, a fohász, a káromkodás, a sziszegés, a hörgés,
a harákolás, a sikoly,
értsük úgy, hogy egy tábori kórház templomhajóban
felejtett valamennyi súlyos sebesültje.
AGONIZÁLÓ SEBESÜLTEK HANGJA
Tengeri szél tépázza takaratlan testünket, három napja ázunk,
vizet senki nem,
vizet,
halott társaink üszkös húsában megindultak a férgek,
a fehérek,
legalább vizet.


Persephoné
Oly halkan, behízelgőn, oly finoman zenélnek
szenvedésük húrjain,
ahogy légmozgás neszez közönyös villanydrótokon.


AGONIZÁLÓ SEBESÜLTEK HANGJA
Még szerencse, hogy ilyen végtelenül szép tud lenni a létezés
fájdalma, az istenek vonósain valóságos zeneköltemény.
Mely nem szűnik, soha el nem ül, ellenkezőleg, lassúbbnál is
lassúdabban, emberi hallással alig követhetőn erősödik.
Lassan telik el a világ vele.



E szépen hangzó zeneköltemény
történeti szimbolikájával
mit sem törődve, nemcsak a hadászatban jobbára
járatlan, álomittas fiak jönnek hasmánt a dűnék között, jönnek
minden irányból, féregként araszolnak, felütik fejüket,
fülelnek,
figyelnek, hanem jönnek hasmánt a meglett és magukkal felette
elégedett hadfiak,
ők sem újoncok e világszínpadon,
elsőként a leleményes Odysseus, másodiknak a gyorslábú
Akhilleus, harmadiknak az aranyfürtös Menelaos követi őket,
valamint rozsdálló páncélzatában és valamennyi hadijelvényével
kidekorálva a komor Arés, a merész Agamemnón és a hadi
bölcsességtől valamelyest ütődött Nestór –
legfőbb hadurak fenséges hármasa.
Hol a térdükön vezekelve közelegnek, hogy látcsöveikkel a
távolt fürkészhessék és közben kedvükre szónokolhassanak,
hol pedig négylábú harci emlősként csúsznak és másznak, már
ahogy a becsapódó lövedékek szükségessé teszik és zörgő harci díszeik megengedik.


FIAK
Strabónra mondom, hogy ismert világok legvégére értünk azon a
hajnalon.
Tejfehér ködben tévelyegtünk valahol Mohrdorf és Phron
között ezen a vértől mocskos világszínpadon, valamennyien
kiskunságiak. Büdös parasztok. Furkók. Bugrisok. Fajankók.
Bunkók. Tahók. Suttyók. Prosztók. Ahogy fenséges nagyuraink
az ő szárnyas szavaikkal voltak szívesek bennünket egymás
között kegyesen megemlíteni, hogy megkülönböztessenek azoktól
a szerencsétlen földönfutóktól, akik egyszer már túljutottak
falujuk határán, s maguk mesélték, hogy otthonukban ugyanazon
tető alatt végezik a kisdolgukat és a nagydolgukat,
ahol esznek, isznak, gyerekeiket nemzik és alszanak, és hogy
mi ezt ganajtúró parasztok nem értjük, mert ez a modernség
– ahol eszünk, ott szarunk,
és ez lenne a legújabb szép világ legnagyobb netovábbja,
amikor már mindenki így csinálja, vízzel öblíti.
Hazánktól távolabbra már nem mehettünk volna hazát védeni.
Hacsak nem találtunk volna fürge hajót
a parton, vízre szállni, hogy aztán így térhetnénk ki az ádáz
ellenség elől. Akiről nem tudtuk, ki fia borja, milyen anya
szülte és halála óráján ki fogja a szemét lezárni.
Ám a fürge hajóhoz előbb a partra kellett volna rátalálnunk,
Téthys és Ókeanos
méltán haragos vizeit megpillantanunk, a nyílt tengeren
Boreas leheletét bevárnunk és büszke vitorlát bontanunk.
Halkan szólongattuk egymást a végtelen nagy idegenben.
Testvéri köteléknek ennyi maradt, a szíves néven szólítás.
István, Jani, Gézám, egyetlen jó pajtásom, félhalott Józsikám.
Annyi, hogy figyelj rám, édes egy komám.
Hol láthatott volna tengert közülünk egy.
Nem is tudtuk, hol kell az ilyen helyen ilyesminek lennie.
Volt ugyan egy kitépett térképoldalunk, szél sodorta hozzánk
egy szétlőtt falusi iskola udvarán. Olyan kék tengert
kerestünk,
mint otthon a vizesveder. De nem tudtam volna megmondani, hol
végződik az ég, hol kell itt ebben a kibaszott idegenben
a földnek kezdődnie. Ez csak homok volt, semmi más, homok.
Húztam magam
a könyökömön. Honnan tudtam volna, hol vagyok.
Sok volt a könnyű sebesültünk, halkan sziszegtek, ahogy
jöttek, cibáltuk, nem hagyhattuk sorsukra őket.
A szakaszvezetőnk, ez a leleményes Fervega, parancsba adta,
hogy mindenkinek arra van előre, amerre az orra van.
Egy nagy piros hadikórházról, benne fehér kórteremről,
benne fehér vaságyról, benne fehér lepedőről,
puha meleg takarókról ábrándoztak a könnyű sebesültjeink,
amint
a nagy délelőtti fényességben szárnyas lépteivel jön a mi
legfőbb
hadurunk holdkóros menye, az Ilona grófnő az ő kifogyhatatlan
mosolyával. Komornája kis fonott kosarában hozza mögötte a
szép zörgős celofánba csomagolt csemegéket.
Ilona grófnő nyalókát osztogat.
Az egyiknek piros kakasost ad,
a másiknak sárga csillagost,
miközben elégedetten szemlélgeti
a sok fényesen hegedő, traumatológiai szempontból
kifogástalanul amputált fiatal végtagot.
Nyögtek, jöttek, olyan nagy volt bennük a vágy, hogy végre kés
alá kerüljenek, s aztán jöjjön, aminek jönni kell, jöjjön a
sebészetben jártas Ilona grófnő, vele az édes kis komornája,
vele a kosárka, benne a sok finomság, s így tovább, az idők
végezetéig mindig újra, de mit tehettek volna, fájdalmukban a
jótét lelkek azért sziszegtek, szitkozódtak, elsősorban
szidták a kibaszott kurva Istent, aztán legfőbb hadurunk kurva
édesanyját szidták, legvégén azt kívánták, hogy legfőbb
hadurunk és valamennyi vitéz tábornoka az ő hőn szeretett
édesatyja térdén folyt volna el.
Fehér vakságra jutottunk átkozott idegenben.
Minden más homok. Nem volt több hadicselünk, és idáig ért el a
mi nagy haduraink nagy hadi tudománya. Homok, ameddig a szem
lát. Fájdalmas sorsodon szitok nem enyhít, te szittya. Ragadós
homokban az ő nagy hadi tudománya szerteszét futott.
Uramisten, hogy terem meg ezeknek itt bármi. Homokon homok. A
Szememből sem tudom a homokos kezemmel a homokot kitörölni.
Fogam homokot fogott és homokot csikorgatott.
 

 

 

Jelenkor márciusi számának tartalmából.
 
 
Egy szatírjáték részlete nyitja a Jelenkor márciusi számát. Nádas Péter Szirénének című műve keserű háborús színpadi börleszk, görög héroszokkal és silány utódaikkal.
A prózarovatban Grecsó Krisztián családtörténeti regényrészlete (Mellettem elférsz) és Láng Zsolt bestiáriumának, a készülő Föld állatainak egyik fejezete (A sötét képű óriás) olvasható. Egy-egy elbeszéléssel jelenik meg Szvoren Edina (Ha végeztél), Jenei László (Bluebox), Szakács Eszter (A beszélő maszk). Kőrösi Zoltán pedig Történetek címmel közöl három rövidprózát.

Szonáta Vörösmartyra és adóbevallásra. Lackfi János műhelybeszélgetése Mesterházi Mónikával a versírás hogyanjáról, az ihlet forrásáról, a versformák lehetőségeiről és a romantikaszemináriumon szétpattanó, kékkel újratöltött zöld tintapatronokról. Az interjút a beszélgetők versei keretezik, Mesterházi Mónikától A svédek, egy apró példázat a kultúrák közötti fordítás nehézségeiről, Lackfi Jánostól egy felnőtt-gyerekvers, a Dupla medve és egy tükör-játék, a Párás tükör.
A lírarovatban emellett Poós Zoltán, Csehy Zoltán, Rapai Ágnes, Halmai Tamás versei jelentek meg, valamint Aczél Géza belső rímekkel rejtetten tagolt “faltól falig” szabad verse, a televíziózás szép, szomorú hanyatlástörténete (tévé).

Sándor Iván nyolcvanéves. Ebből az alkalomból jelenik meg az ünnepelt (Meg)érintések című olvasónapló-esszéje Mészöllyel a középpontban, valamint Vári György tanulmánya Balassa Péterről és Sándor Ivánról.

Bírálatok: Győri Orsolya és Ágoston Zoltán Kőrösi Zoltán regényéről, a Szerelmes évek (Gyávaság)-ról, tollából. Nagy Imre Halmai Tamás esszéköteteiről (Versnyelvtanok; Isteni fény, emberi fény), Orbán Katalin Thomas Pynchon Súlyszivárványáról, Bartók Imre pedig Otto Weininger kötetéről (Notesz. Levelek egy baráthoz) ír.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.