"Mazochista kérdés: mit várunk vitáink ismétlődő eredményétől? Újabb vitáink megállapítását annak, hogy történelmi helyzetünk sem régi, sem újabb változataiban nem szüntette meg a nemzettudat zavarait? Sőt. Újakkal tetézte, miközben a régi elintézetlenségek minőségileg is új komplexummá lettek. Tegyünk egy gondolatkísérletet: vajon hihető, hogy száz, kétszáz év múlva is közvetlen, időszerű azonosulással lesz  olvasható-énekelhető a Himnusz, a Szózat mint sors-jellemzés? - melyeket jó néhány fontos mű meg is haladott azóta a maga figyelmeztetésével: már nem lehetőségként vizionálva a jövendölésüket, hanem 'közelítő tényként'. Vajon lesz még akkor is kedvünk, tudatunk hozzá. hogy értelmét lássuk a 'konszolidált reménytelenség' érzelmi ébrentartásának? Két lehetőség van. az egyik a nemzettudat helyesbítése, újraértelmezése. Vagy szembenézés azzal, hogy erre képtelenek vagyunk. Ebben az esetben a nemzettudat összetartó ereje - nem most vagy holnap, hanem a történelmi idő lassúbb lavina-tempójával - megjósolhatóan érdekeltséghiányba sorvad át, pszichológiailag kifárad, és nem lesz mit kezdeni vele. (Ami persze minden nemzettudatra áll, csak nem egyformán időszerű megjósolni.) Mi remekművekből tanultuk meg a nemzethalált a tragikus fenség pátoszával kezelni. Ez a 'megemelt' hazugság szintén hozzátartozik a hibás kompenzálási mechanizmushoz, amellyel nemzetpolitika és nemzettudat századok óta egymást fertőzi. Higgyük el, hogy mérsékelt látványossággal remélhetjük csak halálunkat  az új zászló alatti beépülésünket az emberi történésbe." (Mészöly Miklós: Nemzet és nemzettudat, in: A negyedik út, Jelenkor, 2010)

Nem csak a rövid idézet, hanem az egész tanulmány elég homályos. A Jelenkor Kiadó Mészöly-életműkiadását  szerkesztő Wilheim András (Mészöly Miklós: A negyedik út, Pécs, 2010) az írást 1982-re datálja. A dátum, ahogy utánagondolok, nagyjából rendben lehet, bár úgy emlékszem, hogy a „Tudat és nemzettudat” kérdéseivel Miklós már jóval korábban is foglalkozott. Szívesen dátumozta írásait, néha még a hónapokat is megadta. Többnyire a megírás helyét is megadta, ha több helyen dolgozott, akkor több helységet adott meg. Az időpontokkal azonban igen nagyvonalúan bánt. Olykor a valóságosnál rövidebb időket adott meg, elégedetlen volt a saját írói termékenységével.
 
Azok közé tartozom, akiket Wilheim utószava névtelenül is megemlít, amikor azt írja, hogy az esszé különböző változatait többen olvasták kéziratban. Olvastam. Két változatát olvastam. Másoktól értesültem, hogy befejezte a tanulmányt. A kötetben közölt változatot már nem kaptam meg olvasásra, ami fájdalmasan érintett, bár örültem, hogy akkor legalább az újabb konfliktust elkerüljük. Akkoriban egymás mellett éltünk, két faházban, a szentendrei sziget csúcsán, Kisorosziban, a szőlődombok tetején, hátunkban egy ültetett, mintegy negyvenéves fenyvessel. Miklós rapszodikusan jött és ment, néha hetekre, hónapokra is kinn maradt a szigeten, máskor ugyanennyi időre eltűnt. Én folyamatosan itt éltem. Magda minden pénteken délután vagy este jött Budapestről, általában vasárnap estéig vagy hétfő reggelig maradt. Alaine valamivel több időt tudott itt Miklóssal vagy egyedül eltölteni. Telkeinket egyetlen üres telek választotta el. Szükségünk is volt erre a határzónára, s abban reménykedtünk, hogy a telek túl keskeny ahhoz, hogy valaki megvegye. Ha Miklós sokáig nem jelentkezett, eltelt két nap, három, négy, akkor alkonyatkor átmentem hozzá. Alkonyat után már nem dolgozott, zenét hallgatott, olvasott. Villany nem volt a kisoroszi szőlőben, én gyertyával világítottam, ő petróleumlámpával. Értett hozzá, hogy ne füstöljön. Ha meg én nem mentem, akkor ő jött. Néha váratlanul, napközben is megjelent, mert nem volt kenyere vagy általában semmije. Hivalkodott vele, hogy másfél napja nem evett, vagy két napja. Az igazi férfi akár több napig kibírja étlen és szomjan. Ez a háborút viselt férfi hivalkodása volt. Kenyeret kért, hagymát, van még egy kis szalonnája, szalonnája mindig volt, csodálatos szalonnák, Kolozsvárról, Kidéből, Cecéről, vagy arra kért, hogy hozzak ezt vagy azt a boltból. Igen alacsonyra voltak srófolva az igényeink. Ennek a háborút viselt férfinak, aki benne élt, kellemetlenül felcsúszott a hangja, amikor bármit kért; mintha rangján alulinak tartaná a kérést, vagy attól tartana, hogy kérését megtagadják. Én azért másnaponta, harmadnaponta lementem a faluba, elhozni a postám, s akkor mentem a boltba is. Mindennap főztem valamit magamnak, ebből gyakran együtt ettünk. Tojást, tejfölt, zöldségfélét, krumplit ismerős házaknál vásároltam, szalonnát is, ismerős asszonyoknál. A gyümölcsöt csak úgy adták hozzá, az eper és a málna volt a kivétel, ezeket bármely mennyiségben átvette az állami felvásárló, de minden másból nagy volt a fölösleg. Nem volt ára. Miklós néha akkor is váratlanul megjelent, ha valami feldúlta, nem feltétlenül esemény, hanem gondolat, idegen gondolat vagy a sajátja. Vagy valamivel megakadt, netán lezárt egy munkát, boldog volt tőle, kíváncsi, hogy mit szólok hozzá. Ettől azért mindketten tartottunk, hogy azon frissiben véleményt nyilvánítson a másik, de nem tudtuk elkerülni. Ez az egymásnak tartogatott izgalom, ez az egymásnak való kéziratmutogatás, a szoros összetartozás, a művésztelep, a közös izoláció, az állandó egymásba lógás a művészeti modernizmus történetéhez tartozott. Nem csak a diktatúra történetéhez. Nem csak a mi személyes történetünkhöz. Szentendrén is ugyanígy éltek egymás mellett a festők, délutánonként átjártak egymáshoz, hogy mintát vegyenek, mit csinált aznap a másik. Az ember hátat fordított a társadalomnak, de szabadon választott magának egy szűkebb közösséget, amely inkább befelé fordult, kifelé amolyan véd- és dacszövetségként működött. Miklós hivalkodott a magányával, a magányos művész mítosza szintén a modernizmus követelményei közé tartozott, ám minden volt, csak magányos nem, valójában egyszerre több, szabadon választott közösséghez kapcsolódott. Szenvedélyesen kapcsolódott.
 
Kedélye nem volt megtörhető. Minden lelki zártsága ellenére egy barátságos ember, aki ritkán gyúlt haragra, de akkor tört és zúzott a roppant fizikai erejével. Vagy kiheverhetetlenül brutális összefoglalót adott a helyzetről. Te patkány, mondta a Magvető Kiadó főszerkesztőjének, aki egy egész könyvsorozat tervét ellopta Szörényi Lászlótól és tőle. Ha belépett egy liftbe, ahol köztudottan senki senkivel nem beszél, azonnal beszédbe elegyedett bárkivel, ha többen voltak, akkor mindenkivel. Ha kétemeletnyi időre, akkor kétemeletnyi időre. Valahogy előre ki tudta mérni, hogy mikor és miként kell majd abbahagynia, s így azt lehet mondani, hogy még az angol arisztokrácia legbecsesebb erényével is rendelkezett, úgymond méretre tudott társalogni. Igen közel állt az Európai Iskola festőihez, Vajda Júliához, Mezei Árpádhoz, Bálint Endréhez, Schaár Erzsébethez, Vilt Tiborhoz, szoros kapcsolatot ápolt a demokratikus ellenzék tagjaival, Kis Jánost különösen becsülte, szerette, Bence Györgytől sokat tanult, olykor szervezkedett velük, s amikor titokban napokra eltűnt egy ismeretlen című, bérelt visegrádi házban, amelyet nekem néha titokban fel kellett keresnem, hogy átadjak egy levelet vagy egy üzenetet, s amiről egy idő után ismeretlen forrásból persze már Alaine is tudott, akkor Csoóri Sándor visegrádi köréhez is veszélyesen közel került. Sőt, Budapesten közel került a baloldali narodnyik Csoóritól erősen jobbra álló történészek csoportjához, vagy éppen Vásárhelyi Miklóshoz, Litván Györgyhöz, Donáth Ferenchez. Leginkább az Újhold írói körében kellett volna magát otthon éreznie, a Darling körében. A Darling egy kis kávézó neve volt, a háború után naponta ide jártak a kör tagjai, s itt élték át együtt, hogy miként fordul diktatúrába a demokrácia. Valamennyien latin és görög osztályokból jöttek, liberális konzervatív vagy baloldali liberális nézeteket vallottak, nem érte hát meglepetésként őket az antik históriában sem ismeretlen fordulat. Az arisztokrácia megelégeli a plebszet, vagy a plebsz elégeli meg a demokráciát, erőskezű uralkodót akarnak maguknak. Megkapják. A demokrácia végül is védtelen az ellenfeleivel és az ellenségeivel szemben, lassú, törékeny, lusta, esendő. Ebben a körben talán Nemes Nagy Ágneshez érezte magát a legközelebb. Ha találkoztak, akkor azonnal vitáztak, Ágnes folyamatosan provokálta Miklóst, holott Miklós többször megfogadta, hogy nem fog Ágnessel vitába bonyolódni, néha ordítoztak, gyakran szakítottak, kölcsönösen leostobázták egymást, két brutális protestáns, ami viszont erősen össze is kötötte őket. Miklós ennek a körnek közel sem a középpontjában állt, hanem a legszélén, amit nem értett, fájt neki. Önbecsülését csupán az tartotta életben, hogy fiatal tudósok és fiatal szerzők csapatban követték, ami idősebb pályatársait kínzó féltékenységgel töltötte el. Alaine is tudta, én is tudtam, hogy az Újhold körében Miklóst tudatlan és bárdolatlan vidékinek tartják, írói képességeiről sincsenek valami nagy véleménnyel. Sem Ottlik, sem Mándy. Minél erősebb volt a diktatúra nyomása, annál erősebb a csoporttudat, s az Újhold körének tagjaival valóban nem voltak egyeztethetőek a stratégiai elképzeléseik. Előbb vagy utóbb ezek a szerzők valamennyien a szabályozott, keretek között tartott kollaboráció híveivé váltak, mert a Kádár-rezsimet még mindig jobbnak tartották, mint a korábbi Rákosi-rendszert, s teljes szembenállásukkal vagy illegális akciókkal nem kívánták azokat a radikális szuperbalosokat erősíteni, akik a Rákosi-rezsim elveit szerették volna visszaállítani a jogaikba. Miklós mélyen nem értett egyet a kollaboráció mértékletes formáival sem. Úgy látta, hogy a kollaboráció még mértékletes formájában is nagyobb pusztítást okoz, mint amennyi hasznot hoz. Nemes Nagy a kulturális folytonosság fenntartásának szükségességével érvelt, óvta Miklóst a különböző pesti körök politikai partizánakcióitól, amelyeknek mindig híre ment. Miklós azonban még a városi gerillamozgalmat sem tartotta volna elképzelhetetlennek, a fegyverest. Egy időben Che Guevara mozgalmainak módszertanát tanulmányozta. Nemes Nagyot fogva tartotta, ő nem tudott kilépni Miklós, s főleg Alaine bűvköréből, de Miklós munkáival ő sem tudott mit kezdeni. Alaine úgy viselkedett Miklós mellett, mint egy anyaállat, a kedvükben járt, valósággal megdelejezte őket, hogy Miklóssal szemben ne engedhessék szabadon a kritikájukat, de ha mégis megesett, Miklós hosszú időre összeomlott. Úgy látszott, mintha dühöngene, de ilyenkor valójában a pannon mélabú rántotta le a lábáról, s épp a folyamatos dühöngéssel tartotta felszínen önmagát. Hosszú évekig különösen fájt neki, hogy alattomos háttérmunkával elidegenítették tőle a fiatal Tandorit. Pilinszkyvel sem volt ugyan közeli kapcsolatban, de akár egy utcaszegleten, akár egy pillanat alatt, bele tudtak zuhanni egymás szemébe és szellemébe. Többször láttam őket ilyen helyzetekben. Egyszer koncert után a Zeneakadémia előtt. Jeges szél fújt, de ők csak álltak egymással szemben a saját egymásra vonatkozó monológjaiktól eltelten és elragadtatottan. Vadul gesztikuláltak, egymásra beszéltek, érdeklődésük közös tárgyába bonyolódtak. Két önjáró misztikus. Két ártatlanul egoista lélek. A koncert közönsége már rég hazatért. Mintha két hercegre várna népes kísérete, mi ott álltunk és várakoztunk rájuk. Alig volt követhető, hogy mit adnak elő duettben. A jeges januári szélben kavargott az Isten, velük kavargott a belső várkastélyának hideg termeiben avilai Szent Teréz, jött még velük Simone Weil, Gide a naplóival, Edith Stein a mártíriumával, Jézus kereszthalála, Jean Genet, a tolvajok királya, Auschwitz, a bolond Artaud, a disznó de Sade.
 
Ma úgy látom, hogy ő tartott jobban tőlem. Nem azért, mintha annyira adott volna a véleményemre, elég autonóm jelenség volt hozzá, hogy lényegében ne adjon, de huszonegy évvel fiatalabb voltam, s ez nála többet nyomott a latban, mint nálam az ő tekintélye vagy az életkora. Alaine gyakran méltatlankodott, hogy félkész írásokról mondok végletes véleményt, s akkor Miklós hónapokra félreteszi, abbahagyja, feladja. Ezzel a nemzeti tudatról készülő tanulmánnyal is ez volt a helyzet. Igazán lehetnék kíméletesebb. Ha alkotói válságba kerül, akkor fél év alatt nem ússzuk meg. Valahogy az is a művészeti modernizmus történetéhez tartozott, hogy az ember alkotói válságokba keveredjen. A depresszió, az öngyilkosság és az alkoholizmus viszont a diktatúra közvetlen fizikai veszélyei közé tartozott. Érthető volt Alaine aggodalma, de nem éreztem úgy, hogy figyelembe kéne vennem. Miklóst sem nagyon érdekelte, hogy mi lesz velem, ha a munkámat földig gyalázza, s nem marad olyan részlete, amit ne szálazna szét. Ilyen kérdésekben egyikünk sem volt hajlítható. Az sem érdekelte volna, ha felkötöm magam, s igaza lett volna. A mondat minősége az emberi életnél azért fontosabb. Alaine érdekében legfeljebb annyit tehettem, hogy olykor elragadtatottan hazudtam, de Miklós azonnal észrevette. Miért ne vette volna észre.  Munka közben az ember pontosan érzékeli a saját gyengéit. Legfeljebb abban reménykedhet, hogy a másik majd nem veszi észre. Mi más mutatná meg, mint a saját nyelvhasználatod. Ismerni akarta a véleményemet, legyek éles, de ne legyek bántó. Ebben a szépen megépített, nagy, erős emberben a nádszálnál törékenyebb lélek rejtezett. Akár dühöngjek is, hogy aztán ő is dühönghessen és őrjönghessen, s ebben szépen meg is nyugodjunk, hogy akkor így van rendjén, vagy éppen úgy van rendjén, ő ezért gondolja így, én meg azért gondolom másként, és ezzel békében váljunk el egymástól, és a saját odúnkba vigyük haza a saját felismert gyengeségeink felelősségét. Amivel másnap, munka közben valamit kezdeni kell a papíron. Nemes Naggyal folytatott vitáinak más volt a koreográfiája. Velük két nagy viharfelhő találkozott. Nagy égiháború lett belőle, ami azért impozáns. Mégha mindig fenn is állt a veszélye, hogy soha többé nem beszélnek. Voltak évek, amikor tényleg nem beszéltek, vérig tudták egymást sérteni. Mindig Alaine békítette meg őket.  Ez mind jó volt, a munkához tartozott, megszabta életvezetésünk aszkétikus jellegét, de Miklós olykor még az orrát is felhúzta, mint egy vidéki primadonna. Ez egy olyan ráadás volt, amit tényleg Szekszárdról hozott, az édesanyja úriasszonyi köréből. Azaz úgy tett, mintha megsértődött volna, markírozott, ki akarta zsarolni gyengéinek imádatát.  Ami engem nem nagyon érintett, inkább félrenéztem, de szeretni nem szerettem érte. A dolog érdekelt. A mondat, a hitelessége, az ereje. Őt is a dolog érdekelte, a mondat, a hitelessége és az ereje. Ennyi azonosság vagy harmónia két embernek épp elég egy életre szóló erős kötéshez. Amihez egymás gyengéit sem kell föltétlenül szeretniük.  
 
Akkor is átjött, ha elmenőben valamilyen görbe útjába akart beavatni, nem mintha olyan közlékeny lett volna, vagy igényt tartottam volna a közlékenységére, hanem azért, hogy fedezzek neki. Menjek át Visegrádra megmondani. Tudjam, hogy nem csütörtökön ment be a városba, hanem szombaton, és nem Visegrádra ment, hanem Szekszárdra. Fedeztem neki. De nem mindig és közel sem mindenben. Egyrészt azért, mert Alaine-t is szerettem, nem szívesen árultam el Miklós miatt, vagy Miklóst sem árultam volna el neki, másrészt nevetségesnek tartottam az árulás vagy éppen a hallgatás baráti kötelezettségét. A férfiak között alakuló cinkossági viszonyok undorítottak. De bármennyire igyekeztünk az élet kényesebbjét kölcsönösen kívül tartani, hosszabban tartó kapcsolatainak tanúja lettem, az igazi, a rémisztő, a váltakozó és állandó szereplőkkel játszott drámáknak, a drámák monoton sorozatának tanúja. Miklósnak sok könnyed kis kalandja volt, ami a soros lányok és asszonyok ragaszkodása miatt lassan elkomorodott, elnehezedett, komolyra fordult, dráma lett belőle, a lányok vagy asszonyok gyereket akartak, tartós kapcsolatot akartak, nem akartak titokban élni. Legfeljebb én láttam világosan, hogy ez bizony reménytelen. Miklós kizárólag Alaine-hoz ragaszkodott. Senki máshoz. Valamennyire talán még hozzám. Amikor a drámai elem a kapcsolataiban megjelent, akkor menekülésre fogta. A menekülés olykor éveket igénybe vett, s ilyenkor az egyik drámai jelenet a másikba ért. Sokszereplős drámák voltak, mert amint menekülőre fogta, naivan rábukkant a következő naivára. Alaine tényleg nem a vetélytársnők kórusától szenvedett. Miklós azt mondta, hogy pénteken délután háromkor otthon lesz a Városmajor utcában, de még kedden sem volt sehol. Ha tudtam, hol van,  akkor néhány nap múltán vészjeleket adtam, de én sem tudtam mindig, nem voltam rá kíváncsi sem. A nyolcvanas évek elejére olyan lett a közös életük, mint egy rendes görög sorstragédia, amit a két nagyszabású és nagyszerű ember emelt fővel viselt el, mégis mind a kettő beleroppant. Alaine élete megtört. Ezekből a drámákból ugyan mindig kifelé tartottam, de nem tudtam nem tanúja lenni, mert hol az egyiknek, hol a másiknak kellett a szó legprimitívebb értelmében segíteni, kíméletesen hazudni, meghallgatni, fedezni, eltéríteni, megtéveszteni, bekötözni, teát főzni, levest adni, vigasztalni, orvost hívni, kórházba vinni, fát vágni, boltba menni, elaltatni, elkísérni.  Egyszer egy közösen bérelt kisoroszi házban arra lettem figyelmes, hogy Miklós a frissen operált kezével fát vág. Nem azért vágta, mintha nem vágtam volna már, hanem vak dühében vágta. Mégsem vettem észre, én sem vettem észre, szerintem ő sem vette észre, hogy ez a mértékletes tanúság miként zúzza szét a kötelező szemérmet, a szétzúzott szemérem pedig a barátságot, vagy azt a valamit, azt az őrületes szenzuális tömegvonzást, amit jobb kifejezés híján barátságnak mond az ember. Ezt csak akkor vettük észre, amikor csupán egy hajszál tartotta már, s akkor egymás munkáiról alkotott s a korábbinál jóval óvatosabban megfogalmazott véleményünkkel is jókora sebeket ejtettünk egymáson. Ekkor ő már jobbára hallgatott, nem nyilvánított véleményt a munkáimról, nem olvasta el, vagy csak átfutotta, hogy ne bosszantsa fel magát, én pedig jobbára hazudtam. De nem mindig. Ha úgy éreztem, hogy veszélybe keveri a szellemi integritását, akkor beszéltem. Őrületesen tudott hallgatni. Végül már csak azért adtuk át egymásnak a kéziratainkat, hogy ne törjük meg a szokás folyamatosságát. Ne ő törje meg, ne én törjem meg.  Erről az esszéjéről például úgy, ahogy volt, lesújtó volt a véleményem. Az első formájáról is, a második formájáról is, s ezt szépen, hosszan, jegyzetekkel felszerelve elő is adtam. A teraszán ült rettenetes fürdőgatyáinak valamelyikében, napok óta fésületlenül, szigorúan nézett, hogy a dühét és a félelmét féken tartsa. Talán megmaradtak a hagyatékban a jegyzetek, a jegyzeteimet mindig előzékenyen ott fogta magánál. Olykor láttam is a foganatját, ami azonban a dolgok állásán soha nem változtatott. Legfeljebb nem publikálta. Ahogy most olvasom a tanulmányt,  mégis látom, hogy minden homályával együtt alaposan rá lehet benne ismerni Miklósra.
 
Közvetíteni szeretne az ellentétes felfogások között. Ami igen dicséretes szándék, csakhogy az ellentétes felfogások ebben a kérdésben nem egyenrangúak. S ezt nagyon jól, nálam jobban tudta ő is. Az ellentétes felfogásokat meg akarja érteni, egymással ki akarja békíteni. Úgy forgatni a szót, hogy a saját antiautoriter, antiromantikus, szuperszemélyes, éntelen, antinacionalista, patrióta tartása kerüljön óvatos fölénybe. Ami azonban nincs egészen rendben. A terjedelmes tanulmányban nem a reálisan létező nemzetszemléleti változatokat írja le, ha ezt tenné, akkor megsértené azokat, akiket a kívánatos közös érdekről meg szeretne győzni, hanem  a magyar nemzeti önismeret elmélyítésének máig érvényes alapkövetelményeit adja meg. A kívánatossal foglalkozik, s csak ebből következtethetünk a valóságosra, amivel elvileg szemben áll.

1.    Le kell mondani az áldozat szerepéről, azaz a sérelmi politikáról.
2.    Mások tévedéseivel, mások bűneivel a saját bűnök és a saját történelmi tévedések nem mentegethetők és nem magyarázhatók tovább.
3.    Saját szellemi erőket kell ahhoz mozgósítani, hogy a döntés pillanatában már a következő lépések is világosan előttünk álljanak, s az indulatok és a vágyak ne a holnapot veszélyeztessék.
4.    Amit önerőből, nem idegen segítséggel, nem idegen minták alapján kell megteremteni.
5.    A virtuálissal szemben a reálisat és a konkrétat kell preferálni. Vagy ahogy a tanulmány zárlatában összefoglalja: „Csak az világos, hogy a nemzettudat tartalmi reformja nélkül nincs terápia.”

 A tanulmány úgymond ajánlatot tesz a nemzettudat tartalmi reformjára. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy személy szerint kinek vagy kiknek teszi az ajánlatot, mert akkor betegnek kéne őt vagy őket neveznie, de azért a tanulmánynak minden átlátszó pedagógiai szándéka ellenére van néhány igen figyelemreméltó vonása. A nemzettudatot nem a történettudomány vagy a szociológia szótárából kölcsönzött fogalmakkal, hanem az individuálpszichológia nyelvén írja le, mégpedig egy olyan szótárral, amit Alaine individuálpszichológiai praxisából kölcsönöz. Polcz Alaine minden bizonnyal a korszak egyik legösztönzőbb gyermekpszichológusa volt, Mérei Ferenc tanítványa, követője. Alaine ezeket a pszichológiai fogalmakat enyhén műkedvelő módon a mindennapi érintkezésben is használta, Miklós pedig a tanulmányában úgy vette át, mintha egy bárki által használható univerzális nyelv részei lennének, s nem számolt sem nyelvhasználata kivételességével, sem a nyelvhasználat súlyos nyelvfilozófiai következményeivel. Úgy beszél, mintha a nemzetnek tényleg lenne tudata. S olyan lenne a tudata, mint egy egyénnek. Következetesen többes szám első személyt használ. Mintha Mészöly Miklósból a nemzet beszélne ki. Mintha abból indulna ki, hogy a nemzet egyetlen test, és nem különböző, egymástól független személyek alkotmányos megegyezése. Holott az ő véleménye is világosan különbözik mások véleményétől.  Már csak azért is, mert össze akarja békíteni őket. A tanulmány pedagógiai jó szándéka önsúlyánál fogva teszi tönkre magát a tanulmányt.  A szerző a majesztétikus többessel az integratív személyiség szerepét akarja eljátszani. Ami sem a mindennapi életben, sem ebben a tanulmányban nem vezethetett sikerhez. Nem csak azért, mert Miklós nem volt integratív személyiség, hanem azért sem, mert a saját republikánus modernizmusával nem győzhette meg sem a jobboldali, sem a baloldali nacionalistákat. Miklós érdeklődő volt, mindenkit szívesen meghallgatott, kikérdezett, szívesen tanult bárkitől, de a szerelmi élet kivételével mindenről igen sarkos volt a véleménye. Patrióta volt, republikánus. Civil. Könnyen csapott az asztalra. De úgy tudott az asztalra csapni, hogy az asztal szétesett. Szenvedélyesen barátkozott, de ugyanilyen szenvedélyesen szakított. Akkor is szakított, ha a másik erről nem tudott, mert nem akarta vele tudatni.  Mindenkivel szakított. Velem is szakított. Egyedül Alaine-nel nem szakított, Alaine szakított vele. Mégha mellette maradt is mindkettőjük haláláig. Amit igen nehéz emberi ésszel felfogni, de nem lehetetlen. Velem nem azért szakított, mintha valamilyen hűtlenséget vagy igazságtalanságot követtem volna el vele szemben, nem, ilyesmit nem tettem. Azért szakított, mert ott álltam abban a minden emberi léptéket messze meghaladó jelenetben, amely megpecsételte kettőjük közös sorsát.
 
A tanulmány fogalmi problémáinak megértéséhez azért nem árt tudni, hogy Miklós egészen fiatalon, egészen háborús bevonulásáig a Magyar Közösség aktív tagja volt. Szekszárdon és környékén működött. A szervezeti működést csupán a saját szintjén látta át, úgymond a hierarchia legalacsonyabb szintjén, de a szervezet vállalt szándékaival, hierarchikus felépítésével és konspiratív módszertanával a saját szintjén azonosult. A nemzeti tudat fiktív többesét úgymond fiatalon magáévá tette, interiorizálta, ahogy a lukácsisták mondanák. Jórészt futárként működött, máskor azonban meghatározott személyek meggyőzésével bízták meg, ami nagy megtiszteltetésnek számított, a sátor bizalmának jele volt. Hol arról kellett meggyőznie számára eladdig ismeretlen személyeket az ismeretlen címeken, hogy valamit megtegyenek, ami nem volt egészen magától értetődő, vagy valami olyasmit ne tegyenek meg, amit egyébként a személyes érdekükben állt volna megtenni. Saját elbeszélése szerint németellenes, náciellenes tevékenységet folytatott, azaz a volksbundisták titkos szervezkedéseivel szemben folytatott titkos ellenlépések hálózatának kiépítésén dolgozott, vagy már a létező hálón akciózott, s ezért később sem volt miért szégyenkeznie, ám a közösség zsidóellenes és masszívan antiszemita tevékenységétől csupán az a körülmény kímélte meg, hogy a közösség ezen funkcióját az ő tevékenykedése idején már átvették magyar törvények, a magyar hatóságok, és még nagyobb léptékben maguk a németek. Ami a szervezetnek egyáltalán nem volt ellenére, ebben úgymond egyetértés uralkodott. A háború után a közösségnek ezen funkciójával legalább olyan nehezére esett szembesülni, mint azzal a kérdéssel, hogy a fronton vajon ölt-e embert. Minden bizonnyal ölt. Mint ahogy azt sem tudta a lelkiismeretével nem megbeszélni, hogy gimnáziumi osztálytársai és gyerekkori szerelmei nem jöttek vissza a deportálásból. Deportálásuk célja már deportálásuk előtt is épp elég világos volt a számára. Nem állította, hogy ne tudta volna. Ez a kérdés sem hagyta el. Ami nem gyengítette, hanem erősítette a nemzeti tudat állapota és színvonala miatt érzett felelősségérzetét. Amikor már látni lehetett, hogy szelleme elborul, szerettem volna minden részletet megtudni tőle a Magyar Közösségben végzett munkájáról. Vacsoránál ültünk a Városmajor utcai lakásban. Lelkiismereti kérdésekben Miklós mindig a lehető legnagyobb nyíltságot és kíméletlenséget követelte meg magától, másoktól is, bár embertársainak gyengeségeivel szemben igen elnéző és megértő maradt. Olykor bántón, mesterkélten, modorosan elnéző és megértő.  Nem arról volt szó, hogy ne akart volna a kérdéseimre válaszolni. Nem volt olyan kérdés közöttünk, amire ne válaszoltunk volna. Voltak ugyan nagy hallgatási zónák, amelyekről szintén nem lehetett volna elmondani, hogy ne lettek volna ismertek előttünk a tartalmai. Kérdéseimet nem tudta eljuttatni immár azokra a helyekre, ahol a válaszaihoz szükséges félkész elemek és emlékek hevertek. Mimikáján látszott az igyekvés. Ragaszkodtam a kérdéseimhez. Tudni akartam. Meg egyszerűen nem tudtam elfogadni szellemi elborulásának tényét. Kínlódott a kérdéseimmel, s amikor már tényleg nem ment, akkor iszonyú indulattal, rekedt, mély hangon kiáltozni kezdett, hogy mit akarok tőle az ostoba kérdéseimmel, nem vezetnek semmire. Látszott az arcán, hogy pontos a szó, kérdések tényleg nem vezetik többé semmire.
 
Halála előtt néhány héttel, amikor Gombosszegről jövet meglátogattam, már tényleg nem beszélt. Csíkos pizsamában ült a műtermében. A műterem az ő szobája volt. Alaine egész közös életükben azon mulatott, ahogy ő mondta, azon mulatok, hogy ebben a lakásban nincs szoba, amely ne Miklós szobája lenne. Állandó küzdelemben élt vele, már csak ezért is, hogy valahol legyen egy kis önálló helye, zugolya. Amíg élt, amíg a saját életét élte, Miklós a papírjaival és a könyveivel minden kis talpalatnyi helyre kiterjedt. Elárasztotta magával a közös lakásukat. Kisorosziban, a közösen bérelt házban én is kaptam ízelítőt ebből az elárasztásos élettechnikából. Ez a csíkos pizsama most azonban teljesen bezárta önmagába, nem volt többé sem kiterjedése, sem testi kijárata. Maga a testi jelenléte is néma volt, súlyos, nagyobb is lett, mint amilyen bármikor korábban. Hármasban ültünk, de valahol a lakás mélyén megszólalt a telefon, Alaine felállt, kiment. Amitől hirtelen nagy lett a csönd. Valamilyen ártatlan kérdést tettem fel a csöndben, de arcvonása sem válaszolt. Testileg mi soha nem álltunk közel egymáshoz. Még azt sem szerettem, ha Miklós amúgy barátilag átnyalábolt, mert akkor éreznem kellett teste ridegségét. De még ez sem így igaz, mert mindig úgy ültünk le, s úgy beszéltünk át éjszakákat, miközben körülöttünk ezek a hideg vidéki házak csontig kihűltek, hogy egészen közel, egymás aurájában maradjunk. Ami a test közelisége, de nem érintkezés. Most azonban megfogtam a csontos kezét, és így ültünk, ami mindkettőnknek igen jólesett. Láttam a minden emberi érzelemtől megfosztott arcán, hogy fellazul, valamivel megtelik. Alaine sokáig elmaradt. S akkor megint kérdeztem tőle valamit, nem láttam, hogy a kérdés elindított volna bármilyen funkciót, csend volt. Hosszú idő után felnyitotta a száját és valamilyen nem evilági hangon válaszolt. Egzakt volt a válasza. Megint kérdeztem, amire nagyon nagy késéssel valami olyasmi érkezett az arcvonásai közül, mint az igyekvés. De szó nem lett belőle többé, csak a csönd, a csönd.    
 

A könyv Földényi F. Lászlóhoz vándorol tovább.
Fotók: Valuska Gábor

Nádas Péter