A cikk már felütésében sem kertel: a regényt egy befejezetlen katedrálishoz hasonlítja és mint tudjuk, a leghíresebb katedrálisok mind befejezetlenek, hiszen Isten munkája, akárcsak az emberi lény is befejezetlen. A legtöbb írónak meg kell halnia, hogy maga mögött tudhassa ezt a befejezetlen katedrálist. A cikkben Musilt és Kafkát említik példaként, a kivétel pedig Nádas Péter és a Párhuzamos történetek, amely nem más, mint "egy öntudatos, tökéletes rom". A regény egy olyan európai ereklye, amely nemcsak egyszerűen tudatában van, hanem egyúttal meg is jósolja saját időtlenségét.

A tizennyolc évig írt, több mint ezer oldalas regény istentelen könyv a kapitalizmusról és az egyházról, a kommunizmusról és a nem létező egyházról, magyar nacionalistákról és zsidó fakereskedőkről, meleg hírszerzőkről, budapesti fürdőkben zajló tivornyákról és cigány vendégmunkásokról. Egész Magyarország benne van, akárcsak Európa, különösen Németország. A szándékosan szétburjánzó narratívában az európai totalitárianizmus  fél évszázadát követhetjük nyomon, azt a rendezett, nemes életre való törekvést, amely mindig a rombolásban végződött. “Mindig, amikor a rendrakás érdekében komoly erőfeszítést teszünk, a káoszba süllyedünk“ - mondja Nádas.

A cikkben természetesen előkerül az Emlékiratok könyve, mint Nádas első, külföldön is széles körben ismertté vált regénye, és némileg a cenzúra is, hiszen minden esély megvolt arra, hogy a könyv mégsem jelenik meg. Nádas így emlékszik: “Már-már nevetséges volt. Az idősebb kiadói emberek mind azt feltételezték, hogy a könyvet rögvest elkaszálják. De az ingadozó rezsim ideges vezetőinek akkor már jobb dolga is volt, mint, hogy elolvassanak egy elég vastag könyvet.” Az Emlékiratok könyve volt az, amit Susan Sontag korunk legnagyobb regényének nevezett, továbbá értelemszerűen a század legfontosabb olvasmányai közéi is sorolta.

A New York Magazine a Párhuzamos történeteket legalább annyira erotikusnak és hiperrealistának találja, mint az Emlékiratok könyvét, de felhívja a figyelmet arra is, hogy Nádas ezúttal kifordította a rá korábban jellemző interiorizálást. Nádas így beszél erről: “A narratívát és a ritmust számomra nem a zártság, hanem éppen hogy a nyitottság jellemzi. Szép lenne elhinni, hogy az élet a születéssel kezdődik és a halállal végződik. Ha így lenne, akkor biztos én is szépen formált, lekerekített történeteteket írnék. Ehelyett inkább az érdekel, hogy a történetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, avagy éppen különülnek el egymástól, azaz léteznek egymás mellett párhuzamosan. (...) A regény írása közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ugyanazokat a törvényeket és formát követem, mint azok a tőlem nagyon távol élő, számomra ismeretlen emberek, akik megteremtették a számítógépeket és később az internetet. Ez egy erős megerősítés volt, ez az, amit az emberek Zeitgeistnek hívnak."

Egy regény, amely a diktatúrában kezdődik, a Szovjetunió bukása alatt írják és végül az új demokráciában adják ki. A Párhuzamos történetek egy változatos szörnyeteg, a változás úgy épül fel benne, tükröződik benne az író gondolkozása a globalizált világról. “A globalizáció semmiképpen sem azt jelenti, hogy a létező legnagyobb harmóniában élünk a Földön, vagy, hogy birtokoljuk a létező legnagyobb igazságot, amely végül elvezet minket a legnagyobb harmóniához. Termékeket, módszereket, technológiákat és pénzt terjesztünk a világban, miközben kultúrák, vallások és életformák virágoznak egymás mellett. A globalizáció azt jelenti, hogy csak akkor fogadhatjuk el ezeket a párhuzamos világokat, ha felismerjük és megértjük azok történelmét” - mondja Nádas Péter a New York Magazine cikkében.

Benedek Márton