hirdetés

Nádasdy Ádám 70

2017. február 15.

Emlékszem, egy angol nyelvről, fordításról szóló, talán Shakespeare-előadásán láttam először, a helyszín bizonytalan. A terem dugig tele, még a neoncsöveken is lógtak, padlón ültek a fiatalok, egymás hátán kapaszkodtak, hogy lássák. – Nádasdy Ádám ma hetvenéves. A Litera nevében Nagy Gabriella köszönti őt. 

hirdetés

Van egy hófehér bőrű, huncut szemű, huncut mosolyú, felhúzott szemöldökű, finom kezű, halk szavú ember, aki fejét kissé srégen megdönti, úgy hajol közel, amikor beszél. Az arcán titokzatos szomorúság ül, melyben keveredik komolyság és játék, bánat és sóvárgás, a boldogság mélysötét rétegei, részvét és némi angyali távolság. A gyermek és a professzor arca. A Nádasdyak családi fényképére nemrég bukkantam. A kép bal oldalán, kezében feltehetőleg partitúrával egy mosolygó férfi néz szembe a kamerával. Az asztalon heverő könyvrakás a melléig ér. Jobb oldalon karcsú derekú, nemes tartású nő egyik kezét a pianinón nyugtatja, a haja feltűzve, előre néz, ki a képből. A pianinó mellett felnyírt hajú kisfiú, ingben, kötött mellényben, ujjai a billentyűkön. Középpolgári miliő, a háttérben nagy fotel, a falon festmények. Az apa Nádasdy Kálmán, színház- és filmrendező, az Opera főrendezője, majd igazgatója, pedagógus, a világjárt színházi ember fordított operákat, rendezett Shakespeare-t, nevéhez fűződik a Lúdas Matyi és a Föltámadott a tenger. Az anya Birkás Liliana, az Opera szopránja, énekelte Toscát, Csocsoszánt és Tatjanát. Az a fiú pedig – a két báty a jelek szerint távol – nem más, mint Nádasdy Ádám.

Elég csak erre a képre nézni, és világosan kirajzolódik az a szellemi háttér, amely a muníciót adta Nádasdy Ádám lenyűgözően sokszínű életművéhez. Amint az Élet és Irodalomban publikált Egy romantikus szerelem című, az angol nyelv iránti odaadásáról valló írásában is meséli, innen indult romantikus kalandjára, arra a felfedezőútra, amelyre olthatatlan kíváncsisága hajtotta. Nádasdy Ádám lázadása és kalandvágya azóta sem hagyott alább. Zenészként bánik a nyelvvel, sziporkázóan szellemes pedagógus, akár színházban a rendező, esszéiben, költészetében és nyelvészként sem feledkezik meg az olvasó, a néző, a nyelvhasználó szemszögéről. Mindig kíváncsi a másikra, akihez beszél, akinek fordít, akivel vagy amivel kommunikációs viszonyban áll.

Nádasdyt olvasni, Nádasdyt hallgatni éppen ezért rendkívül felszabadító. Vele levethetjük magunkról, ami gúzsba köt, szokásokat, rögzüléseket, konvenciókat. Nádasdyval meg lehet érteni, miért jó nem ragaszkodni mindenáron avult igazságokhoz, hagyományos felfogáshoz, elvárásokhoz, vaskalapos kánonhoz, kopott képzetekhez. Hozzá lehet érni az istenekhez, Shakespeare-hez, Dantéhoz, le lehet fordítani XX. vagy XXI. századi magyarra a régmúlt óriásait. Mire való a kincs, ha nem értjük, és nem állunk beszélgetésben vele? Nádasdynál az élhetőnél, a meg- és átélhetőnél, a működőképesnél nincs fontosabb. Nincs szépelgés, sem felül- vagy alulstilizálás, az van, ami van, előjel nélkül. Nádasdy nyitott, hajlékony, rugalmas és mérhetetlen szenzibilis követője a világban, a társadalomban, a nyelvben, az emberben végbemenő finom, máskor kardinális változásoknak.

Kevés olyan ember van, aki ilyen természetességgel és hitelesen tudna hozzányúlni az érinthetetlenhez, a tabukhoz például. Kevés nála bátrabb és szabadabb alkotót ismerek. Elég csak, ha A vastagbőrű mimózára gondolunk, a kötetre, melyben melegekről, melegségről szóló írásait gyűjtötte egybe. Nádasdy Ádám pontos, projekcióktól és önvédelmező hazugságoktól mentes önismerettel úgy tud a társadalomban, az irodalmi vagy nyelvész szakmában a mai napig neuralgikus problémákról beszélni, hogy az képes megrengetni, sőt megváltoztatni konzerválódott hiteket, tévképzeteket vagy akár századokig gondolkodásunk szikláiként számon tartott szemléleteket.

Nádasdy Ádám szereti a rendet, ám nála nem csak a líra logika, tárgyát szenvedéllyel szemléli, érzelmekkel itatja át, sűríti, szigorú és nagyvonalú, mindig, mindenben nagyon személyes, örömelvű szellem és alkotó.

Emlékszem, egy angol nyelvről, fordításról szóló, talán Shakespeare-előadásán láttam először, a helyszín bizonytalan. A terem dugig tele, még a neoncsöveken is lógtak, padlón ültek a fiatalok, egymás hátán kapaszkodtak, hogy lássák. Ő beszélt, és közben olykor kuncogott (mindig kuncog), mi könnyezve röhögtünk, leesett állal álmélkodtunk, én még annyi, a terem egyetlen pontjára fókuszáló, odaadással figyelő, csillogó szempárt, annyi elképedéstől, csodálattól tátott szájat nem láttam, annyi felkiáltást, hogy igen, heuréka, nem hallottam. Mintha a milánói Scala sztártenorját hallgattuk volna, a végén szűnni nem akaró tapsorkán.

És most ez a megismételhetetlen, nagyszerű ember hetvenéves lett. Professzor úr, kedves Ádám, ajándékozzon meg bennünket még legalább ugyanennyivel. Boldog születésnapot!

 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.