hirdetés

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

2010. január 9.
Nádasdy Ádám novelláját ajánljuk figyelmükbe az Árgus új lapszámából.
hirdetés

Nádasdy Ádám

A szakállas Neptun

Pirkadni kezdett. Azt se tudta, hol van, de nem bírta tovább a lába. Mégse futhat ki a világból. Már minden zárva volt, a járdaszegélyre nem ülhet, annyira már nem fiatal, ilyesmit különben is csak ezek a szarházi olaszok csinálnak. Vagy a turisták, azok még hülyébbek. Alig enyhült az éjszaka forrósága, állt a hőség a kövek és a házak között, mert közben beért az óvárosba, a szűk utcákba. Vágyakozva nézett föl egy-egy tetőteraszra, ahonnan még most is nevetgélés, pohárcsengés hallatszott. Addig jó volt Róma, amíg nyüzsögtek az emberek, de így hajnali három felé már teljesen kiürült az utca, sivár lett és brátságtalan, a tegnap szemetével. Egy sarkon táblát vett észre: „Fontana di Trevi, 100 méter”. Aha, a híres szökőkút, ott legalább az arcát lemoshatja. Befordult, meglátta, állt percekig: azért tudnak ezek. Látta már párszor, de akkor is. Totál barokk szökőkút játszadozó víziszörnyekkel, legfölül a szakállas Neptunnal. Neptun, a tengeristen. Kicsit röhejes, mert nyilván nem sós víz kering a szökőkútban, hanem édes. Voltaképpen büntetés egy tengeristennek ha évszázadokon át édesvíz zubog ki a lába alól. Rúgott egyet a járdaszegélybe, tessék, megint a száraz, tárgyilagos gondolkodásmódja, csak baj van belőle. Az olasznál is, mit kellett annyi kérdést föltenni. Hogy akkor most hol vagyunk, kinek a háza ez, mi ez a gyerekzsivaj alulról, itt mások is laknak?
El is felejtette a fáradtságát, rátámaszkodott a mellvédre, bámulta a vizet, a szobrokat. Kezdett enyhülni a hőség. Csak most vette észre, milyen pompás teste van ennek a Neptunnak. Igaz, már iskolás korában is bámulója volt a férfitesteknek, de akkoriban még Neptunt a hosszú szakálla afféle mesebeli öregapóvá tette a szemében, akit nem illik „úgy” megnézni. Dehát elmúltak az évek, és Erik mélázva állapította meg: hosszú szakáll ide vagy oda, ez egy pompás férfi. Nagyot sóhajtott. Mi a fenének jött Rómába? Hülye olaszok, csak ezekkel ne kezdjen az ember.
Valaki megkocogtatta a vállát. Morcosan hátrafordult: csinos fickó állt mögötte, élénk, csibészes arcú, kissé alacsonyabb termetű, kócos fekete hajjal. Erik nem mosolyodott el. Dögöljön meg minden buzi, főleg a digók. Ez is mit akar.
– Bocs – mondta a srác angolul, – nem volna valami kis fémpénzed? Be akarnám dobni a kútba. Egy fillérem se maradt.
– Olasz vagy? – vakkantott rá.
– Nem, spanyol vagyok. Pedro. – Nyújtotta a kezét, Erik kelletlenül fölegyenesedett könyöklő helyzetéből.
– Na, az jobb. Erik vagyok. Magyarországról. Igazi hülye turista.
Pedro leplezetlen csodálattal nézett végig Erik hatalmas, kidolgozott testén.
– Gyönyörű segged van – mondta. – Ahogy itt támaszkodtál a mellvédre, mintha a napot látnám fölkelni.
– Ne lírázz, gyerek. Mára elég volt. – Visszafordult, jelezve, hogy részéről ennyi volt a beszélgetés, és fölnézett a terecskét szegélyező házakra. – Hülye olaszok.
Pedro nem mozdult. – Nem szereted az olaszokat?
– Hát ez az! De akkor mi a fenének jövök Olaszországba? Úgyis kibasznak velem. Nagy mamlasz vagyok. Hülye balek turista. Sőt: német turista.
– Ugye hogy német vagy? Mindjárt gondoltam, azok ilyen szép nagyok. Imádom a nagyot.
– Nem vagyok német, csak úgy amúgy vagyok német. Magyar vagyok.
A kócosnak ez már túl bonyolult volt. Megvonta a vállát. – Akarsz még Rómába visszajönni vagy se?
Erik visszakönyökölt a mellvédre. Akarok, mondta hangtalanul, úgy, hogy csak Neptun tudja leolvasni a szájáról. Mennyi reménye volt, várakozása, milyen vibráló levelezés folyt hónapokon át, néha tettetett finomsággal, mintha nem tudnák, miről van szó, néha ordenáré szókimondással, egyre rohanóbb pulzussal, és erre tessék.
– Mert ha igen, mint például én, akkor be kell dobni egy pénzt a kútba. Ez tradíció. Kabala. Csak momentán nincs nálam. Adj valami érmét és ne légy szomorú.
Erik megtapogatta a zsebében az apróját, de csak három ötmárkást érzett. Majd bolond lesz egy vagyont a kútba dobálni a kis mitugrász kedvéért. – Nincs – hazudta.
– A németeknél mindig van pénz – mondta szomorúan Pedro, – de sose adnak.
Hallgattak. Pedro türelmetlenül nézelődött körbe, mint aki nem bírja ki, ha nem történik valami. – Akkor dobjál be engem. Föl akarok mászni arra a szakállasra és leszopni.
– Nincs is farka, te kis majom. Illetve kőből, úgyhogy nem áll föl neki. Nyughass. Nem adok pénzt. Ugorj be magad, majd kijózanodsz a hideg víztől. Vigyázz, mert csak térdig ér. Nem uszoda ez. Berúgtál az éjjel?
– Nagyon.
– Ha ismerkedni akarsz, ne engem nyaggass, nekem most nem kell senki.
– Elmenjek? – Férfias, korrekt ajánlat volt.
– Menj. Vagy támaszkodj ide és nézzük a vizet.
Visszakönyökölt a mellvédre, Pedro melléje, hallgatták a szüntelen csobogást, sustorgást, gurgulázást. Ha nem a szomszédok zsivajogtak az olasznál a házban, akkor ki a fene? A felesége meg a gyerekei, ugye? Milyen ingerült lett az olasz, amikor elkezdte kérdezgetni. Azért jöttél, hogy kérdezz? Azért jöttél, hogy gondolkozz?, ezt hajtogatta.
Lassan világosodott, egy lélek se járt a téren. Pedro alaposan rádőlt Erikre. Elaludt a nyavalyás? Nyilván prostituált, végigdolgozta az éjszakát. Az se lehet egy vidám munka. Erik nem mozdult, legalább békesség van, addig se locsog ez a pojáca.
Valaki megkocogtatta a vállát. Egy japán volt, vékony, arányos testű, koravén arcú. Az inge nyitva, a rövidnadrágja túlzottan rövid, igazi mini-sort. Mintha meleg szerepet játszana egy musicalben. Útikönyvvel a kezében állt, udvarias mosollyal.
– Bocsánatot kérek – mondta angolul, rendes japán akcentussal. – Ez itt micsoda?
– Ez a kőfaszú Neptun, a buzik istene – mondta barátságtalanul Erik. Pedróból kibuggyant a nevetés (aha! mégsem alszik), bebújt Erik hóna alá, oda röhögött be a bordái közé. Erik nagyon messze volt attól, hogy nevessen, bármin. A rossebnek jött ide, egyhuzamban nyomta végig, Győrből idáig, röpült, mint a galamb. Fülig szerelmesen. Na hiszen, galamb.
– Egy pillanat – mondta a japán, és felemelt ujjal az útikönyvbe mélyedt. – Ez nem a Trevi-szökőkút?
– Nos, ezt hiszik róla a heterók, de mi tudjuk az igazságot.
– Ti melegek vagytok?
A másik kettő egymásra nézett, aztán megvonták a vállukat és lebiggyesztették a szájukat. Szinkronban.
– Ti egy meleg pár vagytok? – kérdezte a japán, ugyanolyan mosollyal, érdeklődő hanghordozással. Tűnjön a picsába, gondolta Erik, mit végez itt felmérést.
– Nem – mondta szárazon, – nem is ismerjük egymást.
– Kár – mondta a japán, – mert mi egy meleg pár vagyunk. Ő ott a barátom, Jean-Paul, csak ő süket, azért nem jön ide. Egyébként francia.
Hátranéztek: valóban ott állt egy nyurga, hosszú lábú fiú, kedves, csodálkozó szemekkel, magasan ívelt szemöldökkel. Nagy, profi fényképezőgép lógott a nyakában. Édes Istenem, már csak ez hiányzott ma éjjel, gondolta fújtatva Erik, közben a szeme sarkából nézte a süket fickót. – Hát hívd ide – szólt rá a japánra. – Ne álljon már ott egyedül.
– Tud beszélni, csak nem nagyon érthető – mondta tárgyilagosan a japán, és intett a barátjának, hogy jöjjön oda, közben süket-jelbeszéddel magyarázott neki, az válaszolt, egyszerre pergett mindkettőnek a keze. A süket odajött, vidáman kezet nyújtott és valami „zsa-pó”-szerűséget mondott magára mutatva.
– Én Yukio vagyok – mondta a japán. – Titeket hogy hívnak? Mondjátok neki lassan, csak lássa a szájatokat.
Erik és Pedro szájbarágták a nevüket Jean-Paulnak, Yukio mutogatott, Jean-Paul bólogatott, majd mintha kérdezett volna valamit.
– Ti mit csináltok itt? Várjátok a napkeltét? – tolmácsolt Yukio. – Lefényképezhet benneteket? Fényképész. Istenien tud fotózni. Sokkal jobban, mint például énekelni. Pedig azzal is szépen haladunk.
Ezen már Erik is elmosolyodott: humorizál a japán, vagy ennyire hülye? Ezeknél sose lehet tudni. – Valami pénzes pacákot várunk – mondta aztán, és hirtelen úgy magához szorította Pedrót, hogy az nyekkent egyet. – Igaz, kis prosti?
Pedro csodálkozva nézett rá, a rosszallás minden jele nélkül. – Én nem prostituált vagyok, hanem szabómester. Zaragozában. (Ezt fölemelt ujjal mondta, mintha a város puszta neve is tisztelet paracsolna.) Egész jól megy az üzletem. Kicsi, de jó helyen van, úgyhogy lukratív. – Így mondta, lucrative, Erik még sose hallotta. Hát igen, az angolján is volna mit fejleszteni, de ez itt Rómában nem várható, az olaszokkal úgy kell beszélni, mint a gyerekekkel.
Yukio összeráncolta a homlokát. Ő persze ismerte a szót. – Ruklatív, ó igen! De én nem vagyok pénzes. Én logopédus vagyok. Nem minden japán gazdag. Mire kell a pénz?
– Bedobni a szökőkútba.
– Olyan elképzelés is volt, hogy Erik engem dobna be – magyarázta Pedro. Elismerően megpöckölte a középső ujjával a magyar csupasz bicepszét. Erik száz kiló körül volt, de az mind izom. Foglalkozási ártalom, szokta mondani mentegetőzve, de most nem mondta, mert nem tudta angolul, hogy „foglalkozási ártalom”. Pedro nagyon jól beszélt angolul. Persze, a kis nemzetközi kurva.
– Ez a lökött le akarja szopni a Neptunt – mondta Erik és megcsavarta Pedro fülét. A szabómester engedelmesen visított. Jean-Paul fényképezett.
– Jó teste van a Neptunnak – mondta a japán – csak a haja, szakálla teljesen divatjamúlt. Viszont a vizet irigylem tőle, ilyen hőségben. De azt nem, hogy ott egyedül áll. – Odasimult a franciához, aki egyik kezével átölelte, a másikkal tovább fényképezett, szinte válogatás nélkül mindent, néha a földre is lehasalt. Yukio elmagyarázta neki, hogy Neptun férfias szépségét méltatják, mire Jean-Paul bólintott, a saját ágyékára mutatott, és félre­érthetetlen sóhajjal jelezte, hogy sajnos a Neptunnak olyan nincs, bármilyen meggyőző egyébként. Összenevettek mind a négyen.
– Csak néz minket onnan föntről és sóvárog. – Erik megpróbált közvetlenül a sükethez beszélni.
– Miért, hát Neptun meleg volt? – A japán már vette is elő az útikönyvét.
– Ókor, tudod? Mindenki meleg volt az ókorban. Legalábbis akiről szobrot csináltak – Erik egy árnyalatnyit elbizonytalanodott.
– Te nagyon művelt vagy – mondta elismerően Yukio.
– Gimnáziumi tanár vagyok – húzta ki magát Erik.
– Ezzel a testtel? – kérdezte Pedro.
– Kuss, szemtelen, tornatanár vagyok. De nálunk magyaroknál test és szellem egy egységbe forr. – Yukio ezt lejelelte Jean-Paulnak, aki egy grimaszt vágott, majd a gépét leengedve, két kézzel hosszan válaszolt Yukiónak.
– Mit mond? – kérdezte Erik gondterhelten. Hihetetlen, hogy itt bassza az idejét ezekkel, mikor a kocsija ott maradt Stefano háza előtt, a nem tudom hanyadik kerületben, egy tömzsi pálmafa alatt. Vissza kell menni érte, és elhúzni haza feltűnés nélkül. Ha még ott a kocsi egyáltalán. Az a baj, hogy amikor kirohant, azt se tudta, merre megy, valami hátsó lépcsőn futott le, volt egy kis lugas, ott ült egy nő és szoptatott – éjszaka szoptatnak? talán a hőség miatt? – néma döbbenetben néztek egymásra, ahogy elfutott mellette, aztán egy öregasszony jött szembe egy újabb lépcsőn, tiszta feketében, hatalmas lavórral vagy vájdlinggal a kezében, amiben nagy kupac, negyedbe vágott paradicsom volt, aztán már kinn is volt az utcán. De melyik utcán? Nem az az utca volt, ahol a kocsiját hagyta és ahol becsöngetett. Csupa mosoly volt Stefano, ahogy beengedte, percekig csak csókolták egymást. Trükkös ház, kétfelé is van ki-bejárat. Ha ugyan tényleg Stefano háza. És ha a maffiáé? Vagy esetleg gyerekpornó-filmgyár? De a kocsiért csak vissza kell menni!
– Á, semmit – mondta bizonytalanul a japán. – Nem egészen értem. Valamit a testről és a szellemről, meg az egzisztencializmusról. De ha be akartok ugrani a szökőkútba, szerintem szívesen lefényképez.
– Akar a halál. Pénzt akartunk bedobni. Vagyis Pedro. Én unom az egész ökörséget, úgyse jövök Rómába többet.
– Tudjátok mit? – ragyogott föl Yukio. – Dobjuk be saját magunkat. Mi leszünk ma Neptunnak a pénz.
– Jó, de akkor mind a négyen! – Pedro örült. – Ne fényképezzen a barátod, jöjjön ő is. – Mutatta a süketnek, hogy tegye le a gépét és futás bele a vízbe. Az gyanakodva nézett körül, hogy mi készül, aztán értésére adta Pedrónak, hogy beugrani, azt nem, jó ha térdig ér a víz, de majd behozza magával a fényképezőgépét és fotózza őket. Bólogatva mérte végig a három embert, majd magát is, láthatólag elismerést fejezett ki.
– Azt mondja, szépek vagyunk így négyen, és nagyon különbözőek. Mutassuk meg a Neptunnak, hányféle emberfaj van – tolmácsolta a japán.
– Meztelenül! – rikkantotta Pedro.
– Emberfaj csak egy van, mert minden ember egyetlen fajhoz tartozik – mondta nyomatékosan Erik. – Mi csak alfajokat, más néven fajtákat jelenítünk meg. Sajnos a „rassz” szót országonként más-más értelemben használják. – Ezt gond nélkül tudta angolul, mert biológiát is kellett tanítania Máltán, mikor egy félévet kinn volt, pedig eredetileg csak edzősködésről meg alkalmankénti testnevelés-órákról volt szó, egy angol nyelvű középiskolában. Ehhez képest edzés alig, egy csomó testnevelés, és heti hat biológia. Valamiért feltételezték, hogy ő biológiatanár is, és nem akart tiltakozni, inkább éjszakákon át készült az angol nyelvű biológia-könyvből. Félév Málta, csak nem fog hazautazni! Félévenként más-más országból jött testnevelő tanár, egy nemzetközi oktatási együttműködési program volt. Neki Stefano Baldini volt a váltása. Csak aznap reggel érkezett meg, amikor este Erik hazaindult. Olaszosan alacsony volt, széles vállú, sasorrú. Tetszett Eriknek. Az egész napot vele kellett töltenie, átadni a munkát, kulcsokat, minden osztályba bemenni, children, this is Mister Baldini. Délután kezet ráztak, idő se lett volna, hogy bármi személyes szóba kerüljön. Erik a repülőn kezdett eltűnődni, miért volt olyan oldott, olyan harmonikus ez a hajszás és zsúfolt nap egy vadidegen kollégával, akivel még közös nyelvük is alig volt; mert szépnek szép volt Stefano, de angolul elég rosszul tudott. Mire Milánóban átszállt, biztos volt benne, hogy a váltókolléga is meleg. Kár, gondolta. De azért írt neki egy levelet, hogy jó munkát kíván.
– Mondom, meztelenül! – Pedro rángatta a könyökét.
– Meztelenül? – ocsúdott föl Erik. – Az utcán? Fényes nappal?
– Nincs fényes nappal. Még csak fél négy van. És nem az utcán, hanem a szökőkútban. A vízben más. A víz ősi elem.
– Ősi elem, majd adok én neked. – Erik Pedro füle után nyúlt, de az elugrott. Mit képzel ez a kis vakarcs, nem fogom itt kergetni.
Yukio láthatólag nem értett semmit. – De jöhet a rendőr – aggódott.
– Ak-ko e-sza-la-dun – kiabálta Jean-Paul, meglepően érthető angolsággal, mert közben Yukio mutogatott neki, úgyhogy elég jól követte a beszélgetést, és már fűzte is ki a cipőjét.
– Legyen! – mondta Erik. Amilyen nyomorult éjszakája volt, ezen már ne múljon. Különben is, lehet, hogy ő volt a hibás. Mit kell annyira érzékenykedni. Mit kell annyit firtatni. Nem mindegy, hogy kinek a gyerekei? De ő nem a numeráért jött. Ő embert akart. Mennyi levelet váltottak! Milyen szépen feltárulkoztak egymás előtt. Vagyis ezek szerint ő tárulkozott föl Stefano előtt, az meg röhögött a markába, a nős, többgyermekes olasz családapa. Nem lehetett mást tenni, mint sarkon fordulni és otthagyni úgy, ahogy volt, letolt gatyával. Körülnézett: a többiek javában vetkőztek. Megköszörülte a torkát. Zengve tudott szólni, mint egy hangszóró, ez nagyon jól ment neki. – Figyelem: levetkőzni, ruhát, holmit a mellvédre tenni, egyes sorban mögöttem felsorakozni!
Mindenki engedelmeskedett. Jean-Paul a gépét nem akarta letenni, Erik megvonta a vállát, unta már a süketelést, te tudod, haver, ha ripityára megy, ez a szökőkút csupa él meg csücsök meg pikkelyes farok. Fegyelmezetten felsorakoztak, elöl Erik, a nagy fehér húsával, mögötte a sötét kreol Pedro, aztán a sárgás, műanyag-csupaszságú Yukio, mögöttük a vöröses szőrzetű Jean-Paul, aki jókedvében és izgalmában kis hörgéseket hallatott.
– Felkészülni! – dörögte Erik. – Háromra befutunk, addig a szerszámait mindenki eltakarja. Nem meztelenkedünk fölöslegesen!
Ott álltak dideregve, két kézzel takarták a csomagjukat. Már szinte hűvös volt, és a meztelen bőr érezni kezdte a szökőkútból kicsapódó hideg párát. Egy percre elcsendesedtek, még Pedro is komolyan nézett szembe a szakállas Neptunnal. A nap hirtelen kibújt az egyik ház teteje fölött, mintha gombostűt szúrtak volna az égbe. Az első sugár végigszaladt a négy férfin és megborzongatta őket. Jean-Paul fényképezőgépe rendületlenül csattogott a hátuk mögött. Ez a fiú nem tudja, mi a csönd. Legalább egy percre abbahagyná!
– Egy! – kezdett számolni Erik, de hirtelen egy rúgást érzett hátulról, és már benn is voltak a jéghideg, térdig-combig érő vízben, alig bírtak lábon maradni, csúszott a nyálkás, lépcsős vízfenék, közben ömlött és kavargott a víz. Elég hideg volt. Micsoda hülye vicc, nem bírnak háromig várni? Ez csak jean-Paul lehetett, ő állt leghátul. Hol van? Erik dühösen körülnézett, és meglátta, hogy két rendőr jön át a terecskén, fehér kesztyűs kezükkel integetve: kifelé onnan, de azonnal! Jean-Paul már ment is feléjük, mint aki várta őket, rajta volt az alsógatyája, és szélesen mosolyogva, szaporán jelbeszédezett nekik, közben a vízben lévő háromra mutatott. Meg se mertek mukkanni, csak álltak a vízben, Yukio belerúgott egy rejtett reflektorba, szerencsére a lámpák már nem égtek, állt fegyelmezetten féllábon. A rendőrök mondták, hogy „Buon giorno!”, aztán hogy „Good morning!”, de Jean-Paul zavartalan mosollyal mutogatott tovább, úgyhogy a rendőrök többet nem szóltak, tanácstalanul álltak. Erik úgy gondolta: véget vet ennek a méltatlan helyzetnek, végtére is ő gimnáziumi tanár. Köszörülte a torkát, hogy megszólaljon és enyhe elbánást kérjen, mikor a francia egy pillanatra feléjük fordult és ujját a szájára téve azt mutatta: csend!, majd széles kézmozdulatokkal dirigálni kezdte őket. Beállította a meztelen fiúkat a víziszörnyek közé mindenféle művészies pózokban, közben nagy szakértelemmel fotózott, időnként a rendőrökre is nézett: tetszenek látni, őrmester urak? Yukióval szüntelenül jeleltek egymásnak és a rendőröknek, akik csak bólogattak és sóhajtoztak. Erre föl Erik és Pedro is mutogatni kezdtek, persze halandzsázva, amin Yukio néha elnevette magát, Isten tudja, miket mondtak. A medence alja nyálkás volt és csúszott, és bár egy-egy pillanatra szemérmesen megnézték egymást, a látvány nem volt valami erotikus: három didergő, meztelen férfi, aki időnként égnek dobja a karját, mert a hanyattesést próbálja elkerülni, de közben attól is fél, hogy a könyökét le ne horzsolja valami víziszörny kitátott szája, miközben süketnéma-jeleket mutogat. Jean-Paul teljesen átment profiba: nem hagyott lélegzetvételnyi szünetet, energikus taglejtésekkel rendezgette őket, te guggolj le, te vesd hátra a fejed, ti táncoljatok, csattogtatta a gépét, majd egy határozott intéssel kiparancsolta őket a medencéből, öltözzenek föl, a munka véget ért. A rendőrök megbabonázva nézték az egészet. Jean-Paul közben fölhúzta a nadrágját is, odament a két rendőrhöz és hálálkodva rázogatta a kezüket, mint aki megköszöni, hogy ilyen szakszerűen biztosították a helyszínt ehhez a szép, de kényes munkához. A többiek is gyorsan felöltöztek, a két rendőr fejcsóválva egymásra nézett, valamit sugdolództak, majd kis tétovázás után búcsút intettek: pá-pá, ahogy a kisgyerekeknek szokás, majd elindultak a tér sarka felé, közben vissza-visszanéztek, aztán végre eltűntek.
Eriket elöntötte az izzadság. Ezt megúszták. Jean-Paul egy zseni. Meg akarta lapogatni a hátát, de az belekarolt a japánba, és ugyanazzal a lendülettel már vitte is magával, ki a térről. Arra se hagyott időt, hogy Erik megmutassa neki (a fiú kezét a mellkasára akarta volna helyezni), hogy milyen szívdobogása van még mindig, meg hogy mennyire gratulál a lélekjelenlétéhez. Vagy a pimaszságához? Maga se tudta, melyiket díjazza jobban. A ravasz süketje! De jó, hogy ezt megúsztuk. Elképzelte magát, ahogy beviszik a rendőrségre, anyja neve, állampolgársága, értesítjük a magyar konzulátust, és hol is hagyta a kocsiját? Yukio még annyit kiabált hátrafordulva, hogy bye-bye, azért még létezik keleti udvariasság. Csend lett, emberi oldalról most már igazi csend, a víz zajosan mondta a magáét, zubogott, bugyogott. Erik lába fázott, a bal bokája fájt is, úgy látszik, beleverte valami uszonyba vagy kopoltyúba. A nap kezdett rendesen sütni.
– Azt hiszem, mi is mehetünk – mondta Pedro.
– Merre laksz? – kérdezte Erik.
– Az miért érdekes?
– Hát nem megyünk hozzád? Úgy megbasználak.
– Hozzám? Minek nézel engem? Nem is ismerjük egymást. Én csak egy érmét akartam bedobni a szökőkútba, de nem adtál. Buta német. – És elment.

 

A lapszám tartalmából:

Prológus

Pallag Zoltán:
-Romeltakarítás

Értekezés:

Kálai Sándor:
-Széljegyzetek a tömegkultúráról_ Populáris kultúra, médiakultúra, periodizáció
Jávorszky Béla Szilárd:
-Bristol by Night_A Trip-hop sztori
Marcela Valdes:
-Néhány történetet nekem kell elmondani_Alice Munro irodalmi életrajza

Téma: A romok

Brian Dillon:
- Töredékek a romok történetéből
Alain Schnapp:
- A múlt romjai avagy a romok múltja
Huyssen, Andreas:
- Nosztalgia a romok iránt
Radnóti Sándor
- Róma palotái, kincsei, romjai a 18. században
Daniel Brewer:
- Olvasni a romok között
Georg Simmel:
- A rom

Párbeszéd:

Kőnig Frigyes:
- Romképek (Kürti Emese)
Márton László:
- „Az irodalom tere, az építészet poézise” (Wesselényi-Garay Andor)

Fotográfia:

Sióréti Gábor:
- Pripjáty: Csernobil után 23 évvel

Széppróza:

Nádasdy Ádám:
- A szakállas Neptun
Vass Tibor:
- A szöveg, ha r.

Költészet:

Dunajcsik Mátyás:
- Ragaszkodás
Gáll Ferenc:
- Titkos történet
Gellén-Miklós Gábor:
- Nagytakarítás
- Felhőket terelgetni
Marno János:
- Nárcisz ma
- Tegnap
Nemes Z. Márió:
- Judit
- Öreg
Schein Gábor:
- (exilium)
Szentmártoni János:
- Hímnusz örömért

Könyvekről:

Bényei Tamás:
- A jó élet_Zadie Smith: A szépségről
Benyovszky Krisztián:
- Súlyos, sötét_ Arnaldur Indriđason: Kihantolt bűnök.
Bodor Béla:
- Az író olykor lőne_Esterházy Péter: Semmi művészet
Fried Ilona:
- Tengerhez, Magyar!_Kiss Gy. Csaba (szerk.): Magyar írók az Adrián.
Antológia_Adria képek. Magyar útirajzok. Antológia.
Györffy Miklós:
- Egy bájos, gömbölyű, guruló nulla_Robert Walser: A Tanner
testvérek_Jakob Gunten
Kulin Katalin:
- Sírfeliratok_Juan Carlos Onetti: Egy névtelen sírra
Krupp József:
-Csak voltunk_Kántor Péter: Trója-variációk
Mélyi József:
- Leni Riefenstahl tárgyalása_Steven Bach: Leni. Leni Riefenstahl
élete és munkássága
Standeisky Éva:
- Józan könyv zsidókról, antiszemitákról_Kovács András: A Másik szeme
Szabó F. Andrea
- A sötét szoba_Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.