hirdetés

Nagy Boglárka: Két öntörvényű személyiség

2017. október 17.

Az egymással szemben végig fenntartott együttérzéssel és empátiával érdemes olvasnunk a levelezésüket, amely messze túlmutat azon, hogy egy híres házaspár krízisekkel tarkított magánéletéről szólna. – A napokban jelent meg Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése, A bilincs a szabadság legyen címmel. A szerkesztővel, Nagy Boglárkával beszélgettünk.

hirdetés

A szerkesztői utószóban megemlíted, hogy a házaspár, közös akarattal, a PIM rendelkezésére bocsátotta a levelezést. Ennek ellenére felmerültek-e szempontok, amelyek alapján mégis mérlegelni kellett a nyilvánosságra kerülő szövegeket?

Nagy Boglárka: A házaspár közötti öt évtizednyi levelezés olyan, akár egy hosszú, végtelen, sokféle irányba kanyargó beszélgetés. A levelekben jellemzően nincsenek másokra – sem közismert, sem kevésbé ismert személyekre – vonatkozó bántó megjegyzések, amelyeket ki kellett volna hagyni. Van néhány olyan szöveghely, ahol az említett szereplőknek (két-három, nem közismert személyről van szó) csak a monogramja, keresztnevének kezdőbetűje szerepel. Itt a Polcz Alaine végakaratában megfogalmazott kérésnek megfelelően jártunk el, vagyis a hagyaték publikálásakor tekintettel voltunk arra, hogy senki érzékenységét ne sértsük. A kettejük közti levelezést pedig, ha maguk a szerzők nem tették meg, természetesen nem akartuk delfinizálni.

Mit gondolsz, és ez inkább elvi kérdés, az irodalomtörténetben mindenképpen helye van-e az írók ún. privát életét bemutató dokumentumoknak? Hol húzódnak a határok, ha vannak ilyenek, amelyek esetleg kizárják a közlést?

Nagyon sok példát hozhatunk jelentős szerzők naplóinak, levelezéseinek közlésére. Ezek a kéziratok nyilvánvalóan sok személyes információt, adatot tartalmaznak a privát életükre vonatkozóan, amelyek azonban relevánsak lehetnek irodalomtörténeti szempontból. Például az, hogy milyen családi háttérből érkeznek a szerzők, milyen társadalmi, kulturális és szociális közegben éltek, sokszor az alkotói műhelymunka epizódjaira, folyamataira is rávilágít. Ha tehát valaki veszi a fáradságot, és elolvassa, mondjuk, Füst Milán vagy éppen Fodor András naplóit, a Kosztolányi Dezső levelezéséből összeállított kötetet, meggyőződhet erről. S hogy a még személyesebb dokumentumokra is hozzak példát: a Szabó Lőrinc és Mikes Klára, a Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet, vagy a Németh László és Démusz Ella között zajló levelezést összegyűjtő köteteket, akkor láthatja, hogy két, egymással szoros érzelmi kapcsolatban levő ember között rendkívül sokféle dologról szólnak a levelek. Nem csupán aktuális érzelmekről, de a mindennapi életükről (ekként tehát nagyon fontos mikrotörténelmi dokumentumokként is tekinthetünk rájuk), az alkotómunkájukról. Írókról, reflektív emberekről lévén szó, az egyidejű beszámolók – szemben az önéletírás vagy az emlékirat műfajának utólagosan felépített, helyenként megszépítő narratívájával – hiteles korrajzokként olvashatók.  A határok mindenekelőtt ott húzódnak, ahol ezeknek a dokumentumoknak a szerzői megvonják őket: ha megsemmisítik a naplóikat, leveleiket; ha úgy rendelkeznek, hogy ne kerüljenek a nyilvánosság elé. Bár az irodalomtörténet, a filológia kincsként tekint minden hagyatékra, ami nem semmisült meg, megtörténik, hogy olyan anyagok is napvilágot látnak, amelyekről feltételezhetjük, hogy a szerzőjük nem szánta publikálásra őket (gondoljunk a Szabadötletek jegyzéke megjelenése körüli vitákra, Csáth Géza naplóira, és még sorolhatnánk), ez nem a filológia kegyetlensége, hanem éppen az elfogulatlansága. A Mészöly–Polcz házaspár esetében ezzel a dilemmával nem kellett megküzdenünk.

Milyen világ tárul fel a Mészöly–Polcz-levelezésből? Milyen nehézségek, kompromisszumok, következetességek nyomán rajzolható meg Mészöly és Polcz pályaképe? Mészöly sokat emlegetett hajlíthatatlanságát, öntörvényűségét alátámasztják-e a levelek?

Az első évtized leveleinek egyik legfontosabb témája, hogy miből éljenek, honnan szerezzenek pénzt, élelmet. Ekkoriban Polcz Alaine sokat betegeskedett, igyekezett a pszichológiai doktoriját megírni, Mészöly pedig a legkülönfélébb munkákat vállalta, hogy pénzt keressen. Sokat dolgozott a rádiónak, bábdarabokat, meséket írt és alkalmazott színpadra – a felesége szép lassan ebben is a társa lett –, dramaturgi állást vállalt a Bábszínházban. Ugyanakkor élénk társasági életet éltek. Az éppen megszűnő Válasz és Újhold folyóirat körének tagjaival, a Bábszínházban menedéket találó képzőművészekkel barátkoztak, aztán az évtizedek során persze változott a környezetük, egyfelől kinyílt (csodálatosan nyitott emberpárt ismerünk meg a levelekből), többek között Polcz Alaine szakmai ismeretségei felé is, másfelől bár sokan szemlélték idegenkedve, kritikusan a mészölyi prózát, magát Mészölyt, a hatvanas évek elejére már mértékadó szereplőjévé vált az irodalmi életnek. De a legfontosabb és mindent maga mögé utasító tevékenység számára mindenkor az írás volt, ezt jelzik gyakori elvonulásai vidékre. A hajlíthatatlanságára jellemző például, hogy 1954 után nem vállalt állást, 1957-ben nem írta alá a magyar írók közös nyilatkozatát az ’56-os forradalommal kapcsolatban; ha az írását elutasították, rendületlenül és makacsul járta a maga útját, nem dörgölődzött politikusokhoz, nem kilincselt jövedelmező kapcsolatokért. Az Írószövetségbe csak 1974-ben lépett be, aztán a nyolcvanas évektől látványosan részt vállalt a rendszerváltáshoz vezető ellenzéki mozgalmakban (a Bibó-emlékkönyvtől különböző ellenzéki fórumokon és a Soros Alapítványon át a Helsinki Bizottságig) – mindez ott van a levelezésben. Polcz Alaine gyermekpszichológusi pályája és alakuló szakmai-baráti kapcsolatai is (Török Sándor antropozófiai körétől Mérei Ferencen át Goldschmidt Dénesig) pontosan végigkövethetők a kötetben, továbbá a játékterápiával, majd a tanatológiával kapcsolatos meghatározó munkássága. Bár 1991-ben, tehát a levelezés időszakában jelent meg az Asszony a fronton, aktív írói tevékenységet Mészöly halála után folytatott. 

Mészöly ún. írói műhelyében ismeretlen területekre enged-e betekintést a könyv? Úgy tűnik, magányos, elvonuló alkotó volt. Sokat távol otthonról, egyedül. Eleinte szűkebb pátriája, Szekszárd környékén húzta meg magát, aztán a Kisoroszi házukban. Az ezekről a helyszínekről írt levelek nagy része arról is szól, hogy menne vissza Budapestre, de mindig talál valamilyen okot, hogy maradjon. Ez a körülmény persze jelentősen előmozdította, hogy ez a terjedelmes levelezés létrejöjjön…

Nemcsak Mészöly, de Polcz Alaine számára is kreatív időszakok voltak ezek az elvonulások. Két alkotó ember biztosította egymás számára kölcsönösen a magányt, ami mindkettejük esetében jelentős eredményekkel szolgált.  Ami az írói műhelyt illeti, különös felismerés volt számomra, hogy Mészöly, ez a visszahúzódó, a személyességtől prózájában is irtózó alkat, milyen terjedelmes levelekben számolt be súlyos írói kételyekről, egy-egy novellája, esszéje, regénye születésének körülményeiről. Hogy egyes Mészöly-írások absztrakciója és sűrítménye konkrét tapasztalatokhoz, eseményekhez köthető, amelyekről részletesen ír a levelekben. Kiderül az is, hogy egészen az 1974-es egyéves nyugat-berlini ösztöndíjáig nagyon is foglalkoztatta a külföldi megjelenések lehetősége; kifejezetten aktívan ápolta a külföldi kapcsolatait Genftől Párizson át Londonig, utóbbit több-kevesebb sikerrel. A levelezésben olvashatunk több meg nem valósult regénytervről is, a Mészölytől gyakran hiányolt nagy regénynek a szerzőtől sem idegen vágya egy konkrét szerződés formájában is látható könyvben: 1975-ben egy húszíves „Nyomozás” című regényre kötött szerződést a Magvetővel. Jól nyomon követhetők a változó baráti és szakmai kapcsolatok, két, szorgos következetességgel alakított életpálya jobb-rosszabb szakaszai, de kettejük támogató családi háttere is nagyon érzékletesen megmutatkozik, köztük a Mészöly pannon-prózáiból valamelyest felismerhető alakokkal, mint anyai nagynénjei, a Szászy nővérek, vagy Polcz Alaine csapongó-melankolikus apja, Polcz Radó.

Nádas Péter utószavában a tőle telő udvarias alapossággal idézi fel emlékeit, és világítja át finoman Mészöly és Polcz Alaine alakját. Remek szemű prózaíróként nem nehéz észrevennie, sok minden mellett, a házaspár az étkezések, pontosabban a megfelelő mennyiségű élelmiszer, kenyér, szalonna, Bácskai (!) megléte, illetve hiánya fölötti aggodalmát, a beszerzés sikere utáni megnyugvását. Ez nekem is rögtön feltűnt. A háborús nemzedékek sajátja ez. Mit gondolsz, a különbözőképpen elszenvedett háborús traumák, milyen fokú összetartozás-tudatot jelentettek számukra?

Nagyon fontos kapocs köztük, hogy mindketten nehéz háborús tapasztalatot hordoztak. Polcz Alaine megírta ezt az időszakot az Asszony a frontonban, Mészöly több novellájában, az 1957-es Sötét jelek írásaiban, a tíz évvel későbbi Jelentés öt egérről kötet több darabjában. A sorozatos erőszak következtében Polcz Alaine súlyos fizikai és mentális sérülések következményeivel volt kénytelen élni, de Mészöly is hordozta a háborús traumákat. Fiatal ügyvédjelöltként kivezényelték a frontra, ahonnan megszökött, de elkapták, és egy büntetőszázadban exhumált hullákat Jugoszláviában. S nem „csupán” egy fagyástól származó ízületi betegséget szedett össze a háború alatt, de élete végéig kísértette annak a lehetőségnek a (bűn)tudata, hogy a fronton a harctűzben talán embert is ölt. Nádas Péter nagyon pontosan fogalmazza meg az ezekből a közös tapasztalatokból táplálkozó empátiát: „Bizony csodákra képes a szerelmi empátia. Miklós visszafordulásaitól nem Alaine sérülései, nem valós vagy vélt betegségei gyógyultak, hanem a sérülés, a betegség, a pusztulás, a tömeghalál és a világégés kapott benne humánus megvilágítást. Élni tudtak vele.” Polcz Alaine ír az Egész lényeddel című könyvében arról, hogy megismerkedésük első éveiben egyik betegség sújtotta a másik után, s hogy a férje nélkül valószínűleg nem tudott volna talpra állni. Ez a gyengéd gondoskodás ugyancsak világosan kiolvasható a levelekből.

Milyennek látod a két ember alá- és fölé rendelő viszonyát? Már a megjelenés után közvetlenül elindultak a különböző site-okon, blogokon a Mészöly önkényességét, despotizmusát pellengérre tűző cikkek...

Ha valaki mit sem tud ennek a két embernek a kapcsolatáról, és figyelmesen végigolvassa a könyvet, látni fogja, hogy ez a szenvedélyes szerelemből született, öt évtizedes házasság erős érzelmi és intellektuális kötődésen alapul, két öntörvényű, autonóm személyiség között. Fontos, hogy észrevegyük, amellett, hogy voltak ennek a házasságnak súlyos válságai – ami két ember hosszú kapcsolatának történetében akkor sem egyedülálló, ha híres emberekről van szó –, mindketten alaposan meg is szenvedték, de a döntések az ő döntéseik voltak. Megérdemlik, hogy az utókor tiszteletben tartsa őket, és ne ezen moralizáljon szélsőséges ítéletek kinyilvánításával, akár Mészöly „zsarnokságát”, akár Polcz Alaine „érzelmi zsarolásait” illetően. Azok, akik Polcz Alaine-t egy despota áldozataként láttatják, egyúttal megvonják tőle azt a kompetenciát, amelyről az egész pszichológusi munkássága tanúskodik. A Mészölyről és Polcz Alaine-ről, illetve erről a kapcsolatról szóló ítélkezések a levelek fényében méltánytalanok, és minden bizonnyal előítéletek következményei. A házasságukról Polcz Alaine sok beszámolót adott közre Mészöly halála után, kései visszaemlékezései a férje hűtlenségéről sokszor fájdalmasak és egyoldalúak, de nem volna igazságos, ha nem látnánk ezekben a szövegeiben a sok évtizedes kapcsolat kötődéseire vonatkozó emlékeit. Azt a kölcsönösséget, ami a hétköznapi létezésükben és a szakmai életükben is mindvégig megszakíthatatlannak bizonyult. A levelek nem utólagos rekonstrukciók, hanem egyidejű, hiteles beszélgetések, amelyek a mély válságok idején sokszor dühödtek, elkeseredettek, de szándékosan sohasem bántóak. Az egymással szemben végig fenntartott együttérzéssel és empátiával érdemes olvasnunk a levelezésüket, amelynek jelentős része kifejezetten míves, élvezetes szöveg, és messze túlmutat azon, hogy egy híres házaspár krízisekkel tarkított magánéletéről szólna. Arról szól, hogy mit, hogyan, milyen körülmények között tettek az asztalra. Ezt kellene emészteni, noha ez jóval nehezebb, mint közhelyekből és pletykákból jóízűen falatozni.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.