hirdetés

Nagy Gabriella: Sosem létezett

2017. december 26.

Észre sem vettem, hogy mennyire fukarul bánik a saját történetével, hogy miközben szinte mindent tud rólam, én róla semmit, s míg ő nagyon akar a lelkembe látni, az én kérdéseim rendszerint lepattannak róla. – Nagy Gabriella 2flekken.

hirdetés

Egy sikertelen művészettörténet-felvételi után a világvégén találtam magam egy képesítés nélküli napközis nevelői állásban. Angyalföld – bár egy, másfél óra járás itthonról – jó választásnak tűnt, lévén továbbra is járhattam képzőművészkörbe a kockaiskolához közeli, helyi művházba rajzolni.

Tizennyolc évesen még bőven gyerek voltam, csendes, álmodozó, önállótlan, féltve óvott lány, akinek leginkább csak otthon nagy a szája. A kollégák nem sokat teketóriáztak, beparancsoltak egy másodikosokkal teli osztályterembe azzal, hogy majd a gyerekek megmondják, mit csináljak. Így is történt, a tanulók tájékoztattak. Épp elég volt ez ahhoz, hogy eluralkodjon a totális káosz. Kétségbeesésemben megtanultam ordítani, különféle retorziókat vezettem be, zsaroltam, büntettem, jutalmaztam, és csináltattam magamnak felnőtt frizurát, hogy a legalább húsz évvel tekintélyesebb külsőm megálljt parancsoljon a siserehadnak. Kicsiny sikerrel. Ott az udvaron láttam meg, idősebb volt nálam pár évvel, jártas a gyermeknevelésben, magabiztosan mosolygott, a termében akkora csönd volt, hogy egy tollpihét sem lehetett észrevétlen leejteni. Asztalra bukott fejjel pihentek a gyerekek, így kellett alvást mímelni, ebben a pózban. A fejet az alkaron nyugtatva, csukott szemmel várni, míg vége lesz. Már az első alkalmak egyikén észrevettem az udvaron, hogy messziről figyel, miközben a csajokkal hangosan nevetgélnek. A többnyire távolságtartó tantestületben ő volt az első, aki szimpátiát mutatott irántam. Odajött hozzám, bemutatkozott, mosolyogva kémlelte az arcom. Később beszélgetni kezdtünk, csak velem foglalkozott az udvaron, kitüntetett a figyelmével, a messzebb állókon élcelődött. Mi voltunk, és mindenki más külön. Olykor benézett hozzám a terembe, megvárt, együtt indultunk haza, ráérősen sétáltunk a fasoron, le egy megállót a művházig. Magáról alig beszélt, inkább beszéltetett. A gimnázium sztárja volt, a legjobb irodalomból, kiváló versmondó, hatalmas tehetség, imádták a fiúk és a tanárok. Engem nem imádtak, és nem tartottam magam sokra.

Egyszer behívott a termébe, a gyerekek leckét írtak épp. A tanári asztalhoz, maga mellé ültetett, és egészen közel hajolt. Mindent tudni akart rólam, elemezte a személyiségem, értékelte a tulajdonságaim, vizsgálta a helyzetem, az állapotom, és levonta a következtetéseket. Aznap talán érzékenyebb voltam az átlagnál, nem akaródzott ott ücsörögni, feszengtem, indultam volna már, elmélyült beszélgetésre pedig egyáltalán nem voltam felkészülve. Az első kérdését, amely az arcomon átsuhanó szomorúság okát firtatta, még hárítottam, a másodikat és a harmadikat is megúsztam egy-egy zavart riposzttal, a negyediknél azonban kezdtem elgyengülni, majd az ötödiknél elindult szívtájékról valami, és elszorította a torkom. Jeleztem, hogy nem kapok levegőt, hagyjon, de nem engedett, ki akart belőlem szedni valamit, amit nem akartam kiadni. Addig gyötört, míg ki nem buggyant, és el nem sírtam magam, ott a tanári asztal mellett, a gyerekek előtt. Később ezt a pillanatot tekintettem barátságunk kezdetének, amikor először nyíltam úgymond meg neki.

Észre sem vettem, hogy mennyire fukarul bánik a saját történetével, hogy miközben szinte mindent tud rólam, én róla semmit, s míg ő nagyon akar a lelkembe látni, az én kérdéseim rendszerint lepattannak róla. Homályos, sokat sejtető, a valóságosnál jóval jelentőségteljesebb, nagyobb titkokat sugalló válaszok érkeznek, mert – mint indokolta – vagy lemaradtam a pillanatról, vagy idővel, ha megbizonyosodott barátságunk erejéről, megajándékoz további részletekkel. A barátság feladat volt, amiben jónak kellett lenni, megugrani az akadályokat, bizalomért helyesen cselekedni, mert a barátság szent, fontosabb, mint a szerelem. A barátságról folyton csillogó szemmel beszélt, miközben érzékeltette, hogy még korántsem tartok ott, hogy a barátja lehessek. Egy barátnővé avanzsált volt tanárát hozta fel példának, ilyenkor lángolt a tekintete. Nyomába se érhettem az idősebb nőnek, ami engem eléggé hidegen hagyott, de ő szerette, ha eljátszom a féltékenységet. Néha eljátszottam, olyankor azzal jutalmazott, hogy nem vonta kétségbe a szeretetem. A fő ellensége az anyám volt, a férfiak és a többi barátnő. Az anyámat gyűlölte, róla kellett leválasztania elsőként, a férfiak vitték tőle az időt, lopták az érzelmeim, a barátnők pedig távoli riválisokként tűntek fel, akiknek árnyékával nem szűnő harcban állt. Mert egy embernek csak egy barátja lehet, akinek több van, az senki, mindenkinek keveset ad, s nincs egy ember, akinek mindent.

Talán legyezgette a hiúságom, hogy kiválasztott magának, eleinte tetszettek a romantikus elképzelései az emberi kapcsolatokról, meg akartam felelni az elvárásainak, ebben gyakorlatom volt, a szüleim például. Féltem az emberektől, hogy csalódást okozok nekik, ezért a legmegfelelőbb célpontnak bizonyultam. Csakhogy közben vége lett az egy év képesítés nélküli nevelőtanárkodásnak, felvettek magyar-törire, új barátaim lettek, új fiúk tűntek fel a színen, megváltozott ez élet. Távolodásom érzékelve módosított a technikáján, felerősödtek az addig kevésbé hangsúlyos vonások a jellemrajzainkban. Ő volt a tehetséges és érzékeny, én a szorgalmas és érzéketlen, ő a mélyérzésű, én a felszínes, ő a méltatlanul alulértékelt, én a szerencsés, ő a különleges szépség, a jó nő, én a helyes. Ő a törékeny, gyenge és krónikusan gyengélkedő, én a stramm erős. Ők tehetős család voltak, mi csórók, ők titkos farmon nyaraltak, ahová csak bennfentesek kaptak beengedést, mi maximum tónál, ők márkásban jártak, mi topisban. Nem tetszett neki az új személyiségem, legalábbis amit annak vélt, mindig azt a lányt akarta látni, aki ott, az osztályteremben elsírta magát. Ő ismer engem, mondta, és az ember nem változik. Vagy ha igen, jellemhibás.

Többször szakítottam meg vele a kapcsolatot, és én voltam az kétszer is, aki hónapok elteltével visszakéredzkedett. Mert a fogva tartott szereti a fogságot, akit bántanak, annak meleg otthon a bántás. Kibírhatatlanul hosszú lelki fröccs, újabb szankciók, hibáztatás és megalázás volt az ára visszafogadásomnak. Cserébe elhitette velem, és én készséggel elhittem, hogy ez a szeretet. Emlékszem, nevetve kérdezte anyámat, amikor már családostul meglátogatott minket a panelban, hogy az összes parkettarést és ajtófélfazugot is kitakarítottam-e rendesen. Egy ujjlenyomat nem volt a politúron, a csempe ragyogott, kínosan ügyeltem, hogy ne találjon hibát. Pedig ez a barátság sosem létezett. Volt benne szeretet, nem tagadom, ki tudja, miféle torz kötődés. Akartam nagyon jó lenni, próbálok még mindig, ha rágondolok, de túl sok év ment el, túl sok, mire vége lett.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.