hirdetés

Nagy Gabriella: Dédapám

Munkanapló 1.

2018. október 8.

Az utazást halogatom, helyette nagy garral nézegetem a nemes urak nehezen fellelhető fényképeit, és az agyam villámgyorsan egybeveti a látottakat nagyapám vonásaival. Magas orrnyereg, rövid, piszés orr, hosszúkás arc, magas homlok, erőszakos áll, sötét bőr és haj, férfias, a homlok két oldalán bekövetkező kopaszodás, egyenes szálú bajusz. És akkor egyszer csak meglátok egy arcot. – Nagy Gabriella 2flekken.

hirdetés

Nagyapám, L. Gábor 1909. április 25-én született Baracskán, leányanya, L. Julianna gyermekeként, akinek további egy lánya született be nem vallott apától (őt a nevelőapa nevére vette) és egy másik későbbi hites urától, Gyulától. Nagyapám, bár őt is Gyula nevelte fel, maradt az anyja nevén. Sok mindent képzel az ember ilyenkor, az én fantáziám is meglódult a titokzatos apáról. Lehetett házas férfi, akivel dédanyám botor mód szerelembe esett, lehetett társadalmi rangban hozzá nem illő, még alacsonyabb származású flótás, egy jöttment, akit a szénakazalban megesett pásztoróra után elkergetett, megvert, agyonütött szégyenében a rokonság, helyi uraság, aki tíz ujján pörgette a cselédlányokat, s ha a mutatós fehérnép megesett, nem volt gondja többé rájuk, utánuk se pökött. De lehetett csatában pusztult katona, vagy erőszaktevő, hatalmát fitogtató, zsarolással magát szoknya alá cselező ficsúr és lányverésben, asszonygyalázásban gyakorlott senkiházi.

Nagyapám sötét haja, kreol bőre, árnyékolt szemalja és zöldes szeme miatt sokáig hittem apját nyalka cigánynak, és büszkén viseltem a származás jegyeit magamon mint a kívülállás jelét. Aztán fejembe vettem, hogy utánajárok. Ha valaki már elindult ezen az úton, tudja, miféle félelemmel vegyes izgalommal jár a keresés, merthogy nem arról van itt szó, akit keresek, hogy ki ő, hanem arról, hogy ki vagyok én. Létezik ugyanis egy (ön)szeretettel dajkált, törékeny kép magamról, amelybe bizonyos információk beleférnek, mások nem. Elvárások, előítéletek, elvek, tapasztalatok, rokon- és ellenszenvek befolyásolnak, a keresési módszerem ehhez igazodik. Van tény, amire lecsapok, másokról viszont nagyvonalúan tudomást sem veszek, átugrom a nem kívánt elemeket, aztán elszégyellem magam, és vissza az egész. Közben szorongok, hogy nem derül ki semmi, és jószerével egyedül kell gyökeret eresztenem a végenincs időben. Attól nem félek, hogy idegen vér folyik az ereimben, jóval inkább attól, hogy fogalmam sincs, miféle. Elsírom magam minden kudarctól, mint akit idegen bolygón csalárdul magára hagytak. Totális zűrzavar, bármi nem várt napvilágra jöhet, és ez a bármi jobb a semminél. Nem hiszek szentimentális lányregénybe illő egzotikus felmenőben, brazil szappanoperában, melyben fondorlatos módon eltitkolt rokonsági kapcsolatok jutnak felszínre, de mit csinálok akkor, ha egy életem felforgató, békém megrengető sorssal találkozom, vagy egy gonosz jut nekem, aki besároz, valaki, aki megbocsáthatatlan bűnöket követett el, vagy csupán asszisztált megbocsáthatatlan bűnök elkövetéséhez, egy sima gyáva kollaboráns.

Alig maradt papír, szigorú tényként minden iraton egyetlen név ütközik a szemembe: Juliannáé. Született 1884. május 10-én, L. József református napszámos és K. Julianna gyermekeként. Ha ő az, 25 évesen adott életet gyermekének. Arca, alkata kevéssé mutat rokonságot nagyapáméval, már az ő vonásait figyelve felmerül bennem egynéhány, a családi emlékezet számára lehangoló gondolat. A születési anyakönyvekben a férfit, akit az anya nem akar megnevezni, kilétét nem ismeri, vagy aki csupán nem vállalja gyermekét, elegánsan nem nevesítik. Kihagyják, jelöletlen üres hely a könyvben. Lapozom a baracskai anyakönyveket, meglepően sok leányanyát látok, mindannyian cselédek, mintha Baracska lenne a gyermeküket egyedül vállaló anyák menedéke, áthaladt volna egy teljes szabadságharcos hadtest, örökül hagyva huszárok nemes génjeit, vagy – ami valószínűbb – kivételesen aktív nemes urakkal áldotta volna meg a dunántúli falut a mindenható. Böngészem a kastélyokat, kúriákat, van itt Kozma-, Korsós-, Ódor- és Raymand- és Magasházy-kúria az Annamajorban és rég elbontott Hólosy-kúria 200 éves pincével. A református temetőben e nemesek kriptáit és sírköveit találni. Sokan vannak. Nemrég nevetve mondom az unokatestvéremnek, csak akkor derül ki bármi, ha elmegyek Baracskára, sétálok az utcán, és szembe jön valaki, akiben magunkra ismerek. A vonásaiban, a bőre színében, a mozdulataiban, a termetében. Az utazást halogatom, helyette nagy garral nézegetem a nemes urak nehezen fellelhető fényképeit, és az agyam villámgyorsan egybeveti a látottakat nagyapám vonásaival. Magas orrnyereg, rövid, piszés orr, hosszúkás arc, magas homlok, erőszakos áll, sötét bőr és haj, férfias, a homlok két oldalán bekövetkező kopaszodás, egyenes szálú bajusz.

És akkor egyszer csak meglátok egy arcot. Székely Aladár fényképe, Vitéz K. M. díszmagyarban, kitüntetésekkel. Elsőre megakad rajta a szemem, a tekintete, a homloka, a fejformája, az orra, igen, az a jellegzetes orrnyereg, a szeme alja, a bozontos szemöldök. Kikeresem nagyapám hasonló korú fotóját, és melléapplikálom, nézem az egyiket, nézem a másikat, oszcillálok a kettő között. Izgatott leszek, gyomortájra megérkezik valami örömféle, ez az, megtaláltam, amikor felismersz valaki hozzád tartozót. Pár pillanatig tart, lázasan kutatok a neten. Egy neves történész több tanulmányban is foglalkozik vele. A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt., később az MTI elnöke volt, rendben, aztán jönnek a leforrázó tények: Horthy Miklós kabinetjének katonapolitikai referense, a Gömbös- és Darányi-kormány belügyminisztere. A lelkesedésem elszáll. „A magyarországi zsidókérdés mibenlétét K. 1920-ban egyrészt a zsidók nagymérvű beáramlásában, másrészt abban látta, hogy elfoglalták a döntő gazdasági, valamint a befolyásos sajtó- és más vezető szellemi pozíciókat. Ezzel indokolta meg azt az állandó törekvését: az országot 'meg kell szabadítani' a nagyszámú, véleménye szerint nem integrálódott idegen kis zsidótól, illetve hogy az integrálódott és nagyrészt asszimilálódott gazdasági és médiahatalmasságokat rákényszerítsék az 'osztozkodásra', arra hogy utat nyissanak az ajtón dörömbölő középrétegbeli nem zsidó ifjúságnak." Értem. Aztán azt olvasom, hogy „1941-ben ő volt az egyik kezdeményezője annak az akciónak, amelynek következtében Magyarországról és döntő részben Kárpátaljáról kitelepítettek több mint 13 ezer 'hontalan' zsidót Galíciába, illetve Ukrajnába. Ezeknek a szerencsétleneknek legnagyobb része azután egy német Einsatzgruppe áldozata lett." Továbbgörgetek, hosszan lesem az idősödő, elhízott férfi fejét, aki nem, egyáltalán nem hasonlít nagyapámra, a gyomromban űr, az izgalom felszívódott. Régi filmhíradóban nézem, hallgatom a beszédét, és akkor több mint negyvenöt év után előjön a semmiből nagyapám hangja. Meglepődöm. Csöppet sem olyan, mint azé a másiké. Hiába baracskai a család, s volt egyidős dédanyámmal a Ludovikán végzett nyalka huszárhadnagy; mikor az megfogant, épp készülte elvenni Melittát, a finom nőt, akitől első, törvényes fia nagyapám után két évvel született. Hiába, hogy maga is szerelemgyerekként látta meg a napvilágot, apja Nagyváradon állomásozó katonatisztként került kapcsolatba az akkor már férjezett Erzsébettel, s csak később, e házasság felbontása után vette nevére a gyermekét. A tények, amelyek többnyire sokféleképp értelmezhetőek, olykor azonosságként vagy reményt keltő hasonlóságként tűnnek fel, és eltakarják a különbözőségeket. Akarom én ezt? Dobnám a fenébe, maradjon titok, amit titoknak szánt dédanyám. Mit kezdenék a helyzettel, ha egy nagy tehetségű, ám enyhén szólva is ellentmondásos, „összevissza" életű, meghasonlott elméjű figurát dobna a gép? Mint amilyen K. M., aki – bár fiatalkori szélsőjobboldali nézetei állítólag az idők során nemes konzervativizmusig szelídültek – '41-ig fajvédő antiszemita volt. Hiába tart a diktatúrától, kiművelt ízlésű, magas intelligenciájú ember, hiába állapították meg róla „jelentős írók (...), hogy tévedhetetlenül tudta, hol kell keresnie az irodalmi értékeket. Vallotta, hogy az irodalmon nem lehet számon kérni pillanatnyi politikai érdekeket, hanem meg kell hagyni a teljes írói szabadságot. Nem véletlenül számolta barátai körébe Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Cs. Szabó Lászlót, Zilahy Lajost és másokat." Nem, nem kívánok rokonnak efféle – még oly nagy formátumú – alakot.

Vannak dokumentumok, papírok garmadával, feljegyzések, naplók, tábori levelek, fotográfiák, csak meg kell találni őket, utánamenni, kikeresni, sanda sugallatnak, a képzelet teremtményeinek nem bedőlni. Keresni tovább, vagy ülni a seggemen békén, és bólintani rá, hogy nincs bizonyság, most már mindörökre ködbe vész annak a feltehetően sármos, nemes arcvonásokkal megáldott, szálfa termetű, magas férfinak a kiléte, aki a nagyapám apja, az én dédapám volt.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.