hirdetés

Nagy Gabriella: Derékszögben elfordult

2017. június 9.

A színpad maga a kút, amelynek lépcsős talapzatán árva mikrofongém várja a szólni kívánókat, a Duna felé néz most, azaz valóban, kilencven fokban elfordult, profilját mutatja a térnek, mintha kitekintene a folyó felé, elcsavarná fejét, félrenézne, ki a centrumból a periféria irányába, a távoli jövő, messzi helyek, más világok rétegeibe. – Nagy Gabriella hangulatjelentése a könyvhét első napjáról.

hirdetés

A térre, mint mindig, ugyanabból az irányból érkezem, mégis mintha máshol kötnék ki. Megváltozott a perspektíva, a látószögek és vonatkozási pontok. Mintha derékszögben elfordult, sőt megdőlt volna a város szívének Vörösmarty térként ismert szeglete, pedig a szokásos úton haladok, el a Luxus áruház mellett, egyenesen az oroszlános kút felé. Messziről hallom a tűzoltózenekart, utolsó taktusokat fújják a szabadnapos önkéntesek (civilben árvízi mentők, iszapkatasztrófa-elhárítók), mint Krasznahorkai regényében a békéscsabai vasútállomáson. A színpad (amely tavaly óta nincs) maga a kút, amelynek lépcsős talapzatán árva mikrofongém várja a szólni kívánókat, a Duna felé néz most, azaz valóban, kilencven fokban elfordult, profilját mutatja a térnek, mintha kitekintene a folyó felé, elcsavarná fejét, félrenézne, ki a centrumból a periféria irányába, a távoli jövő, messzi helyek, más világok rétegeibe. A tér közepén napszúrástól óvó sátor áll, melyből tíz-tizenöt hőségtől tikkadt néző tekint a kúton állók tarkójára, füle tövére, erős vállára. Én szemben állok, a metrókijárat előtt, és próbálok rést találni a látványt kitakaró langaléta, ősz férfi és a fiát nyakában pihentető fiú között. A gyerek csodálkozva, zavartan figyel, miért nézem merőn, pedig tekintetem egy fokkal elkerüli, ott, abban a centiméternyi sávban tűnik fel az első beszélő ember, majd a második, a harmadik, s nincs tovább.


A könyves egyesülés elnöke az első percekben nagy és szép bejelentést tesz, április 14-e, Esterházy Péter születésnapja legyen a magyar próza napja ezentúl, kis idővel a költészetünnep után. Bár az államilag kinevezett napokkal ambivalens viszonyt ápolok, boldogan ülném meg, gondolom épp, mikor elkezdődik a két perc (andante négy), amelyben Esterházy Péterre emlékezünk. „Szaxofonozz, majd!" – ezt kérte Esterházy Dés Lászlótól utolsó dedikációjában, Dés hidegrázós szaxofonszólója alatt ordít a hiány, az agy nem képes megfeleltetni egymásnak a két képet, az emlékezetben őrzött és a valós idejű, jelen tapasztalatot. Lehetetlen és szükséges együtt érzékelni a 2016-os megnyitót, amikor e szaxofonjáték alatt, előtt és után EP fátyolos hangján szólt hozzánk és ezt, a mostanit, amikor fájóan magányosan visít a csendbe (merthogy most csend van, mély, áthatolhatatlan) a végtelen kitartott hang, mint a szívleállást jelző gépi sípolás, és a fődallamba beindázó, tépett Örömóda-foszlány. Egyetlen megkülönböztető jelzésbe kapaszkodhatunk, hogy a tereptárgyak, a háttér színfalai, az összes kulissza más szögből látható, nem nézünk rá szemből; oldalról, a szemünk sarkából csak, mint aki nem akar vagy fél emlékezni.


A MKKE friss igazgatója lép ekkor a vízköpő oroszlán elé, és egyperces beszédében szabadság és olvasás (könyvek) összefüggéseiről beszél. „Mit adtak nekünk a rómaiak? Veszélyes kétértelműségeket", mondja, mint amilyen a latin liber szó, amely főnévként könyvet jelent, melléknévként azt: szabad. Alakilag ugyanaz, a népetimológia magyarázhatná egymásból a kettőt, mondhatnánk: szabad ember az, aki könyvet olvas. De nem így van, Liber a bor és mámor istene, ő a szabad, a könyv pedig eredetileg fakéreg, háncs, az írás hordozója. Ahol ez a mámor adta szabadság honol, ott biztos nem léteznek könyvek, ám (idézem egyetértőn) „kietlen sivatag az, ahol az illiterátus ember bolyong, lehet, hogy darabig van bor, de biztos nincs betű".

Závada Pál, miután megosztja velünk dilemmáit arról, ebben „a tűzoltózenekaros hozsannában van-e helye a javító szándékú dohogásnak", arra jut, hogy hiába tartja bárki ünneprontásnak, nem tehetünk úgy, mintha ez a nap csak a könyvekről szólna. Amint az egy órával később meghallgatott Gács Anna is fogalmaz, a könyv nem lehet menedék. A kérdés az, el lehet-e tekinteni az aktuális kontextustól, kikerülhető-e az ország (nem csupán szellemi) állapotának regisztrálása, ha tetszik, az írástudó felelőssége-e megszólalásaiban a nyílt és egyenes bírálat, aggodalmak, figyelmeztetések megfogalmazása. Miközben a mérgekről értekezik, melyek közénk hatolnak, a sorok közé csempészve könyvhétre megjelent műveket ajánl olvasásra, majd beszédét József Attila Thomas Mann üdvözlése című versének kérdésével zárja (azaz hagyja nyitva): „meddig lesz hely, hol fölolvashatol?" A választ az Írók Boltjában Gács Anna, a Szépírók Társaságának elnöke (beszédében az olvasó) sem adhatja meg, ám abban biztos, hogy – legyen bár vidéki, álmodozó, ma született, pelyhedző állú (női megfelelőjét a nyelv nem ismeri), taktilis, csóró, konzervatív, társas, korszerű, finnyás, apolitikus, politikus, kozmopolita, magyar, mélymagyar, kövér, európai vagy eszképista – olvasó mindig lesz. Olvasó, aki nem szeretné, „ha az irodalom menedék lenne egy olyan országban, amely senki számára nem kínál menedéket", ha valami helyettesítése lenne, „virtuális színtér, amelyben a máshol nem létező vita, szolidaritás, köztársaság megtestesül".

Az Írók Boltjában György Boglárka és Hotzi Mátyás előadásában elhangzott darab: Gliére: Huit Morceaux

Biztosra veszem, hogy van egy mindenki által ismert, ám megfogalmazhatatlan, nevesincs érzés, amely a szomorúság után érkezik, még nincs köze felszabadultsághoz, örömhöz, katarzishoz, valahol köztes térben tartózkodik, olyan, mint alkonyatkor és nagyritkán hajnalban a simult, csillogó víztükör. Ezt érzem, amikor mint „zavarba ejtően nagyszabású olvasó" felmerül a tizennégy éve halott Balassa Péter neve (hetven lenne idén). Ezt fogom érezni egyszer, mikor EP eszembe jut.

Kis köröket teszek még a szokásos könyvheti nyitónapi útvonalon, jobbra, a Liszt Ferenc tér mellékutcájában kicsiny telephelyünkre térek, a Giero csipketerítős faasztalkáit körbeüli az irodalmi kupaktanács, aztán a földalatti újra a Vörösmartyra repít, ahol nem lankad a betűéh, a nap se akar lemenni ma, csak jóval később, amikor a PIM-be érek.


A színes izzós girlandos kertben, a Margó Fesztiválon Fehér Renátó próbál két néma cowboyból (Charles Bronson kétszer a Volt egyszer egy vadnyugatból), Bartis Attilából és Kemény Istvánból pár összetett mondatot kikényszeríteni épp. Újra a szabadsághiány birodalmában járunk, innen nézve, a „hely, ahol fölolvashatol", vészesen beszűkültnek látszik, Kemény szavai a rendszerváltók kiábrándultságáról adnak számot, hatalmas kérdőjelek a végén, és akkor most hogyan tovább. A könyvheti fogadás terülj-asztalkái mellett mintha fáradtabbnak és csalódottabbnak tűnnének az írók, vagy csak az én agyam fáradt el az alkalmazkodásban, hogy ami kilencven, negyvenöt vagy akárhány fokban megdőlt, elfordult, helyreállítsa. Kilépek a Károlyi Mihály utcára néző teraszra, amelyről egykor a miniszterelnök tekintett tova, és le sem veszem a szemem a trikolór mellett kitűzött, lámpafényben úszó, meg-meglebbenő kék, csillagos zászlóról.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.