hirdetés

Nagy Gabriella: Forgó

2018. április 16.

A Csőszer felirat mögött várakozunk, csak megadott percben indulhat a menet a szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszített teherautó után, nehogy eltévessze a hangosbemondó a nevünk, mikor a tribün elé érünk. Kapok nemzeti színű és vörös zászlót. Meg lufit, kétféle van, gömb és hurka alakú. Helyben fújják és csavarják igény szerint. Forgót is adnak majd, az a kedvencem. – Nagy Gabriella 2 flekken.

hirdetés

Hajnalban kelünk, még sötét van, pedig már május elseje. Talán az eső miatt, ami délutánig nem akar elállni. Az udvaron tócsákba gyűlik a víz, a barackfa tükörképét koncentrikus körökbe törik a levelekről visszapattant, lefele bucskázó esőcseppek. Nyikordul az ajtó, Bodri kidugja fejét a kutyaházból, a küszöbhöz ólálkodik, megszagolja apámat, majd izgatottan le-föl szaladgál a nyomában. A kisháztól keskeny járda vezet a ház mellett a kapuig, a kutya megáll olykor, hogy megrázza sáros loboncát, amitől apámnak szökellnie kell, ne fröcskölje tele a ballonját. Fekete ernyővel a kezében már a kapuban toporog, mikor anyám még igazgatja rajtam a konyhában az ünneplő ruhát. A fekete-fehér, magas szárú lakkcipőt kell felvenni, fehér harisnyát, állig begombolt vajszínű ruhát, tyúklábmintás tavaszi kabáttal. A kendő megkötésére alig marad idő, a nejlon esőkabátot is csak a vállamra dobja, ki kell lépni, hogy elérjük a buszt.

Szépen öltözött, komor emberek kapaszkodnak a 31-esen, ma nem kell gyárba, üzembe, hivatalba menni, ünnep van, felvonulás. A busz pöfög, az utasok csupasz kézzel törölgetik a bepárásodott ablaküveget, majd a folton át némán bámulják a komótosan tovatűnő szentmihályi kerteket, én pedig megkérdezem, mi az a felvonulás. Apám azt mondja, semmi. Mire anyám, gyorsan körülkémlelve, ki figyel, rám mordul, hogy ne kérdezősködjek.

Felvonulunk a vállalattal, tudok egy titkot, bunkert építenek a föld alá. Gondolom, sétálunk, de vonulni több, menetelni fogunk, mint a katonák. Mikor odaérünk, apám elsiet, anyám meg elmeséli, hogy egy másik építőipari egység képviseletében kell integetnie a pártvezetőknek, akik egyben az állam vezetői is. Plusz mindig van egy orosz. Szovjetnek kell hívni, de még nem tanultuk. Egy mellékutcában van a gyülekező, sötétszürke bérházak között. Egy Zil mellett csoportosulnak a kollégák, táblákkal a kezükben. Anyám köszönés közben nevetgél, ilyenkor mindig kicsit hátradől, egyik kezét a nyaka elé kapja. Bemutat a bőrkabátos osztályvezető kartársnak, a csoportvezetőnek, a szakszervezetisnek, a lányok már ismernek a könyvelésen. Szigorú, gyanakvó tekintetek, ujjropogtató kézfogások, egy-egy leereszkedő tréfa, amit a gyerekek nem értenek. A Csőszer felirat mögött várakozunk, csak megadott percben indulhat a menet a szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszített teherautó után, nehogy eltévessze a hangosbemondó a nevünk, mikor a tribün elé érünk. Kapok nemzeti színű és vörös zászlót. Meg lufit, kétféle van, gömb és hurka alakú. Helyben fújják és csavarják igény szerint. Forgót is adnak majd, az a kedvencem. Anyám kiokít, hogyan kell viselkedni. Amikor szól, lengetni kell a zászlókat, ne játsszak velük. Jobbra fordulunk és lengetünk, mert egy magas emelvényről, a vörös csillag mellől lenéz ránk Kádár János és a párt.

Már világos van, az eső kitartóan szemerkél, a hangszórókból harcos női és férfihangok elszánt dalokat énekelnek a munkásokról, meg egy Lenin nevű emberről, akinek láttam már a mellszobrát az iskolában meg anyámnál az irodán. Az újságok is tele vannak vele, meg két másik szakállas alakkal. Ha hárman vannak, mindig egy fele néznek, balra, amit nem értek, mert anyám azt mondja, arra van a múlt idő. Írni is jobb fele kell, a következő betű mindig jobbra van. Sokszor mondják azt, hogy dolgozó, meg munka és hogy harcban állunk. Megvédenek bennünket és a hazát a ránk leselkedő, nyugat felől támadó veszélytől. A nyugat is balra van, ezt már tanultuk. Tiszta káosz van az égtájak között.

Nagy nehezen elindulunk, komótosan masíroz a menet a focipályaszéles úton. Anyám a lányokkal halkan beszélget, de abbahagyja, amint a személyzetis mellénk sorol. Fogja a kezem, nem sokat látok, néha, ha rés támad a tömegben, kilesek. Mögöttünk vödörfejű emberek vonulnak kezeslábasban, mellettünk tornaruhás kamaszlányok szaladnak, kezükben színes zászlókkal. Élőképet mutatnak be a tribün előtt, súgja egy kolléga, van egy cetli náluk, abból tudják, hogy adott ütemre jobb és bal kezükkel melyik zászlót kell a fejük fölé emelni. Csak Kádár János meg az oroszok láthatják fentről a kirajzolódó feliratot, senki sem tudja, mi lehet. Elhangzanak szavak, hogy proletár, kommunista, szocialista, imperialista, de ezek a vezető beosztásban lévő elvtársaknak való, komoly kifejezések, mi nem használjuk. Aztán egyszer csak halljuk, hogy Csőszer, és vadul integetni kezdünk jobb felé. Szeretek integetni, de nem tudom, kinek. A csillag feltűnik egy pillanatra a fejek között, jobb' szeretem, ami nagyapáéknál van a karácsonyfa tetején, az nem olyan erőszakos.


Már jövünk visszafelé, szétszéled a nép, a virslis és sörös pavilon körül kígyózó sorok állnak, amikor meglátok a fűben egy öreget, épp olyan, mint nagyapa. Lábát felhúzva, lezseren elhever, heverészik, nadrágszára felcsúszott, kilátszik az oldalt mintás zokni. Rohannék hozzá, de anyám a karomnál erősen megszorít. Ez nem apa, mondja. Később meséli, nagyapámat valamikor egy jóakarója besúgta, mert nem ment el felvonulni a hentes kollégákkal. Pedig felvonulni kötelező, mint ahogy dolgozni is. Aki nem dolgozik, közveszélyes, aki meg nem vonul fel, az nem tudom, micsoda, azt mondják, hűtlen a párthoz és kormányhoz, elárulja a hazát. Pedig egy egész disznót vittek mutogatni, négyen cipelték henteskötényben az asztalra állított, kitömött állatot, ketten zászlót lobogtattak, ketten meg a festett vásznat tartották magasba, amelyen kezet fog egymással egy hentes meg a gazda, aki felnevelte a disznót malac korától. Meg is büntették, tüske lett a párt szemében nagyapám, aki lehetne az a fűben heverő férfi is, olyan nagy ívben tesz az egész felvonulásra.

Mire hazaérünk apával és anyával, eláll az eső, leereszt a lufi, a zászlók pálcikája eltörik, csak a forgó marad épen. Állok a rózsakert mellett a Bodrival, várom a szelet, hogy forogjon. Megfújom, forog, fújom, fújom, és közben azon töröm a fejem, mit jelenthet a szó, amit menet közben elcsíptem. Mit jelent kádernek lenni. És vajon ha nagyon fújom, tovaforog-e az idő, vagy már mindig így lesz, míg világ a világ.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.